Odúk ellenőrzése egy nagy sötétlő erdőben | Mara blog
Mit sem sejtve indultam útnak, hogy segítsek Cennek az odúfelmérésben. Nem gondoltam, hogy az események már-már népmesei, drámai szerkezetet vesznek fel, és egyszerre lélektani felfedezőúton találom magam.
Csodálatos, napsütéses, meleg délután volt, tiszta idill. A vakító kék égen néhány bárányfelhő ült, szellő sem moccant. Haladtunk szépen sorban, és ígéretes eredményeket dokumentáltunk. Cen‘ megnézte, mit rejtenek az odúk, én pedig feljegyeztem, néha fotóztam is. Az első, napfényes körben az odúk nagyjából felében észleltük költés nyomait. Ennek a körnek a csúcspontja az volt, amikor az új les mellett tollasodó nyaktekercsfiókákat találtunk puhán, álmatagon egymáshoz simulva.
Ezután az akácos felé vettük az irányt.
Egyre sötétebb, egyre hűvösebb lett, és egyre misztikusabb a hangulat, miközben egyre magasabbra ért a csalán. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Ódzkodom a nyakig érő gaztól, félek, hogy kéretlen rovarok, csigák másznak rám, kullancsok fúrják magukat a bőrömbe. Főleg ez utóbbiaktól félek. A baljós hangulatot fokozta, hogy az egyik odú bejáratát megvésve találtuk, benne a tojásokat elhagyták. Később még egy hasonlóan vésett odút találtunk. Cen‘ azt mondta, talán egy harkály tartja a területét, aki nem nézte jó szemmel a beköltözőket. Volt, ahol még Cen‘ sem tudott továbbmenni, akkor volt a dzsindzsa. Volt, hogy azt mondta, várjam meg, ahol vagyok, míg ő begázol egy-egy megközelíthetetlen helyre. Nem mondom, hogy nem vált embertpróbáló feladattá a művelet bizonyos pontokon.
A túloldalon
Közeledtünk a vízhez, majd a patakparton haladtunk tovább. A sűrűje csak ezután jött, amikor átértünk a túloldalra. Itt még sötétebb volt, még nagyobb pára, még magasabb a csalán, és még több a csiga. Amikor megálltunk, kétszer is le kellett söpörnöm magamról egy-egy kullancsot. A kullancsok olyanok, mint a vámpírok: “a túlvilág hírnökei, a halál üzenetét hozzák”.
Ahogy gázoltunk a gazban, és a kényelmetlenség, a fáradtság elkezdte ledönteni az egóm gátjait, eszembe jutott, hogy egyszer régen pont ezt álmodtam. Hogy gazban gázolok. És hogy ez milyen jó érzés volt akkor ott. Szorongásoldó, és annyira megnyugtató álom volt, hogy utána tudatosan kezdtem gazos helyeket keresni, hogy még jobban átélhessem ezt az érzést. (Akkor nem jártam ekkora sikerrel). Ez nem jelenthet mást, minthogy a psziché feltérképezetlen területein, a tudattalanban járok. El is mondtam Cennek, ő pedig azt válaszolta, akkor biztos ezért lett író, mert gyerekkorában folyton ilyen helyeken járt.
Milyen szimbolikus.
Eszembe jutott az idézet, amelyet az internet Hessének tulajdonít (ha minden igaz, a meséskönyvében található):
“Minden földi jelenség egy hasonlat, és minden hasonlat egy nyitott kapu, amelyen keresztül a lélek – ha kész erre – beléphet a világ belsejébe.”
Minden jel szerint ez történik most velem épp. Elképzelhető, hogy minden pillanat egy ilyen lehetőség, csak nem vesszük észre, mert nem úgy figyelünk. Lehet, hogy a kapu minden pillanatban nyitva áll. Talán a leghétköznapibb, legjelentéktelenebbnek tűnő mozzanat, látvány, hang, illat is kapu ahhoz, hogy mélyebb szinten értsük meg a világot, az események mozgatóit.
Szóval igen,
Cen‘ most töri az utat, és vezet engem, én pedig megyek utána, és így én is belekóstolhatok, hogy milyen is ez az úttörő munka. Ez a kényelmetlenség, amit magamtól, egyedül nem biztos, hogy vállaltam volna. Gondolatban már Danténél jártam, aki szintén egy sötétlő erdőben kezdte a tudattalan bejárását Vergilius vezetésével, amikor az „alvilági hangulat“ jegyében szembejött a halál egy elhunyt fészekalj képében. Cen’ egy elpusztult fészekaljat talált az égeresben.
De nem akarom ilyen baljós irányba vezetni a történet fonalát, mert itt is találtunk lakott odúkat és kirepült fészekaljakat, valamint olyanokat is, amelyekben épp kotlott a széncinege. Sőt, minél sűrűbb és elhagyatottabb volt az erdő, annál több volt benne a lakott fészek. Minél mélyebben hatolunk a lélek territóriumába, annál több életet találunk.
Clarissa Pinkola Estés mesekutató-pszichoanalitikus sokat ír Farkasokkal futó asszonyok című, csodálatos könyvében, amit mindenkinek nagyon ajánlok, arról, hogy milyen fontos összhangba kerülnünk az élet és halál ciklusaival. Valahol említi, hogy a kert jó gyakorlat arra, hogy erre ráérezzünk. Ráérezzünk, mi az, amit hagyni kell meghalni, és mi az, aminek segíthetünk élni. A kérdés, amire az embernek élete fordulópontjain, amikor sötétlő erdőbe jut, választ kell adnia, tulajdonképpen ennyire lényegretörően összefoglalható.
Képek: Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több odú
Alászállás a lélek bugyraiba- de szépen írsz, olvastam volna még tovább- úgy látszik Cen mestere annak is, hogyan kell egy odúellenőrzés ürügyén önismeretbe lökni valakit a csalános kellős közepén:-))
Köszönöm a szívmelengető szavakat! 😊
Igen, nagyon úgy tűnik…😅😅 Lesz még néhány kerti munka, azt hiszem, fel kell kötnöm a harisnyát. 😀
Legközelebb vigyen inkabb a màlnàsba😍😍
Azaz! 🙂 🙂 Bár azt hiszem, inkább szamócára és szederre számíthatunk, amit persze egyáltalán nem bánok. 🙂
Önismereti túra a csalánosban. 🙂 Nagyon élvezetesen mesélted el! (Én legalábbis élveztem az olvasást. 🙂)
Az elpusztult fészekaljnak mi lehet az oka? Miért hagyják el a szülők a kicsinyeiket?
🙂 🙂
Cen’ azt mondta, sok oka lehet, például elpusztul az egyik vagy mindkét szülő, vagy már nem érzik biztonságosnak a fészket, mert rátalált egy ragadozó, például kígyó…:-(
Ó, értem. 🙁
Köszi!
🙁 🙁