Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis? Hazát kell már választani!

Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis? Hazát kell már választani!

---

Húsz éven át csak az asztalfióknak írtam. Szokatlanul későn publikáltam először. Ennek egyik jelentős oka azt volt, hogy húsz éven át nyomát nem láttam annak, hogy nekem a szülőhelyemen emberhez (és íróhoz) méltó helyem lenne. Sosem éreztem magamat itthon. Nem véletlen – és ezt ma már büszkén írom –, hogy irodalmi munkáimban soha, egyszer sem írtam le az ország nevét. Egyetlen regényemben, egyetlen novellámban sem szerepel annak a provinciának a neve, ahová az anyakönyvi kivonatom szerint születtem (egyébként csak a testem született itt, én magam sosem voltam itt igazán, a születés pillanatában sem). S aki csak egy kicsit ismer, nem gondolhatja egy percig sem, hogy ez csak véletlen. 2006-ban kezdtem publikálni, és bizonyos értelemben most, 2026-ban, 20 évvel később befejeztem. Ez a húsz év tehát nem egyetlen politikai, ideológiai rendszerben telt el.

Az ország nevét azonban se a pályám elején, se a közepén, se a végén nem írtam le.

Akkor sem, amikor helyszínnek választottam,

bár helyszínnek is csak egy ciklus erejéig, a Villanovellák esetében tettem meg. Ez a húsz év próba volt. Annak is tekinthetem.

S mielőtt továbbmennénk, kell tennem két vallomást. Sosem voltam szerény, és nem áll szándékomban azzá válni továbbra sem. Jó sem voltam soha, s újabban már szinte rémít és taszít a lehetősége is. Nem arról van szó, hogy lealjasodjak, „csak” arról van szó, hogy bizonyos erényeket nem kívánok gyakorolni a jövőben (később arról, hogy melyek volnának ezek az erények).  Mindent alaposan átgondoltam, újraértékeltem az utóbbi években, ezért viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy jóságra életem során csak egy rövid időszakban törekedtem. Valamikor a kései kamaszkor végén, amikor először – korán, még gyermekként – Gandhi, majd később Assisi Szent Ferenc megbabonázott. Ma is érzem magamon a hatásukat, de ettől még jó nem lettem. És ami különösen árulkodó és fontos most: ezt nem bánom cseppet sem.

Ha mégis, esetenként, jót cselekszem, azt az eszem diktálja, a tudósi és racionális rész, nem pedig a bennem élő Homo moralis, bármiféle erkölcsi lény vagy magasztos felettes én. Szerintem a jó praktikus. A civilizációs, erkölcsi vagy vallási jó viszont gyakran nem az. Jóságom, ha néha van, nem spiritualitásból, hanem kozmikus gondolkodásmódból, a nagy létpékválasztából és darwinizmusból fakad. Amint spirituális szférában kellene jóvá válnom, megbukom – anélkül, hogy legalább kísérletet tennék.

És ezzel voltaképp már el is mondtam a lényeget.

Meg is torpanok romlásom elbeszélésében, s bevallom: nem érzem úgy, hogy ezen felül bármi mást értelmes volna írni vagy mondani. Holott régóta feszítenek megoldhatatlan dolgok – melyek azért megoldhatatlanok, mert normális közösségek és társadalmak kellenének hozzá, s nem egyének, így énmagam ehhez kevés vagyok – és egyre gyakoribb bénultságom oka egyfajta elhallgatás és hezitálás. Várakozás egy olyan kapu előtt, ami mögött csak agresszió és pusztulás vár.

Évekkel ezelőtt jeleztem már, hogy gondok vannak. Írtam például arról (2017-ben), hogyan fog összeomlani a társadalom, és hogyan válik majd mindent elsöprő szervező erővé az agresszió és a félelem. Majd jött Greta Thunberg (2003-), akit egy percig sem tudtam támogatni, épp ellenkezőleg: óvatosan, ironikusan, de a fenntartásaimat többször is jeleztem. Klubtagoknak egy védett videóban részletesen is meséltem arról, hogy Greta Thunberg agresszivitása miként vetette vissza a közös gondolkodást a civilizációról és a globális felmelegedésről. Greta épp akkor érkezett, amikor még a sokszor oly korlátolt konzervatív körökben is tömegesen kezdték elfogadni a klímaváltozás tényét, sőt a felmelegedésben játszott felelősségünket (felelőtlenségünket) is, és akkor jött Greta, hogy a vicsorgásával annyi ellenszenvet generáljon, ami képes a visszájára fordítani a most először kedvező társadalmi folyamatokat.

---

Greta Thunberg és a Centauri-szindróma

Amikor a Facebookon arról írtam,

hogy egyfajta visszaesést, a klímaszkepticizmus reneszánszát épp Greta Thunberg váltotta ki, vagyis nem edukatív, mint inkább kontraproduktív volt a hatása, magasan képzett emberfők is egyszerűen lehülyéztek és kikövettek (lám, lám, a „magas képzés” sem mindenre elég). Azóta Greta Thunberg nagyjából magasról tesz a felmelegedésre, és a klímaharcot egy ponton látványosan – becsületére legyen mondva – a totális kudarc beismerésével befejezte, hogy új területeken próbálgathassa nekivadult fontosságát.

A pandémia idején is számos kritikát fogalmaztam meg.

2023-ban készítettem egy videót a Karikó Katalint ért támadások kapcsán. Abban a videóban (most meg nem keresem hányadik percben), beszéltem arról is, hogy a Facebook algoritmusai agresszióra sarkallnak minket. Digitálisan uszítanak tömegeket. Ugyanabban az évben találkoztam azzal, hogy a helyi kiskirályok, politikai-állami kedvezményezettek biomassza-üzlete nekiáll letarolni a rezervátumunk legnagyobb bokorsorát (amit 26 éven át nevelgettünk).

Sokkoló élmény volt, sokkoló harcba bonyolódtunk, melynek végén – igaz, a bokorsor megmaradt – énmagam infarktust kaptam, és a kórházban rövid időre meghaltam. A 2023-as küzdelemnek olyan eddig nem publikált jelenetei is voltak, mint amikor egy ötven tonnás géppel engem fenyegettek, amikor a Kispatak partján egy égerfát védtem. Akkor szembesültem azzal is, hogy a Greta Thunberg féle hergelés milyen gyűlöletet szított a magamfajtákkal szemben, s Greta Thunberg elfogadhatatlan agressziója, karöltve a klímaszkeptikusok pfujolásával, mennyire ellehetetlenített bármiféle párbeszédet.

Abban az évben csak Mara józansága, csitítása és makacs szeretete

miatt nem gyújtottam fel a gépet, és kerültem börtönbe. Csak azért nem került sor rá, mert kikerestük, hogy az a munkagép hetven millióba kerül, így, ha felgyújtanám, képtelenek lennénk kifizetni, és tönkre menne az életünk. Hasonló megfontolásból nem került sor tettlegességre azzal a gépkezelővel szemben sem, aki egy ötven tonnás géppel, a kabin biztonságából támadt rám. Ezt ma már bánom. Néha kívánom, hogy találkozzunk még, s ma már nem hezitálnék. Életben hagynám, de úgy megverném ma már, hogy soha többé az életben ne legyen egy rémálommentes éjjele. Hideg veríték, szorongás és rémület mossa minden napját, amíg csak el nem jön érte a szánalmas utolsó óra. Ha más nem is, ez a példa meggyőzően bizonyítja, hogy nem vagyok jó, és nem is törekszem a jóságra. Elégtételt érzek, ha arra gondolok: egy ilyen találkozás – ha szerencsém van – még megeshet.     

2023-tól a környéken folyamatos volt a pusztítás, amihez a környékbeliek, főként a gazdák, egytől-egyig hozzájárultak. 2026 tavaszán a rombolás ismét elérte a rezervátum határait. Ezúttal több hétig tartott a küzdelem, s csak a Nagybokorsor 25 százalékát tudtuk megvédeni.

---

Kellemetlen intermezzókat éltünk át már 2026 tavasza előtt is

– mondhatnám. De inkább úgy helyes: gyalázatos, aljas, botrányos atrocitások értek minket. Olyan atrocitások, amelyek korábban soha! Ezt megismétlem háromszor, nehogy valaki nagyvonalúan hamar átröppenjen efölött.

1. Soha korábban nem értek minket ilyen gyalázatos támadások!
2. Soha korábban nem értek minket ilyen gyalázatos támadások!        
3. Soha korábban nem értek minket ilyen gyalázatos támadások!        

Másként: 2026. előtt se az online, se az offline térben nem láttunk ennyire igénytelen, ócska, agressziót. Eljött a pillanat, amikor Greta Thunberget, a személyiségzavaros okoskodókat, meg a nettó seggfejeket és a trollokat visszasírtuk.  

---

26 éve építünk egy rezervátumot.

Közel negyven millió forintot vesztettünk csak azzal, hogy a területre nem vettük fel a területalapú támogatást egyszer sem (ami minden megművelt terület után jár az Unióban), és inkább visszavadítottuk a felhagyott kukoricaföldet, s természetközeli élőhellyé tettük. A magunk költségén és az olvasóink segítségével. Soha semmilyen pályázaton, tenderen semmit nem nyertünk. Én, mint író, személy szerint 2006 és 2026 között egyetlen forintot sem kaptam, és természetesen díjakat sem. Semmilyen díjat senkitől soha véletlenül sem. Ma már ennek is örülök, és erre is büszke vagyok.

• Büszke vagyok rá, hogy irodalmi műben 20 év alatt egyszer sem írtam le ennek a provinciának a nevét.
• Büszke vagyok rá, hogy ennek az országnak semmilyen irányultságú kormánya és kultúrpolitikája 20 év alatt nem részesített a legcsekélyebb hivatalos elismerésben sem.
• Büszke vagyok rá, hogy írói pályafutásom 20 éve, és a rezervátum 25 éve alatt semelyik kormánytól, és az Európai Uniótól sem kaptam egyetlen pályázati fillért vagy eurócentet sem.
• Büszke vagyok rá, hogy immár 26-ik éve nem vesszük fel a földalapú támogatást, csak azért, hogy ez a 11 hektár visszavadítható legyen.

---

Centauri | Elszámoltatás: Lássuk hát, mennyi támogatást kaptunk az utóbbi 20 évben!

---

2025-ben jelentős vizes élőhelyeket alakítottunk ki a területünkön,

és rendszeresen számoltunk be a sikereinkről. 2026 tavaszán, a választások előtt nyilvános terekben több alkalommal is megkaptuk, hogy kormánypropagandát folytatunk azzal, hogy a vizes élőhelyeink sikereiről beszámolunk. Más csoportokban engem személy szerint volt, aki már egyenesen „elvtársozott” (őt is örömmel vinném ki az erdőszélre). Mert azokban a hetekben az volt a divat. A politikai elvárás, aminek ész nélkül tömegek feleltek meg (és felelnek meg, mind a mai napig). Csak hogy ne lehessen mentséget kreálni: ez pont olyan, mintha korábban minket Sorosoztak volna. A különbség az, hogy sosem Sorosoztak minket, holott minden rezdülésünk és tevékenységünk szemben állt az állam természetvédelemmel szemben tanúsított érdektelenségével. Holott lánctalpas gépek ellen küzdöttünk a mezsgyén. Holott a szánktól vontuk meg a falatot, hogy virágot vethessünk vagy költhessen nálunk még egy pár mezei poszáta.

Ez önmagában talán még elviselhető lett volna, mert hiszen idióták mindig voltak, szélsőséges fanatikusok és nyomorultak is (bár úgy szaporodnak, s már annyian vannak, mint az invazív fajok), de ami felejthetetlen élmény, és ami olthatatlan neheztelést szül bennem azóta is, hogy bár más, ennél enyhébb esetekben mindig voltak, akik a védelmünkre keltek, 2026 tavaszán viszont senki ilyen nem akadt már. Egy sem. Olyan fórumokon, ahol tudtuk, láttuk, hogy ott vannak az olvasóink is, de egy mukkot sem szóltak. Meghúzták magukat, és ott hagytak minket ennek a korábban sosem látott, féktelen vegzálásnak. Mivel nem vagyok jó, és sosem voltam az, magabiztosan írom: ezt sosem bocsátom meg.

Tudom, mi a kifogás,

hogy „trollokat nem etetünk”, „nem kell törődni az ilyesmivel”, meg a többi, ám ezzel szemben a valóság az, hogy ekkora agresszió – amiről már Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán is beszéltem – korábban nem volt, a cserbenhagyásunk oka pedig nem a bölcs megfontolás volt, hanem nettó gyávaság. Félelem. Mert soha ekkora agresszió nem tombolt, és senki sem akarta bevállalni, hogy a védelmünkre kelve a maga profiljára „csalja” a kommenthordákat.

---

---

Ez egy új, számomra elfogadhatatlan jelenség.

Amint korábban elfogadhatatlannak tartottam, hogy minősítésekkel és gyalázkodó jelzőkkel éljek, most gyalázatosnak, hitványnak, aljasnak, igénytelennek, megvezetettnek, primitívnek, kőbutának, atomnyomorultnak gondolok mindenkit, aki ezt a folyamatot akár csak egy kicsit is támogatta. 36 évet vártam arra, hogy a provincia, amelynek a nevét le nem írtam, olyan alternatívát izzadjon ki magából, hogy a nevét végre valahol, ha nem is büszkén, de legalább nyugodtan leírhassam. Rossz érzések nélkül. 36 év után eldőlt, hogy ez nem következik be. Ugyanaz folytatódik, ami korábban is: minden fordulatnál megváltást kiált a provincia népe, de a lehető legalantasabb tónusban, s mindig elhisz valamit, ahelyett, hogy ennyi idő után végre valamit nem hinne, hanem tudna.

Mindez két olyan érzést szült meg bennem, melyek önmagukban is vállalhatatlanok – hát még párban! Elöntött az undor, és az egekig srófolódott bennem a megvetés, a lenézés, és lesajnálás. Akiben e két érzés bármelyike megvan, annak, a korábbi értékrendem szerint kussolnia kell. Úgy gondolom, mindig is úgy gondoltam, hogy aki viszolyog az embertársaitól, aki képes a lenézésre, annak a közéletben és a közéleti terekben (a közösségi médiát is ideértve) annyi helye sincs, mint kardhalnak a Marson.

A pannon provincia egyik legfontosabb lelkibetegsége 1990 óta,

hogy hemzsegnek az arrogáns seggfejek. Az arrogancia az egyik legvisszataszítóbb alapállás, amely garantáltan pusztít el maga körül mindent. A pannon provincia területén 36 éve arrogancia-bajnokság folyik. Számomra semmiféle indokkal nem elfogadható egy olyan berendezkedés, ami az arroganciát csak egy kicsit is támogatja. Mert az arrogancia nem stílus kérdése, hanem súlyos defektizmus, pusztító méreg, baráti körben, szűk családban és a legtágabb értelemben vett társadalomban, közéletben és politikában is. Épp ezért fiatalkorom óta gyűlölöm, megvetem, és az eltűnésére várok. Kamaszként is úgy gondoltam, hogy primitív, fejletlen, infantilis, kapzsi, manipulálásra és manipulálhatóságra fogékony, súlyosan beteg társadalmak alapvonása, ha az arroganciát tolerálja.

De 36 év után sem történt meg az arrogancia végső kivezetése.

Épp ellenkezőleg. Inkább a végső bevezetése történt meg. Az 1990-ben magas bázisról indított görbe rendületlenül ível felfelé, s az arrogancia (agresszióval a végletekig tupírozva) alapvető és ünnepelt magatartásminta lett. Ismét megszegve évtizedekig tarott „eskümet”, mellyel kerültem a minősítéseket, tisztelettel (vagyis mély tiszteletlenséggel): aki azt hiszi, hogy ezzel együtt is előrejuthat, s jobbá lehet egy provincia, az vagy naiv, vagy sejtszinten hülye.

…de mindegy is már, ki micsoda, mi kicsoda, hosszú évek lassú érlelődése, hosszú hónapok vad mérlegelése után az biztos (s meglehet csak ez a biztos), hogy többé nem várok a csodára. A provincia felemelkedésére. Életemben először megszületett a felismerés: ez nem fog bekövetkezni. Az én életemben biztosan nem, de még inkább valószínű, hogy sohase már. Többek között azért nem, mert a klimatikus viszonyok forradalmi változása, a korábban megszokott rendszerek, a gazdaság, a világpolitika instabilitása és szétzilálódása nem hagy időt már az eszmélésre vagy egy újabb összerendeződésre. Beletrappolhatott volna a közelgő világkáoszba a provincia egészségesebb lelkülettel és józanul is, de nem így fog. Megvadulva, arrogánsan, vicsorogva, hipnotizálva veti bele magát látványos fejessel – bár mondhatnám: félig üres vagy félig teli – ám valójában tök üres medencébe.

---

Ars poetica | …és a világ legszebb árvaháza

---

Itt az ideje tehát kimondanom:

Eddig csak fenntartásaim voltak a hellyel, s fura lakóival szemben, ahol voltam szerencsétlen a világra jönni, de már szívemből bánom. Azt is mondhatnám: már értem, miért nem tudtam itt soha semmi mellett teljes szívvel, teljes mellszélességgel elköteleződni. Sejtettem vagy tudtam titkos úton-módon, hogy ez ilyen, és ez itt csak a rosszabb felé képes haladni. És már nem tudok változtatni, enyhíteni a hozzáállásomon. Kizárt például, hogy az undorom enyhüljön.

Tapasztalatból tudom, hogy az undor nálam a végső fázis. Személyes viszonyokban is, ha valakire megharagszom, ha valakivel vitám van, valaki feldühít, elkeserít, elszomorít, utóbb még bármi megtörténhet. Elgereblyézhetünk dolgokat, átbeszélhetjük, mi történt, finomíthatunk, megérthetünk, beláthatunk, megbocsáthatunk… Olyan azonban nem volt még, hogy amikor valaki undort váltott ki belőlem (ilyen szerencsére csak párszor fordult elő), az undor idővel enyhült volna, s végül konszolidálódott a viszony. Ahol undor van, ott végső vég van. És egy ideje már undor van.

Viszolygok a provinciától, ahol élek.

Eddig, évtizedeken át, elviseltem valahogy, várva-vágyva arra, hogy jön majd olyan rendszer is, ami igazán nekem való. Ahol felhőtlenül nyargalhatok. Hátha. De nem. Nem volt. Nincs és nem lesz. Ez nemcsak igazságtalan, ha már egyszer akaratom ellenére kénytelen voltam ideszületni, de most már viszolyogtató is. Szánom-bánom, hogy tizennyolc évesen nem fogadtam el azt az új-zélandi állásajánlatot, ami madártani kutatásokra hívott, hogy fészkeket keressek és a fészkekhez fotocellás kamerákat telepítsek. Ma már magasról szarnék arra, mi történik itt, hála istennek erősen törném az anyanyelvet, angolul írnék könyveket, vélhetően jelentősebb sikerrel, mint itthon, felfoghatatlanul jobban élnék, és a jelenlegi rezervátumnál nagyságrendekkel nagyobb rezervátumom lenne Új-Zélandon. Nem 11, hanem 110 vagy 1100 hektáron.

Én a provincia nyelvét sem gondolom oly világraszólóan szépnek és kivételesnek, mint amilyennek idehaza, főként írók és nyelvészek meg nyelvvédők szokták. Az angol számos szempontból sokkal ügyesebb, alkalmasabb nyelv, különösen akkor, ha regényírásról van szó. Úgy praktikusabb és dinamikusabb, hogy ugyanakkor szép marad. A provincia nyelve időnként valóban szép (bár a lehetetlenül rengeteg „e” miatt rettenetesen mekeg), de lomha, körülményes, indokolatlanul bonyodalmas. Hátráltató, nem pedig segítő nyelv.

Én tehát a magam részéről azt sem könyvelem el semmiféle járulékos haszonként, hogy ezen a nyelven írhatok. Ez nekem nem annyira kiváltság, mint inkább roppant buta hátrány. Megtanultam, elsajátítottam, amennyire ennyi idő alatt lehetett, kisajtoltam belőle, amit bírtam, de sosem éreztem, hogy épp a nyelv tenne lehetővé bármit. Eszköz csupán, s az anyanyelvem nem is legjobb. Egy született író bármilyen nyelven megtalálja a maga útját, angolul is (sőt: angolul könnyebben s jobban is). Ha ez nem tűnt volna fel eddig senkinek. Vagyis új-zélandi íróként nem egyszerűen teljes, hanem a jelenleginél is teljesebb, alkotói élet volna az enyém. De, ami a legfontosabb: nem fogna el az undor, ha a lakóhelyemre gondolok.

Őrjítően bajos belenyugodni ebbe.

Áltathatnám magamat: talán most először röpke és jelentéktelen életem során az undor elhagy majd egyszer. Bölcs megnyugvás, sztoikus nyugalom, s okos megadás veszi át a helyét. De nem. Nem vágom át magamat. Épp elég, hogy ezer és egy alkalommal vágott át engem a provincia. Melynek különböző lelkületű és színezetű harsonái egyként fújják újra meg újra ugyanazt a nótát, mintha csak ebben az egyben értenének egyet: mindenki, aki itt él, tartozik a provinciának, s mindenki sokat kapott itt, a nyelvtől, a Balatontól, a Halászbástyától, a Kilenclyukú hídtól, a lecsótól, Tokajtól… …meg az itt lakóktól.

Hát, ha valamiben egészen biztos vagyok, az az: én itt nem kaptam semmit, és nem tartozom semmivel. Se a provinciának, se a provincia lakóinak. Itt inkább én adhattam volna a provinciának (ha hagyják), semmint a provincia bármit is nekem. Nem tartozom semmivel, nem tartoztam ide soha –, ha ez a névválasztásomtól kezdve az irodalmi habitusomon át a léptékválasztásomig nem lett volna eddig világos –, és ha egyszer már undorodom is, akkor ez a vég. A végső szakítás. Amiről hamarabb dönt a psziché és a szív, mint az ész. De mára (2026.07.09.) ésszel is belátom már:

a szívnek és a pszichének igaza, az undornak elévülhetetlen oka van.

És mivel ezzel együtt megszületett bennem az arrogancia is,

el kellene hallgatnom, s el kellene tűnni a saját oldalaimról is. 36 évig ez volt a szüntelen vágyam, elvárásom, óhajom a provinciával szemben: lökje ki magából az arrogáns seggfejeket. Küldje őket karanténba, száműzze őket a közélet oly távoli perifériájára, ahonnan akkor sem hallik ide a hangjuk, ha teli torokból, kórusban üvöltenek. Akkor tehát nem lehet más elvárásom magamammal szemben sem – hacsak az elemi következetességet is szeretném megtartani –, hogy eltűnjek a fenébe. Merüljek el abba a csöndbe, ami Centaurit nyomtalanul elnyeli örökre, és ami nem szakad meg öt vagy tíz, ötven vagy száz év után sem.

De a provincia lelkinyomora és az undor nyomorúsága, az én személyes nyomorúságom mellett sem feledkezhetem meg arról, hogy azért van még köröttem pár olyan ember, akikkel ezt nem tehetem meg. Ezért maradok időlegesen, még ha nem is abban a formában, mint eddig, és mostantól deklaráltan, bevallottan a rossz útjára lépve, át- és meghágva korábbi minőségbiztosítási elvárásokat, belső igényeket, melyek óvtak és védtek attól, hogy az igénytelen szidalmazás és gátlástalan minősítgetés förtelmébe essek.

Még ha ilyen lerontott és megvadult formában is,

itt kell maradnom (egy ideig). Ezzel még akkor is tartozom, ha mindennek következményeként végül majd azokat is elvesztem, akik ebben a pillanatban visszatartanak a teljes exodustól, s ebben a pillanatban – ha csak időlegesen is, s nem kis csalódottsággal, esetleg a döbbenet fájdalmában –, de itt vannak még.

Igen, kilyukadtunk valahol. De tényleg itt kellett kilyukadni? A többség szerint igen. Szerintem biztosan nem.

Nevet választottam már, itt az ideje végre hazát választani. Mondanám: „új hazát” – de hát a gond éppen az, hogy bár rengeteg idő telt el már, egyelőre még „óhazára” se leltem.

---

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Centauri

---

---

még több blog