Jó- és balsorsú hagyatékok | Wyeth és Mácsai
Köszönet Infodémonnak az alábbi ajánlatért!
Hosszú, alapos, de rendkívül érdekes cikk jelent meg a Válasz Online oldalán a kevéssé ismert magyarországi festő, Mácsai István – a színész Mácsai Pál édesapja – kiállításának kapcsán. Néhányan emlékezhetnek rá, hogy van olyan meg nem jelent kötetem, amit a cikkben is szereplő amerikai festő, Wyeth Christina világa című képe ihletett (a fonósokhoz kötődik ez a festmény, több elbeszélésem is megjelent a Kék angyalban és a régi honlapon is).
Ezt a bekezdést hadd idézzem:
A művészettörténészek szerint a legjobb párhuzam Andrew Wyeth, aki Magyarországon valóban szinte teljesen ismeretlen, az 1960-as és az 1970-es években pedig még inkább az volt, Mácsai viszont személyesen is találkozott vele. A találkozás mély hatást tett tá, különösen az, hogy Wyeth „fütyült mindarra, amit a sznobéria világszerte produkál”. Abban az időben Wyeth már túl volt a fénykorán, és részben hasonló viták övezték az amerikai vidéket, a heartlandet bemutató, realista festészetét, mint Mácsai műveit. Mindenesetre mégis csak ő volt a 20. század egyik leghíresebb amerikai festménye, a Christina világa alkotója: Mácsai számára fontos tudás volt, hogy az absztrakt felé forduló modern és a neoavantgárd korában is maradtak még követői ennek az évszázados festészeti tradíciókra épülő, azokat továbbéltető iránynak.
Visszás lehet, ha ebből a számos szempontból érdekes cikkből ezt ragadom ki, de mentségemül mondom, hogy Wyeth festménye annak idején valamiféle szerelmet váltott ki belőlem, ami mindmáig tart, így bármikor elém kerül, a kép maga, egy cikk róla, vagy bármely vonatkozása, képtelen vagyok levenni a szemem róla és képtelen vagyok a psziché fókuszát máshová irányítani.
Ez egyfajta megbabonázottság,
de ennek ellenére mégis egy mozzanatot kiemelnék a cikkből:
Rendkívül szép, ahogy Mácsai István két fia fáradtságos munkával feldolgozzák és ápolják az apai örökséget. Azért is írom ezt, mert a nemrégiben elhunyt Schmidt Egonnal beszélgetve – hogy egy kicsit más szférába evezzünk ki – valamikor 2022. tavaszán egy régen széles körben ismert kutató hagyatéka után is érdeklődtem, amit szerettem volna megnézni és megfotózni. A nevet azért nem írhatom ide, mert Schmidt Egon a lelkemre kötötte, hogy ne adjam ki ezt a nevet. A hagyatéknak ugyanis nyoma veszett, pontosabban az özvegy a hatalmas kutatói anyagot egy az egyben elégette. Semmi, egy fecni, egy naplóoldal nem maradt. Erről Schmidt Egon nem kis szomorúsággal, és a tőle megszokott szelíd, elegáns rosszallással – de rosszallással! – számolt be. Megdöbbentett, hogy ez előfordulhat. Ez olyasmi, mint amikor anyám elégette apám verseit (ezt a barbárságot belevittem a Jégvágóba is). Fel nem foghatom, hogyan történhet ilyesmi.
Mindennek fényében üdítő látni, ahogy a Mácsai-család a Mácsai örökséget vigyázza.
A Válaszonline teljes cikkét ITT találjátok.
Borítókép: Pixabay
még több művészet
még több Leonardo
tudomány és művészet
