Lappföldi cinege Magyarországon, majdnem – ráadásul épp Mikulás napján!
Annak örvén, hogy a napokban ismét házi veréb-csapatot figyeltem meg a birtokon – az utóbbi hat évben ez volt az egyetlen ilyen megfigyelés! –, elejtettem egy megjegyzést arról, hogy aztán olyasmit is találtam a verebekről készült fotókon, amitől az egekbe szökött az adrenalin. És tényleg!
A hétfős házi veréb különítményt december 4-én figyeltem meg és fotóztam. Nemcsak őket, hanem erdei pintyeket és a mezei verebeket is. Nem is lehetett mindig célzottan a házi verebeket fotózni, hiszen azok a mezei verebek tömegébe vegyülve mozogtak. Bár a fények pocsékok voltak, mégis igyekeztem a lehető legtöbb fotót lőni, és úgy alakítani, hogy több házi veréb is látszódjon a képeken.
A fotókat azonban csak egy nappal később töltöttem le.
Másnap, december ötödikén gondoltam, megírom a házi verebek örvendetes gyarapodásáról szóló blogot, ne halmozódjanak a témák a végtelenségig, ezért letöltöttem a fotókat kora reggel. Hajnali háromtól dolgoztam a Cenweben, reggel kilenckor pedig már fontos találkozóm volt egy állatvédelmi egyesület elnökével, hogy a Cenweb és az egyesület együttműködéséről beszéljünk. Ezért sürgetett az idő. De mivel éjjel és hajnalban csak hírek kerültek fel a Cenwebre, úgy gondoltam, a verebes blogot megírom hamar, még mielőtt elmennék a találkozóra.
Ment is volna, mint a karikacsapás, csakhogy miután a fényképeket letöltöttem, és próbáltam kiválasztani a legjobb képet a házi verebekről, az egyik képnél megállt bennem az ütő. Olyan madarat láttam a képen, amit a fotózás közben nem is észleltem. Sőt olyan madarat, amit soha azelőtt nem láttam. Egyszer sem, bár 40 éve vagyok terepen.
És hogy ne álljunk meg a fokozásban: olyan madarat, ami első ránézésre olyan faj egyedének tűnt, amit nemcsak én nem láttam, de Magyarország területén senki más sem. Ha az lett volna, aminek első pillanatban, abból a szögből kinézett, akkor Magyarországra nézve új fajt találtam és fényképeztem volna. Ritkább madarat, mint amilyen annak idején a „piros” cinege volt, de jóval-jóval ritkábbat annál is, mint amikor tavaly cikázó havasi sarlósfecskéket fotóztam az udvar fölött.
Egy földre szálló cinegét láttam a verebek között, akinek egyértelműen világosbarna sapkája és háta volt. Termetre a barátcinegével megegyező méretű cinegéről beszélünk, amit jól meg lehetett ítélni a közelében lévő mezei verebek miatt. Csakhogy barnasapkás cinegefaj nem él Magyarországon. Van egy faj, ami szinte pontosan ilyen, a pokoli északon, a Lappföldön élő lappföldi cinege, ami azonban érthető módon sosem fordult elő Magyarországon.
Ezekután nem kis kapkodás vette kezdetét.
A madárbalkont ugyanis még december negyedikére sem üzemeltem be, egyedül a terasz előtti szóró működött (meg persze az Angolkerten kívül a parkolóban a szóróetető, a szajkóforgatók vagy 20 helyen és az aprómagos-sármányos boglyák).
Mivel a lappföldi cinege néhány fajbélyegét nem láttam a madáron
(például a torokfolt olyan kicsi, mint a barátcinegénél, a lappföldinél ez jóval kiterjedtebb), úgy gondoltam, hogy talán a barátcinege mutációja, de bárhogy van is, mindenképp érdekes, és jó volna egy igazán jó képet lőni róla. Ezért nem a blogot írtam a házi verebekről, hanem az udvart, a madarakat figyeltem, és fotóztam, és amikor szünet támadt a sürgés-forgásban, még a madárbalkont is rendbe raktam.
Behoztam a könyvtárszoba erkélyéről a detektívüveget, lemostam a dolgozószoba ablakait, hoztam mohos cserepeket és ágakat a balkonra, előkerestem a refiket is, amivel borús időben megvilágítom a madárbalkont, végül raktam ki kölest és napraforgót meg két cinkegolyót. Oda is ültem az ablakhoz, abban a reményben, hogy feljön a madárbalkonra a tegnapi cinege – a cinege, akit még nem láttam, de akiről egy fotóm már volt.
Hezitáltam is, hogy lemondjam a találkozót,
de azt annyira fontosnak ítéltem meg, hogy bár jelentős késéssel, végül elindultam a találkozóra. Benne volt az is, hogy úgy sejtettem: a madár inkább a barátcinege ritka színmutációja lesz, flavizmus vagy leukocizmus, semmint lappföldi cinege (bár ilyen intenzív megfigyelés és kutatás mellett egy ilyen területen előbb-utóbb beérhet akár egy Magyarországra nézvést új madárfaj igazolása is).
A találkozó eredményes volt, hamarosan meg is látjátok, mi lesz az eredménye. Utána elmentem még izzót venni az egyik refibe, ami nem világított.
Másnap felraktuk nemzetközi csoportokba is a madarat,
ahol páran szintén lappföldi cinegét sejtettek benne, de a túlnyomó többség barátcinegének tartotta. Szóval van – legalábbis negyedikén volt – az Angolkertben egy ritka színváltozatú barátcinege, akit jó volna rendesen megfotózni. Azóta alaposabban figyelem a madárbalkont, de még nem került elő. Ám a dolog nem reménytelen, hisz pár éve az eritrizmusos széncinegére 10 napot vártam az ablakban, s végül le is tettem róla, csak a havazás miatt fotóztam plusz egy napig, amikor váratlanul ismét felbukkant, és végre sikerült olyan fotókat lőni róla, hogy ne legyen kétséges: eritrizmusos cinege járt nálam.
Ugyanígy remélhetjük, hogy ez a furcsa, lappföldi cinegét idéző barátcinege is előkerülhet még. Külön érdekes, hogy pár hete írtam arról, hogy soha annyi barátcinege nem jelent meg itt, mint az idén. Rövid ideig ugyan, de a barátcinege a szokásos harmadik helye helyett a leggyakoribb cinege volt a kertben. Feltételezhető volt az is, hogy az idén valami okból az egyébként roppant területhű barátcinegék mégis kóborlásba kezdtek, és távolabbi területek barátcinegéi is összegyűltek nálam.
Talán ez az ál-lappföldi cinege is efféle mozgásokkal, talán északabbról jöhetett a birtokra. Remélem, megkerül még, és alaposabban is szemügyre vehetjük.
Mért nem lappföldi cinege?
Három olyan jelleg van, ami miatt első ránézésre felmerül az emberben a lappföldi cinege lehetősége:
- A világosbarna hát (barátcinegénél ez szürke).
- A világosbarna sapka (barátcinegénél ez is szürke).
- És a fekete álarc.
Utóbbi különösen érdekes. A barna sapka a szem és a csőrtő környékén fekete, és így egy kis álarc keletkezik, ami nagyon jellemző a lappföldire. Ez tökéletesen látszik a fényképezett madáron is, és annak a valószínűsége, hogy színmutációval épp ilyen álarc alakuljon ki, rendkívül csekély. A gond csak az, hogy további jegyek viszont – valószínűleg – hiányoznak, bár mivel a madarat fentről lefelé fényképeztem, így ezek némelyike talán nem is igen látszódhat, jól semmiképp.
- Nem látunk egyértelmű fehér szárnytükröt, ami a lappföldi cinegénél elég erős.
- Nem látunk rozsdabarna testoldalt, ami a lappföldi cinegénél elég kifejezett.
- Nem látunk nagy, alul kiszélesedő torokfoltot, aminek még ebből a szögből is látszódnia kellene.
- A csőr is erősebbnek tűnik, a lappföldi cinege csőre ugyanis egészen finom csőr.
- A fej barnája sötétebb a hát színénél a lappföldi cinege esetén, de ennél a madránál ugyanazt a barnát látjuk a fejen és a háton is (ez is színmutációra utaló jegy).
Összességében több minden szól egy színmutáns barátcinege mellett. Többek között természetesen az is, hogy annak valószínűsége, hogy egy lappföldi cinege eljusson ennyire délre, rendkívül csekély. Ennél távolabbról is eljuthatnak ide madarak. A lappföldi cinege azonban nemcsak távol él tőlünk, hanem rendkívül kevéssé hajlamos elmozdulni az élőhelyéről. Ezt igazolja a eBird térképe is. Finnországból – ahol talán a legtöbb lappföldi cinege él – még a közeli Baltikum országaiba se kóborol el. Egyetlen észlelést sem találni onnan. Hozzánk legközelebb valahol Moszkva alatt akad egy észlelés.
Mindezeket figyelembe véve két dolgot állapíthatunk meg.
A madár színaberráns barátcinege, ami ugyanakkor talán ritkább, mint egy lappföldi cinege. Legalábbis eddig nem sikerült felhajtani arról képet vagy adatot, hogy bárhol a világban láttak, fotóztak volna ilyen barátcinegét. A legnagyobb magyarországi madártani portálon, a birding.hu oldalán, ahol a szokatlan színezetű madaraknak külön fórum van, nem találunk színaberráns barátcinegét. 2005 és 2024 között mindössze 43 barátcinege fotót töltöttek fel. Ezek között még albinó vagy részlegeseb albinó barátcinege sincs (holott ezek a leggyakoribb színaberrációk a vadmadarak között). De ha a nagyvilágban keresgélünk, ott sem jobb a helyzet.
Ilyen színezetet flavizmus vagy leukocizmus hozhat létre, ami nem tartozik a legritkább mutációk közé. Ezért is furcsa, hogy nem találok rá példát nemzetközi színtéren se a barátcinegénél. A hajdani „piros” széncinegénél viszonylag biztosan jelentettem ki, hogy a világon először sikerült észlelni és fotózni eritrizmusos széncinegét. Mert az eritrizmus a legritkább mutációs forma. De előfordulhat, hogy ilyen barátcinegét sem fotóztak még eddig. Többek között ezért is jó és fontos lenne újra összefutni vele egy alapos fotózás erejéig, szép fények mellett és ideális körülmények között.
Forrás: MTI | Borítókép / illusztrációk: Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Kert és vadon”
Ki sem mozdulsz a birtokról, és mégis mennyi izgalomban van részed! 🙂
Elsőként nekem is a „piros” cinege jutott eszembe. Arra számítottam, hogy egy ahhoz hasonló történetet olvasok majd. Bár még semmi sem lehetetlen! Tegyük fel, hogy ez csak az első része volt a történetnek, és lesz még folytatás!
Drukkolok, hogy egy színaberráns barátcinegéről legyen szó, és látogasson meg téged újra, amikor sokkal jobb képeket tudsz majd lőni róla!
Mondjuk az brutális lenne, ha kiderülne, hogy mégis lappföldi – akkor új fajt bizonyítanánk az országban 🙂
Az tényleg brutális lenne! Pláne, hogy igen kicsi az esélye – ahogyan írod.
Azért az említett barátcinege sem lenne rossz! 🙂
A másodpercek töredéke alatt észrevenni, hogy egy olyan madár van itt aki eddig nem volt- nos ez elképesztő fényképmemóriára utal. Én nagyon drukkolok, hogy egy északról idekeveredett cinke legyen- ők is eltévedhetnek, vagy olyan csapathoz csatlakozott a vonulásnál akikről azt hitte az övéi.A kirekesztett lappföldi mutáns:-)) talán ezért nem látod az összes jellemző jegyet. Mostanában bugyuta amerikás karácsonyi filmeket nézek, elárasztották vele a netflixet, jó kis agyzsibbasztó, szóval ott az egyikben az egyik hölgy a fenyőtobozt valami ragacsos ehető tukmányba mártotta és azt meghempergette apró magkeverékben- ez lett a cinkegolyó:-)))amit aztán mint a fenyőfa díszeket felagatták a kertben. Lehet kipróbálom:-)))
Csodàs lenne, bármelyik eshetőség is, drukkolok!
Drukkolok, Cen’!
Mindegy, hogy melyikük lesz a kettő közül, akkor is szenzációs felfedezést teszel!!!