Az ezüstkárász 3D nyomtatóként használ más halakat!
A kárász a többi halat voltaképp úgy használja, mintha azok 3d-nyomtatók volnának. Úgy használja őket, hogy még csak nem is kereszteződik velük.
Pár napja hoztam már példát arra, hogy „közönséges” fajok is megdöbbentő titkokat tartogathatnak a számunkra, mint például a békák. A tavasz a szaporodás időszaka, és épp a szaporodás az a terület, ahol a legtöbb megdöbbentő vagy lenyűgöző jelenséget találjuk. Nemcsak a békáknál, madaraknál, hanem például a halaknál is. Köztük is akad olyan, aki egészen valószínűtlen stratégiával él.
És amint a békák esetében se kell távoli tájakig menni egy kis egzotikumért, halaknál sem szükséges.
Horgászok előtt jól ismert fajról van szó.
Ők általában tudják is, hogy a szóban forgó hal rendkívüli, bár inkább haraggal gondolnak rá, semmint csodálkoznának. Főként a horgászatot nem ismerőknek írom, hogy míg a legtöbb halra mindenféle korlátozás érvényes; bizonyos időszakokban nem lehet horgászni rájuk, ráadásul sokan méretkorlátozások alá esnek, vagyis a kisebbeket vissza kell küldeni a vízbe. Van azonban pár faj, melyeket törvényileg is irtani kell, így például, ha ezüstkárászt fog valaki, TILOS visszaengedni a vízbe.
De mit követett el az ezüstkárász, hogy a törvény szigora is sújtja?
Pedig még a legendás aranyhal is voltaképp kárász! Az ezüstkárászból nemesített fajta.
Ráadásul – legalábbis az én véleményem szerint – remek sporthal, jó rá horgászni, és a húsa is ízletes. Jobban szeretem a pontynál. Sokkal jobban. De akkor miért nem kell nekünk az ezüstkárász?
Először is jó tudni,
hogy kétféle kárász él a vizeinkben. Az őshonos aranykárász elsősorban a sekély, melegebb mocsarakat kedveli. Az ezüstkárász azonban jól megvan a nagy és mély vizekben is. Eredetileg a távoli keleten élt, s onnan terjeszkedett nyugat felé évszázadokon át, hogy napjainkra szinte egész Európát is birtokba vegye. Részletesebben (a Wikipédia szerint):
Az ezüstkárász nem őshonos faj Európában. Őshazája Kelet-Ázsia (Kína, Tajvan, Korea, Japán), valamint Szibéria (a Kolima és az Amur vízrendszere). Később az elterjedési területük Nyugat-Szibérián keresztül átterjedt Kelet-Európára, beleértve a ponto-kaszpikus területeket (Fekete-tenger és Kaszpi-tenger), illetve Délkelet-Európa nagy részére is (Románia, Bulgária, Görögország és Törökország).
A 17. századtól kezdve a faj fokozatos nyugat felé történő terjeszkedése volt megfigyelhető (Szerbia, Montenegró, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Ausztria és Lengyelország. Az inváziós faj 1931-ben felbukkant a Balti-tenger menti államokban (Észtország, Lettország, Litvánia), 1948-ban pedig már elérte Dánia, Németország és Finnország folyóvizeit is.
Az 1950-es évektől kezdve már semmi nem tudott gátat szabni a megállíthatatlanul Európa felé terjeszkedő halfaj térhódításának.
Mára Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, valamint Észak-Franciaország (Normandia) tekinthető ezüstkárásztól mentes területnek.
Ezzel önmagában nem volna gond,
de ha feltesszük azt a kérdést is, hogyan volt képes ilyen távoli területekről elárasztani egész Eurázsiát, rögtön a szaporodás kérdésénél vagyunk, s megértjük, miért nem kívánatos itt.
Míg a kecskebékánál azt a nehezen megmagyarázható jelenséget láttuk, hogy létrejöttéhez két másik faj párzása szükséges, a kárász esetében azt láthatjuk, hogy egyáltalán senki sem kell hozzá.
Legalábbis, ha továbbra is azt állítjuk: a fajok túlnyomó többségénél egy új egyed létrehozásához az adott faj egy hím és egy nőstény egyede szükséges.
Láttuk, hogy a kecskebékánál nem kell egy hím és egy nőstény kecskebéka, még kecskebéka se kell. „Elég” egy tavi béka meg egy kis tavibéka. A kárásznál viszont lényegileg senki sem kell. Genetikai értelemben semmiképp.
Ha egy tóba vagy folyóba akár csak egyetlen egy kárász kerül, ott néhány éven belül már egész kárász-kolónia él.
Hogyan lehetséges ez?
A magyarázat az ún. spontán gynogenezis.
A mi régiónkban a kárászok szinte kivétel nélkül nőstények. Régebben – bár tömeges volt akkor is – tejes példányokat, vagyis hímeket egyáltalán nem találtak. Az egyik legjobb szakkönyv, az 1992-es Magyarország halai szerint (Pintér Károly, Akadémiai Kiadó) bizonyításra szorul, hogy léteznek-e egyáltalán Magyarországon hím kárászok. Őshazájában, a távoli keleten és Szibériában minden populációban akadnak, bár ott is kis számban.
A kárász kakukkmódjára más halfajok ikrái közé csempészi az ikráit. Ez önmagában is érdekes helyzeteket szül. Ha valaki „nem kívánt harmadik”, akkor a kárász valóban az.
A halak ívása
általában úgy zajlik, hogy miután a nőstény lerakja a kiválasztott helyre az ikrákat, a hím föléjük úszva rájuk engedi a „tejet”, a spermát. Képzeljük most el, amint például két ponty ívik épp, de köröttük egy harmadik hal, egy nőstény kárász őgyeleg. Amint a nőstény ponty lerakja az ikrát, a kárász is odacsempészi a magáét. Ezután a hím ponty megtermékenyíti az ikrahalmot.
Önmagában is érdekes lenne, ha ilyen módon számos hibrid jönne létre, hisz a kárász nemcsak pontyokat környékez meg, hanem keszegféléket is, a bodorkától a vörösszárnyú keszegig, holott ezek rendszertanilag sem állnak közeli rokonságban vele. De ami igazán különleges: a kárász ikrái nemcsak „megtermékenyülnek”, akár ponty, akár bodorka hím engedi rá a tejet,
hanem egytől egyig minden ikrából kárászok születnek. Egytől egyig nőstény kárászok! Nem hibridek, hanem az „anyahal” tökéletes másolatai.
A kárász
a többi halat voltaképp úgy használja, mintha azok 3d-nyomtatók volnának. Úgy használja őket, hogy még csak nem is kereszteződik velük. A kárász ikrájának mindössze stimulációra van szüksége, és máris fejlődésnek indul, anélkül, hogy befogadta volna a megtermékenyítő hím genetikai anyagát.
Azt jelenti ez, hogy ha egy tóban brutális halpusztulás végez az egyedek többségével, egyedül a kárász képes arra, hogy egyetlen megmaradt példányból is újra kezdjen mindent.
Másként: ha egy tóba elengedünk egy kárászt, évekkel később a hasonmásai népesítik be a vizet. Nem is a hasonmásai, hanem a klónjai. Bárhány kárászt fogunk aztán ebből a tóból, az voltaképp ugyanaz a kárász, legalábbis genetikájában mindenképp.
Úgy tudom, bár erre hirtelen nem találok megbízható forrást, hogy a kárász arra is képes, hogy ne a „felesleges harmadik” legyen, hanem befűzzön egy hím pontyot vagy bodorkát. Ez azért gond, mert az így kieső hím „megtermékenyíti” a kárász ikráit, de nem termékenyíti meg egy fajtárs nőstény ikráit. Az ily módon rettentően elszaporodó kárász aztán végül konkurense lesz a többi halfajnak, hisz táplálkozása igen hasonló a pontyéhoz és a nagyobb keszegfélékéhez is.
Mindezek következtében képes egy idő után kiszorítani számos őshonos halfajt a vizekből.
De azért a kárász is fizet ezért valahol.
Nem véletlenül alapul a szaporodás géncseréken. A vérfrissítés szükséges ahhoz, hogy egy faj stabil és ellenálló legyen. Ha ez elmarad, egy idő után sérülékenyebbé válik, amint a kárász is. Azokban a vizekben, ahol csak egy, esetleg néhány kárász klónjai hemzsegnek, egy idő után csökken a méretük, és gyakorivá válnak a mutációk. Tavaly például a Murából fogtam egy kárászt, amiről először azt sem tudtam, hogy kárász. Később kiderítettem, hogy az úgynevezett fátyolfarkú mutációval hozott össze a jó sorsom.
Fontos látni, hogy bár a természet „megalkot”, érvényesít bizonyos alapvető szabályokat, ugyanakkor állandóan kísérletezik is; mindig próbálkozik „unortodox” megoldásokkal is. Állandó mozgásban van, és letisztult, jól működő mechanizmusokat egymással keresztez; kiiktat és beiktat mechanizmusokat, és épp ez a dinamikusság fennmaradásának záloga.
Azon túl, hogy érdekes tudni arról, hogyan lesz a kecskebéka, hogyan válik egy oly közönséges hal, mint a kárász, a szaporodás istencsászárnőjévé, bátran levonhatjuk az ilyen esetekből a tanulságot: az ember is addig pályázhat túlélésre és fennmaradásra, míg ez a variábilitás a sajátja. Mert itt nem csupán fajok közötti speciális interakciókról van szó; a fajok a saját köreiken belül is állandóan kísérleteznek; a szaporodás, a géncsere, többek között erről is szól.
Nemcsak génállományok újulnak meg a természetben folyton folyvást, hanem módszerek is. És a folyamatnak nem lehet vége sehol. És ami igaz a biológia, az ökológia, a genetika szintjén, igaz a szellem szintjén is.
Egy olyan ember, aki elhiszi magáról, hogy elkészült, nincs és nem is kell már hová fejlődnie, a rendszer nagyegésze felől nézve, él még ugyan, de máris halott. Ugyanígy, egy társadalom, mely képes évtizedekig elhinni, hogy a „történelemnek vége”, lehet időlegesen elégedettebb ettől a hazugságtól, de gyakorlatilag lábon lőtte magát. Mint oly sok esetben, most is azt látjuk: ami él, dinamikus. Ami nem az, halott.
Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Borítókép: Ezüst kárász és aranyhalak | Forrás: Wikipédia
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több hal
Tessék megkapaszkodni! Tavaly egyik kárászos horgászat meglepetése volt, hogy öt kárászból kettő tejes volt. Leesett az állam, mert amióta élek, horgászom, kicsiként az Apukámmal is, nem emlékeztem tejes kárászra.
Persze dokumentáltam fotóval, mert nem csak nekem volt meglepetés, hanem még néhány sporttársnak is.
Aranykárászt nagyon elvétve lehet itt is fogni már.