Ez a lány iszonyú vad | Szerelem szenteste

Ez a lány iszonyú vad | Szerelem szenteste

---

Volt már rá példa, hogy olyan szöveget hoztam, ami egy regényből kimaradt. 2019 karácsonyára hoztam ezt a történetet Tim Trinről a régi weboldalon, aki az egyik legvadabb lány, akiről valaha írtam, és voltaképp mind a mai napig “titokban tartottam” – de legalábbis árnyékban. Most azonban idekívánkozik, ha másért nem, akkor azért, hogy azok, akik a fonósokat szeretik, kapjanak egy Fonós női karaktert is.

Talán emlékeztek páran még arra, amikor a Jégvágóból mutattam egy olyan részt, amely nyomtatásban talán sosem fog megjelenni. Az alábbi karácsonyi sztorival is hasonló a helyzet. Illetve még annál is speciálisabb. Tim Trinről mesélnek a Kék angyalban is, de épp csak futólag. Így aztán e különös, félvad lány épp csak egy bekezdés erejéig bukkan fel a 2007-es Kék angyalban, ugyanakkor már 2003-ban megírtam Tim Trin felbukkanásának teljes történetét, csak épp az „asztalfiókban” maradt.

Fogadjátok szeretettel!

---

    

TIM TRIN

– Ami neked az Isten, az nekem a Hó – mondta nekem egyszer Tim Trin.
Amikor ezt Tafy barátomnak említettem, csak annyit mondott:
– Ez nem túl bíztató.
– És milyen a nő? – kérdezte Erigon a hímsoviniszták fölényességével.
Mit mondjak erre? Tudtam, mire kíváncsi. Ha akartam volna, se tudok válaszolni, hisz akkor még nem bújtam ágyba Tim Trinnel. Ő ugyanis nem az a lány volt, aki egyik napról a másikra ágyba bújik velem. Hát azt mondtam:
– Néhány napja felsorolta a hó harminckét nevét.
Jól látszott, hogy Erigonnak gőze sincs arról, miről beszélek. Sose hallotta, hogy az eszkimók harminckét szót használnak a hóra. Hisz más se veszi körbe őket, mint hó.
– Nem lehet könnyű eset – mondta némiképp bizonytalanul.
Tafy is bárdolatlan volt, de legalább olvasott. Hát azt kérdezte:
– Miért? Eszkimó a lány?
Erigon lecsapott:
– Már hogyan volna eszkimó itt bármely nő!? Nézz már körbe, barátom! Hol van itt fóka? Mutass csak egyet is.
Bunkó – gondoltam, és úgy tettem, mintha Erigont meg se hallanám.
– Nem tudom, miféle – válaszoltam Tafynak.
– Szóval leginkább földönkívüli – állapította meg Tafy.
Erigont felettébb bosszantotta, ha efféle, csak kettőnk számára érthető virágnyelven kommunikáltunk. Ezúttal is ingerült és gúnyolódó lett:
– Kiesett a csészealjból?
Amikor pedig visszatértünk a hó harminckét nevére, megkérdezte:
– Ezek szerint az arabusoknak is harminckét szava van a homokra?
– Feltehetően – válaszoltam én.

Tim Trinről ennél többet sokáig nem mondhattam. Felbukkanása a valószínűtlenség maga. Bizonyíték arra, hogy a matematikailag majdnem nulla soha, semmilyen képletből nem húzható. Előzőleg sok ígéretet kaptam. Sok szépet mondtak rólam. Majd egyszer csak már semmi jót nem mondtak, és minden ígéretet visszavontak.

Nem először esett meg az ilyen. Ventura, aki druidának vallotta magát, szokta idézni az ír mondást: „Akkor higgy a nőnek, ha ló legel a sírján.” Feno Barbitál ezt egy latin mondással szokta volt megtoldani, ami azonban annyira durva, hogy nem idézhetem. Finomabb fordításban olyasmi, hogy a nő csatornára épített templom. Ventura azonban egy érzéketlen barom, Barbitál meg egy kiábrándult cinikus, sértők és egyoldalúak mindketten, és persze ők lennének a leghangosabbak, ha ugyanilyen veretességekkel a férfiakat gyalázná valaki. Ezzel együtt is sokszor tűnt úgy, hogy bizonyos nők esetében az íreknek és a rómaiknak van némi igaza.

Rövid, de széles életem során is jó párszor mutatta ezt a tapasztalat – hát hányszor igazolhatta ezt az élet az elmúlt ezer évben?

Karácsony előtt pár nappal kaptam egy hazugságokkal bélelt, amúgy a végletekig kedves elbocsátó szépüzenetet. Szó volt benne mindenről, csak arról nem, amire a többiek, például Tafy már korábban figyelmeztetett, a lányt ugyanis látták a Noctifer hátsó bokszában összesmárolni egy napszemüveges fickóval. Annyira belegabalyodott, hogy Tafyt észre sem vette. Minderről egy árva szó nem volt a levélben. Olyan homályosságokról azonban annál inkább, hogy meg kell találnia önmagát, egyedüllétre van szüksége – ez volt a legjobb a Noctiferbéli összesmárolás fényében.
Nem nagy ügy, gondoltam, ha egyszer valaki ilyen könnyedén hazudik – talán magának is? – nem kár érte. És nem én vagyok az első, akivel ez megesik, és az utolsó sem.
Tafy azt javasolta, hogy menjünk világgá.

– Le van szarva! A szar is le van szarva! Hallod? Pattanj le róla! Lépjünk meg innen! Keressük meg Linnát! Vagy egyszerűen csavarogjunk – javasolta Tafy, mert ő nem olyan volt, mint én. Neki mindig menni kellett. Ha jó volt, akkor is. Ha egyszer Tafynak nője lesz, az szó szerint egy angyal lesz, egy kerub, aki mindig Tafy után szálldos.

Én épp az ellenkezője vagyok, megülök egy helyben, a melegben, ha tehetem, s csak akkor megyek, ha üldöznek. Tafyt az átkozott, fájdalommal teli vére hajtja, engem mások. Ezúttal hallgattam rá és miután külföldi munka ürügyén Barbitáltól kicsaltam némi kölcsönt, öszszepakoltam, és útnak indultam. Nem először.

Ha stoppolok és megállnak, a kötelező és szívből jövő köszönet után rögtön megkérdezem: „Hová tart?” A választól függően látványosan örülök vagy visszafogottan búslakodom. Úgy döntöttem, hogy ezúttal mindig örülni fogok. Mindig épp odáig, épp oda megyek, ahová az első kocsi. Itt-ott letáborozok.

Az idevonatkozó jogszabályt letöltöttem a netről és kinyomtattam, hogy mindig nálam legyen. Ezek szerint egy éjszakát, pontosabban 24 órát bárhol, bárki erdejében, bárki mezején bárki eltölthet az ég alatt. Nem minősül vadkempingnek – ami egyébként tilos, és csak 24 óra elteltével számít annak. 1983 óta csavargok így, kisebb nagyobb megszakításokkal. Ma már azt is tudom, hogy a fent említett és jogszabályban rögzített 24 órás tartózkodás alatt jogomban áll a táborhelynek használt erdő vagy mező áldásait élvezni, szabadon szedhetem gombáit, gyümölcseit, bogyóit, gyűjthetem kidőlt fáit, letört ágait, köveit, és ehetem nem védett és a vadászati törvény hatálya alá nem eső állatait is.

Búcsú nélkül mentem el, mint mindig. Tafy nem alkalmas efféle utakra. Pontosabban csak ideig-óráig. Magam mögött hagytam őt is. Alig voltam úton pár napja, amikor már úgy tűnt, 1983 óta megszakítások nélkül művelem ezt. Oly természetesnek tűnt. Néhány háló-zsákban töltött éjszaka, és máris feléledt minden emlék: mikor, hol és milyen körülmények között aludtam már az ég alatt. Dérben, lucsokban, nádban, bokorban, és hóban is. Mindig embertől távoli, elhagyott helyen.

Tafy leginkább a vasútállomások környékét szerette, de megbékélt a részint kivilágított parkokkal is. A töksötét erdőktől, kültelkektől, az arra járó, motozó vadaktól félt. Farkastól, süntől, cickánytól egyaránt. A nagyobb bogaraktól is. Én nem. Hiába magyaráztam Tafynak, hogy a teljes sötétség kiegyenlíti az esélyeket. Ha egy padon alszol el a lámpa fénye alatt, aki arra jár, jól lát téged, pontosan látja a nyakadat.

De te, amikor alszol, nem látsz semmit. Egy sötét erdőben, bárki járjon is arra, mire föléd hajolhatna, már te is ébren vagy és védekezhetsz. Ezért a száraz ágakkal és vastag avarral borított erdőalj a legjobb, ahol nem lehet csöndben osonni, ahol minden lépésnél zörren az avar, roppan az ág és a makk. Igaz, az ilyen erdő egész éjjel recseg-ropog, neszez, ahogy egerek kutatják, sünök bukdácsolnak, cickányok portyáznak, borzok fújtatnak, rókák poroszkálnak, és így nem oly nyugodt az álmod, de összességében sokkal biztonságosabb. De Tafy minden zörrenésre összerándult. Amikor huhogást hallottunk, hiába mondtam neki, hogy ez most egy macskabagoly, ez meg egy erdei füles, Tafyban mindig felötlött: jeladás! Valakik jelt adnak vele a támadásra, mármint a megtámadásunkra. Én tehát nem akartam kitenni magam a külvárosi fosztogatók és kukázók kénye-kedvének, Tafy meg kiborult volna a sötét erdők mélyén már a második napon, arról nem is szólva, hogy nem bírta havat és hideget, így a grottón, kedvenc kocsmáinak közelében hagytam őt.

---

Karácsony napján egy Volvo vitt, végig a tengerpart mentén. Észak felé tartottam, aznap megtettem azzal a Volvóval bő háromszáz mérföldet. Hallgatag, csinos nő vezette. Alig beszéltünk, a jeges útra figyelt, és rengeteget dohányzott. Időnként bonbont kért a kesztyűtartóból.
Amikor a közeli város fényei kibukkantak a hegy mögül, megállítottam a kocsit, és ki-szálltam. Kaptam három szál cigarettát, némi kávéra valót, majd a kocsi elgurult a frissen hullott, ropogós havon. Éjfél is elmúlt. Az úton nem volt forgalom, elvégre szenteste volt. Puha otthonokban hevert, örült, ölelt minden jóravaló polgár.

A többség már alva szuszogott, páran talán még csodálkozva bámultak ki a fűtött lakásokból a titokzatos havazásba, de az utakra már nem ment ki senki. Újhold volt épp, de a hó miatt egészen jól láttam, főként miután a szemem megszokta a sötétséget. Egy fenyőerdő körvonalait sejlettek fel nem sokkal előttem. Betapogattam az első fák közé, leraktam a hátizsákot, elővettem a kezeslábast, kiterítettem egy viszonylag egyenesnek tűnő részre, s levettem a bakancsot. Beleszagoltam, s elégedetten állapítottam meg, hogy csak a körömvirágpúder illatát érezni. Hosszú úton ez fontos, hogy az ember lába száraz maradjon. Ma is érdekesnek találom, hogy milyen apróságokra is emlékszem, ha arról a karácsonyról van szó, holott az efféle apró mozzanatok milliói nyomtalanul tűnnek el az elme fövenypartjáról, minden egyes alkalommal, amikor az idő újabb hulláma zúdul ki a partra.

Lefeküdtem. A havazás váratlanul elállt, s nem szurkálta már az arcom. Pár csillag még a fenyők sűrűjén át rám hunyorította fényét. Néha tűlevelek potyogtak rám és a hótól potyadozó vékony ágak. Fagyott ugyan, de nem volt vészes. Büszke voltam és nyugodt. Újra az erdőben voltam, egyedül, a sötétben, a rókákkal, baglyokkal, hóval és faggyal. Majd eszembe jutott a levél és a sok hangzatos, bódító, majd semmissé tett ígéret. A lányra akartam gondolni elalvás előtt, arra, akit kedvesnek, és szelídnek ismertem meg. De már nem sikerült.
„Túl közel vagyok az műúthoz” – gondoltam, de nem maradt erőm beljebb cuccolni. Forróság öntött el, egyfajta belső láz. Belekábultam az első édes és fájdalmas mélyálomba.
 
Az oldalamon feküdtem, aztán összekucorodtam a hideg miatt. Világosodott. Időnként melegséget éreztem az arcomon. Kinyitottam a szemem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy lány arca volt előttem, annyira közel, hogy a leheletét az arcomban éreztem. Felém fordult, s oly közel feküdt, hogy összeért az én olajzöld kezeslábasom és az ő sötétkék bivakzsákja. Norvégmintás garbóban aludt és velem ellentétben a zsákból csaknem derékig kicsúszott, havas volt még a haja is, de oly édesen aludt, mintha csak meleg dunyha venné körbe. Vékony, egyenesszálú, hosszú, fekete haja angyalhajként terült szét a havon.

Hófehér volt a bőre, enyhén szeplős. Az arca fagytól csípett. Néhány pillanatig valóban azt hittem, hogy álmodom. Mégis, mekkora az esélye annak, hogy két ember egy erdőben épp egymás mellé feküdjön le szenteste? Hány ilyen erdő van? Hány országút? Hányfelé mehetnek ők ketten? Hány havazásban, hány felé, és hány térben és időben? Tudod, miért hittem bő egy percig álomnak, annak ellenére, hogy finom leheletét az arcomba fújta?

Mert épp effélét széplényt képzel maga elé a vándor mielőtt elaludna. Hát az első gondolatom az volt, még el sem aludtam, csupán a kelleténél erősebben gondoltam rá. A szokottnál meggyőzőbben, olyannyira, hogy most az elme oda is vetíti elém, a hóra. Nem tudom, meddig hittem volna őt álomnak, ha ki nem nyitja a szemét, és bár akkor ő látott meg egy férfit az orra előtt hirtelen, meg sem rezzent. Oly nyugodtan nézett rám, mintha így ébredne minden reggel. Csak nézett és nézett, s végül annyit mondott:
– Ami neked az isten, az nekem a hó.
Mire én csak annyit nyögtem:
– Szia.

Attól a naptól fogva sokat voltunk együtt sülve-főve, sok út mentén, fagyban épp úgy, mint ádáz hőségben. Igaz, eljött velem, visszamentünk a városba, a grottóra, Tafyhoz, és a többiekhez, ám Tim Trin sosem tett nekem semmiféle ígéretet – így aztán semmit meg sem szegett. Néha hidegnek gondoltam. Amilyen forró volt a nyaka, amilyen forró volt mellettem a teste, néha épp oly ridegnek tűnt amiatt, hogy nem ígér semmit. Amikor ezt egyszer szóvá tettem, Barbitál azt mondta:
– Ez a lány egyszerűen csak okos. Nemcsak érez, de vigyáz is rád. Fehér holló ez a Tim Trin, hidd el.
Később – talán épp Barbitál hatására – azt gondoltam: csupán azzal, hogy sosem szegett meg semmiféle ígéretet, többet adott Tim Trin nekem, mint bárki más. Ritka ez valóban. Épp oly ritka, mint az, hogy két ember egymás mellé feküdjön egy behavazott fenyves homályában szenteste.

---

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még nőkről

még több novella

Keresés

Keresés