Ismerd meg jobban! | A muflon | Alfred Brehm

A muflon (Ovis musimon Schreb.) | Alfred Brehm

---

köszönet az elődöknek

Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.

Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.

Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.

---

---

A vadjuhok tárgyalását az európai muflonnal kezdjük,

amely ma még, mindenesetre erősen csökkent számban, Szárdinia és Korzika hegységeit lakja.

Amint azt a régi tudósításokból tudjuk, azelőtt egyetlen vadászaton 400–500 darabot is ejtettek el; számuk már a XVIII. század végén csökkenőben volt, úgyhogy Cetti apát szerint, akinek a muflon első kimerítő életrajzát köszönhetjük, különös szerencse, ha egy vadászaton százat ejtenek el belőle. Manapság számuk nagyon megfogyatkozott és az állat, legalább is Korzikán, közel van a kihaláshoz, ha csak igen szigorú törvényeket nem fognak védelmére életbeléptetni.

Tesdorpf a muflon legalaposabb ismerője, a 2000 párra becsült korzikai muflonok számát még mindig túl magasan becsültnek találja. Azonkívül ez a szám még állandóan csökkeni látszik, mert a korzikaiak kíméletlen vadorzásai és rablóvadászatai elleni tilalmak eddig hiábavalóknak bizonyultak.

Hasonlók a viszonyok Szárdiniában, ámbár ott a muflonok száma talán jelentékenyebb. Azonban itt is minden vadászati rendszabályok dacára a nemes vad pusztul, mert a kecskepásztorok éppoly kíméletlenül vadásznak rájuk, mint a rekordszarvakat vadászó sportemberek”.

Tesdorpf a muflonról a következőket mondja: 65–70 cm magas, 120 cm hosszú, és 10 cm hosszú farka van. A kos szarva a 4-ik hónapban kezd nőni és a görbület után mérve a 80 cm hosszúságot és az 5 kg súlyt is eléri. A szarv először kétélű, később a tövén háromélű lesz, az oldallapjával előrefelé néz és csak a hegye tartja meg a kétélű fiatalkori alakot.

A szarvnak hegyei az első években egymásfelé állanak, mintha a nyakba akarnának benőni, az 5–6-ik évben egymástól elhajolnak, a nyakkal párhuzamosan haladnak, s ekkor vagy felfelé, vagy kifelé, vagy pedig befelé a nyak felé is hajolnak.

A szarv csak egyszer van hajlítva, nem csavaros, és a 12–13-ik évben éri el a teljességét, azután már csak erősödik. 30–40 szabálytalan harántredő van rajta, amelyek éppúgy, mint a szarvakon lévő úgynevezett évgyűrűk – amelyek úgy keletkeznek, hogy a szarv tavasszal és ősszel minden vedlésnél növekedik – bizonyos következtetést engednek vonni az állat korára vonatkozólag. A nőstényeknek szarvai rövidek – ha vannak –; szarvalt nőstények inkább Korzikában, Szárdiniában igen ritkán, mondhatjuk sohasem fordulnak elő. A muflon súlya egy más forrásmunka szerint 40–50 kg.

Nyáron a bakok színe, amelyek a nyak alsó oldalán rövid, a szarvaséhoz hasonló sörényt viselnek, Tesdorpf szerint rókavörös, a hátukon sötétbarna árnyalattal.

Egész alsóoldaluk, a lábszár belső oldala, farktájon levő kis tükör és a száj elülső része fehér. Az oldalak hátsó felső részein egy többé-kevésbbé jelentékeny, télen erősebben feltűnő szürke vagy fehér nyereg található. Télen a bunda sötétebb, vörösbarna, vagy gesztenyebarna színű. A fej egy része, a nyak, a torok és a mell egyes része, egy sáv az oldalakon, a mar egy része, egy folt a combok felső részén a nyereg mögött, az elülső lábszárak oldalai, éppígy a hátsó lábak elülső és belső oldala, fekete. A fülek szürkén szegélyezettek, belül fehérek. A farkuk felül fekete, vagy nagyon sötétbarna.

A nőstény színei kevésbbé élénkek: halványabbak.

A fiatalok inkább egyszínűek, nyáron világosbarnák, télen sötétbarnák. A színeződés azáltal következik be, hogy ősszel sűrű, rövid, selymes, puha gyapjúszőr nő a szálkás szőr alatt, ez tavasszal nagy cafatokban lefoszlik. A szálkás szőrök, vagy fedőszőrök oly erősen át vannak itatva zsírral, hogy a csapadék lepereg róla a nélkül, hogy az alsó gyapjút elérné.

---

Az anyajuh a legelésnél mekegő hangot hallat,

különösen akkor, ha a bárányokat vezeti. A kos egészen néma. Megriasztva, az állatok éles fütyülést hallatnak.

Az üzekedés általában két hónapig tart, Szárdiniában augusztus végétől októberig, Korzikán szeptember végétől decemberig. Az üzekedés alatt a kosok hevesen küzdenek egymással. Húsz méteres nekifutással rohannak egymásra és távolról is hallható szarvaik összecsattanása. Ezt a küzdelmet mindaddig folytatják, amíg a vetélytársak közül az egyik elmenekül, vagy elpusztul. A kos egy és féléves korában üzekedik, de csak két és féléves korában tenyészképes.

A juh egy és féléves korában már tenyészképes; 5 hónapi terhesség után márciusban, áprilisban, vagy május elején egy bárányt ellik.

Ha a kissé idősebb bárány elpusztul, úgy az anya – amint azt Girtanner feljegyzi – az előző évi bárányt veszi ismét magához. Ha azonban a kicsi nem sokkal születése után pusztul el, úgy a juh 2 hét után vagy később ismét felkeresi a kost és akkor azután gyakran augusztusban, vagy szeptemberben mégegyszer ellik.

A bárány születése után azonnal talpra áll és már néhány óra mulva anyját mindenhová követi. Az anya aggodalmasan óvja és minden ellenséggel szemben bátran védelmezi kicsinyét. Úgy látszik, hogy két bárányt nem ellenek, és ha egy juh mégis két báránnyal volt látható, azok közül a egyik az előző évi volt.

A kicsinyek igen élénk állatok

és mint minden fajrokonuk, vidáman játszanak, kölcsönösen öklelik egymást és pajkosan ugrándoznak.

Mint általában minden nyájbeli állatnál, a terhes nőstények az ellés előtt a nyájtól elválnak, vagyis a nyáj tavasszal egészen elszéled. Ősszel azután ismét összeverődnek és legerősebb a nyáj az üzekedés idejében, amikor 12–15, sőt 20–30 darabból is áll. Ekkor kezdődik meg a kosok harca a nyájért, amelynél azután a győztes csak egészen fiatal, körülbelül másféléves kost tűr meg. A vezetést azonban állandóan egy juh irányítja. Mialatt a nyáj legel vagy pihen, az őrszolgálatot egy idősebb kos látja el, amely veszély esetén egy olyan figyelmeztető hanggal, amely a „fix”-szó hangzásához hasonló, figyelmezteti őket a menekülésre.

Igaz, hogy a nyáj általában a legmagasabb hegycsúcsokat választja tartózkodási helyéül, azonban a muflon még sem kedveli a vad sziklafalakat. Erdő nélkül nem tudnak meglenni.Sűrű leveles erdőben vagy fenyvesekben pihennek nappal. Este megindul a nyáj a gyakran messze fekvő legelők felé, hogy még napfelkelte előtt tanyájára visszatérhessen.

Sűrű leveles erdőben vagy fenyvesekben pihennek nappal.

Este megindul a nyáj a gyakran messze fekvő legelők felé, hogy még napfelkelte előtt tanyájára visszatérhessen. A nyáj nem megy határozott vadváltókon keresztül. Megeszi a kemény füveket, az áfonyát, a rekettyét, a lombot, a fenyő hajtásait és ősszel mohón falja a tölgymakkot és a bükkmakkot.

A veteményeket sohasem bántja és így, miután a hideget is jól bírja, igen alkalmas a meghonosításra.

A legrégebbi, jól sikerült honosítási kísérleteket Ausztriában végezték, nevezetesen Bécs mellett Lainzban, ahol 1840-ben 19 muflont engedtek szabadon és 1857 körül már 59 kost ejtettek el. A világháború előtt itt számuk mintegy 100 állatra volt becsülhető.

Igen eredményesen honosították meg a muflont hazánkban Nyitra megyében a ghymesi uradalomban, ahol 1882-ben gróf Forgách Károly 14 darabot bocsátott szabadon; ezenkívül a betléri uradalomban, Gömör megyében, ahol egész rendkívüli erősszarvú példányok fordultak elő, erősebbek, mint amilyeneket eredeti hazájukban ismernek; meghonosították a muflont Nagy-Aponyban is, ahol az állatok valószínűleg nem tisztavérűek, és még több más helyen; így csonka hazánkban Pesthez legközelebb a gyarmat-pusztai vadaskertben él 5 darab belőlük.

A honosítási kísérletek Németországban is eredménnyel végződtek.

Tesdorpf fáradozásainak következtében a porosz király vadászterületén Göhrdében, Hanover tartományban a világháború alatt az állomány 60 darabon felül volt. Ezen az eredményen felbuzdulva Tesdorpf a harzgerodei vadászterületen is meghonosította a muflont, ahol számuk 80–90 főre tehető. A legújabban Taunusban végzett kísérlet is hasonlóképpen szép eredményekkel kecsegtet.

A korzikai – amint azt velünk Waldo E. közli – a muflont túlnyomóan cserkészve lövi. Waldo szerint az állatok állásai mintegy 2000 méter magasan vannak és pedig legnagyobb részt a sziget délkeleti oldalán. Az aracali erdő még egy 10–15 főnyi csapatnak ad menedéket.

Vadászatuk nem könnyű, mert az állatok igen élesen figyelnek és a vadászt már 1500–2000 m távolságból észreveszik. Ráadásul még túlnyomólag az úgynevezett „macchiában”, egy sűrű bozótos növény rengetegben tartózkodnak, amely főképpen babér- és rozmaringbokrokból áll és alig lehet rajta áthatolni. Az állatok megközelítése tehát nagyon nehéz.

Ezt tapasztalta Buxton is, aki („Short Stalks”, 1893.) a szárdiniai muflon vadászatát igen élénken ecseteli. Buxton különösen azt a ravaszságukat, szinte lehetne mondani azt a megfontoltságukat emeli ki, amellyel az állatok elrejtőzni és meglapulni tudnak. Az ember a muflont főleg ízletes húsa miatt vadássza, de a bőrét és a szarvát is fölhasználják.

A fiatalon elfogott muflonok ugyan nagyon szelídek lesznek, azonban pajkosságuk néha igen kellemetlen.

Átkutatnak a házban minden zugot, feldöntik a bútorokat, összetörik a bögréket és amint erejük tudatára ébrednek, csupa pajkosságból megtámadják az embert is, úgyhogy lakótársnak nem nagyon ajánlatosak. A fogságban jól tarthatók, könnyen szaporodnak és amint ez régen ismeretes, a házi juhokkal eredményesen kereszteződnek. Kühn szerint (1888) a muflon és különféle juhfajták ismét tökéletesen termékeny bastardjairól tesz említést.

---

Forrás: MEK | Borítókép: Pixabay

Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

---

még több Brehm