Lappantyú vagy kecskefejő | A boszorkányokkal cimborál? - Cenweb

Lappantyú | Ismerd meg jobban!

köszönet az elődöknek

Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.

Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.

Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.

Alfred Brehm: A kecskefejő vagy lappantyú (Caprimulgus europaeus Linn.)

1863-69 | magyarul 1901-1907

Kecskefejő vagy lappantyú (Caprimulgus Linn.)

Ennek a Sharpe szerint 65 fajt felölelő nemzetségnek ismertető jelei a szájzug körüli erős, néha igen hosszú serték, hosszú és meglehetősen hegyes szárny, melynek első evezője sokkal rövidebb a másodiknál és harmadiknál, többé-kevésbé lekerekített farok és részben tollas csüd.

Teste hosszas, nyaka igen rövid, feje nagy és széles, csőre igen kicsiny és rövid, de széles, tőben keskeny; hegye az orrlyukak előtt lehajló. Kicsiny, alacsony lábának középső ujja lényegesen hosszabb a többinél és a két szomszédos lábujjal hártya köti össze, mely az első ízületig terjed; a rövid hátulsó lábujj szabad.

Testét nagy tollú, de igen laza és rendkívül lágy, gyengén ülő tollazat borítja. A nemzetség majdnem az egész világon elterjedt és elterjedési köre azonos az egész család elterjedési körével.

A kecskefejő vagy lappantyú (Caprimulgus europaeus Linn.)

Tollazata felül barnásszürke alapon rendkívül finom, világosabb vagy sötétebb pontocskákkal sűrűn behintve. Azonkívül igen keskeny, fekete szárvonalakkal rajzolt, melyek a fejtetőre és dolmányra is kiterjednek, külső szegélyükön rozsdabarna szalagfoltokkal és a fejtető hosszában egy, a vállakon két sötét hosszsávot képezve.

A középső szárnyfedő tollak széles rozsdasárga végei a szárnyon harántszalagot alkotnak, melyek így a többi feketésbarna, rozsdásbarnán pontozott szárnyfedőktől lényegesen különböznek. A torok alján nagy, fehéresszürke, sötéten hullámos harántfoltja van. Szeme sötétbarna, szemhéja vörös, a fekete szájzug sertékkel körülvett csőr szarufekete, lába vörösesbarna.

A kecskefejő egész Európában és Ázsia nyugati részében honos, télen Afrika összes államait meglátogatja és úgy látszik, csak e földrész déli részén pihen meg.

A lappantyú

Heinroth véleménye a fogságban tartott kecskefejők képességeiről nem valami kedvező. Nézete szerint „igen sok és bonyolult, reflektorikus folyamatot figyelhetünk ugyan meg náluk, azonban saját tapasztalatukból keveset tanulnak”. Ápoltjai mindenesetre megkülönböztették őt és nejét az idegenektől.

A föld északi öveiben honos fajok

s valószínűleg oly vidékeken tanyázók is, hol az évszakok váltakozása nagy ellentéteket mutat, többé-kevésbé rendszeresen költözködnek. Táplálékának minőségét és nagyétkűségét tekintve, a mi kecskefejőnk meglehetős későn: április közepe táján, többnyire csak április végével érkezik vissza.

Csak Dél-Európában, hol majdnem minden élő teremtményre fáj az emberek foga, szokták elejteni a kecskefejőket, hogy aztán megfelelő formában feltálalják és igen jóízűnek mondják. Nálunk legfeljebb a természetvizsgáló vagy a kocapuskás és éretlen gyerkőc lövi, ami igen örvendetes jelenség, mert emberi érdekek szempontjából nemcsak a mi kecskefejőnk, hanem rokonai is kiválóan hasznosak s megérdemlik az oltalmat.

Aki e madarak életét, sürgésük-forgásukat tapasztalásból megismerte, lehetetlen, hogy meg ne szeresse őket; csak a teljesen tudatlan és babonás ember hiszi azt a sok mendemondát, ami ezeknek a madaraknak a nevéhez fűződik. A tudatlanságban sínylődők hiszik csak madarunkról, hogy éjjeli lappangó élete boszorkányokkal való cimboráskodás következménye s hogy tényleg feji a kecskéket.

A lappantyú hangja

A kecskefejő – lappantyú, álomfilkó, álmosmadár, bagolyföcske, kecskeszopó, éjjelifecske – Magyarországon rendesen előforduló, bár sehol sem gyakori madár. Megtelepszik a síkságon éppen úgy, mint a dombos és magasabb hegyvidéken.

Így a Tátrában 1200 m-ig fészkel, a görgényi hegyvidéken 1100 m-ig, az erdélyi hegyvidéken egészen a havasok aljáig. Inkább a ritkásabb erdők, vágások és erdőszélek madara, a zárt szálerdőt nem kedveli. Költözködő madár, amely néha igen korán, március havában is jelentkezik, de leginkább április folyamán, sőt a magasabb vidékeken májusban érkezik meg.

Ősszel néha elég sokáig itt marad, úgyhogy szeptember végén, sőt októberben is láthatók egyesek. A nagyobb városokban is alkalmilag megtelepül; így dr. Vasvári Kőbányán látta a fészkelés ideje alatt és tudomása szerint a Várban is észlelték.

Gazdasági jelentősége nem éppen közömbös,

mert nagyétkű madár, melynek öblös torkában bőségesen elfér a cserebogár is. Tisztára rovarirtó s különösen azokat a pilléket pusztítja, amelyek petéiből a nem nagyszámú madárfaj által pusztított szőrös hernyók kelnek ki. A madárvédelmi törvény védelem alá helyezi.

Magyarországon a kecskefejő néven ismert alfaj tulajdonképpen csak átvonuló. A nálunk fészkelők a déli kecskefejő (Caprimulgus europaeus meridionalis Hart.) alfajhoz tartoznak, mely az északinál valamivel kisebb. Szárnyméreteik 190–202, illetőleg 174–186, tehát a méretek alapján is meg lehet állapítani, hogy az esetleg kézre kerülő példány melyik alfajhoz tartozik. A Reichenbach által említett „Neuer Caprimulgus in Ungarn” (Allg. Nat. Hist. Zeitung, 1846, p. 269.) is valószínűleg ide tartozik, de példány nélkül jelenleg már nem identifikálható.

A rozsdástorkú kecskefejő (Caprimulgus ruficollis Tem.)

Délnyugat-Európában, különösen Spanyolországban fordul elő. Lényegesen nagyobb a mi kecskefejőnknél. Tollazata fején halvány hamuszürke, rendkívül finom, sötét pettyekkel, a középen vonuló tollsor széles, fekete, oldalt rozsdásfakón pontozott szárcsíkokkal díszített. Kantára, valamint fültája sötét rozsdásbarna, torka rozsdásvöröses.

Alsó teste szürkésbarna alapon rendkívül finoman sötéten és világosabban pontozott és fekete, keskeny szárvonalakkal rajzolt. Felső szárnyfedői rozsdabarnák, fekete vonalkákkal és pontokkal s nagy, kerek, rozsdásvörös csúcsfoltokkal. Melle rozsdavörös alapon szürke pontokkal, sötétebb harántvonalakkal és egyes, nagy, fehéresbarna végfoltokkal díszített; alsó testének egyéb része, hasa és oldalán keskeny, sötét harántvonalakkal.

A fekete evezők és pedig a másodrendű evezők külső zászlójukon négy, az elsőrendű evezők belső zászlójukon egymásba folyó, széles, rozsdavörös harántszalagokat tüntetnek fel, az első három evezőn belül – a kecskefejőkre jellemző – nagy, fehér folt látható. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lábai szennyes feketebarnák.

A rozsdástorkú kecskefejő elterjedési köre, úgy látszik, meglehetősen korlátolt. Mint fészkelő a Pireneusi-félszigetet és Északnyugat-Afrikát lakja, vándorlásai alkalmával azonban Máltára és Dél-Franciaországba is eltévedt, sőt már Angliában is megfigyelték.

Lappantyú

Fotó: Wiki, Pixabay

Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

Kedves olvasó,

ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).

Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!