Évkezdés: amikor jól jön ki a forduló a medencében
A versenyúszók vagy azok, akik figyelemmel kísérik az úszóversenyeket, pontosan tudják, mennyit számít, hogyan érünk be a falhoz, milyen a forduló. Egy jól elkapott forduló akkora lendületet adhat a következő hosszra, amivel akár másokat is behozhatunk – vagy még inkább elhúzhatunk mások elől. Mivel jó ideig úsztam és versenyeztem, élénk emlékeim vannak erről. Apró mozdulatokon, alig észlelhető icipici időzítéseken múlik, hogy úgy érjünk a falhoz, hogy aztán a lehető legnagyobb erővel rúghassuk el magunkat tőle egy következő körre.
Bár imádtam úszni – csak a hajnali edzéseket utáltam, a téli medicin-labdázásokat, meg azt, amikor csepegő hajjal kellett ülnöm az első órában az iskolában –, szóval szerettem a vízben lenni-létezni, írtam is arról egyszer, hogy miután abbahagytam a versenyszerű úszást, azon a nyáron olyan kíméletlenül hiányzott a víz, mintha heroinról jönnék le. Drámai intenzitással szenvedtem attól, hogy nem mehetek medencébe. Ennek ellenére egyszer sem jutott eszembe, az utóbbi két évtized egyetlen percében se, hogy az úszó fordulása a falnál épp olyan, ahogyan egy adott napon, percben, évben én is fordulok.
Talán mert nem is volt még ilyen korábban.
Mindig igyekeztem megtartani a lendületet, és sokszor idéztem Einsteintől, ami talán a legzseniálisabb mondás a mindig kócos tudóstól:
Az élet olyan, mint a biciklizés: addig maradsz egyensúlyban, amíg tart a lendület.
Nem magyarázom most atomi szinten, mennyire zseniális hasonlat ez – hogyan vetül át a kőkemény fizika egy konkrét törvényszerűsége a lélek működésére. Zseniális. Ha csak ezt az egy törvényszerűséget komolyan venné a populáció fele, máris jobb világban élnénk, de legalábbis olyan világban, ahol jóval hatékonyabb, eszesebb és lelkesebb emberek viszik a prímet.
Einsteinre és a lendület megtartására gyakran hivatkoztam,
de az úszómedence fordulói egyszer sem jutottak eszembe. Mert az nem olyan, mint a lendület, sokkal inkább, olyan, mint a perdület. A pont, az idő, a perc, a minutum, a koordináta, ahol váratlanul lendületet veszünk vagy a már meglévő lendületet toljuk meg újabb energialökettel. Ahol az erő és a remény hatványozódik.
Úgy éreztem az év végén, mint amikor a holtpont után úszunk már.
Akkor váratlanul eltűnik a fáradtság, nincs már vagy nem számít már a fájdalom, a víz sűrűsége is megváltozik, és bár korábban olyan volt, mintha kátrányban úsznánk nagy nehezen, most váratlanul a vizet a víznél is könnyebbnek, parfümnek érezzük, s úgy siklunk benne, mintha messze felette, a levegőben a szél vinne minket előre; ilyenkor minden mozdulat jól sikerül, minden porc minden percben pontosan találja el a mozdulatot, pontosan adagolja az erőt, s mindez azt eredményezi, hogy olyan egyenletesen és gyorsan siklunk, hogy az edző is tátott szájjal áll a medence partján, és amikor kiemeljük a fejünket oldalra egy nyugodt levegőért, egy fél másodpercre, elkapjuk azt a tekintetet a parton, ami azt mondja:
„Bárcsak a versenyen is így úszna!”
Ez az boldog úszás, ez az önfeledt, öntudatlanságba süllyedés, ez az automatizált tökéletesség, az erőfeszítés nélküli csúcsrajárás veszélyes szer, erre bizony rászokhat bárki, aki úszik, s emiatt szenvedtem egy egész nyáron át, amikor a sportolás abbahagyása után nem úszhattam hónapokig.
Ilyenkor, a holtpont utáni szárnyalásban eleve nagy a lendület, eleve ritkán hibázol, már ha hibázol egyáltalán, és ilyenkor a falhoz érni, mindig egy újabb üdvpillanat: amikor a lehetetlen erő, a lehetetlen könnyedség, a lehetetlen szabadsága képes megduplázódni – méghozzá biztosan. Nem talán, mint alapesetben, ha jól jön ki a „lépés”, az ütem, s pont úgy tudsz magad alá fordulni a vízben, hogy aztán a láb pokoli rugóként taszítson el onnan, mindez nem esetleges, hanem automatikus, a fal olyan már ilyenkor, akár egy katapult, kilő automatikusan, méghozzá iszonyú erővel, nem kell koncentrálnod, nem kell félned, elég épp csak hozzá érned.
2025-ben a végére már túl voltam a holtponton,
a fájdalmas személyes veszteségeken, a gyászon, a bőséggel áradó fizikai fájdalmon, a permanens bizonytalanságon és félelmen; felhívtam, akit kellett; bocsánatot kértem az esendőségem miatt, ahol muszáj volt; túljutottam, amin túl kellett jutnom, a holtponton; december végén már csak úsztam; az edzésterv lement, megvolt az ezerötszáz gyors, ezerötszáz mell, és ezerötszáz hát, és ami a lenehezebb, az ezer méter pillangó is;
és bár rég kimászhattam volna a medencéből, de tudtam – hisz egykor úsztam –: az utolsó órákban már nincs értelme, hisz épp akkor jön a szárnyalás; 2025. legvégén, amikor már nem volt ott az edző sem, a többiekkel lézengett az örökösen klór- és gumipapucs-szagú büfében, úsztam még egy hosszt, aztán még egyet, és egy újat, meg egy újabbat, hogy az év utolsó pillanata is a medencében találjon, hogy pontosan érjek oda 2025. végén az utolsó nap utolsó percében a falhoz, könnyedén forduljak magam alá, túl a holtponton, s érezzem, ahogy 2025. fala keményen megtámasztja a talpamat, és érezzem, ahogyan reményeim és veszteségeim robbanóelegye kilő 2026. hosszú medencéjébe, egy 2027-ig tartó pillangózásba.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
„Az élet olyan, mint a biciklizés: addig maradsz egyensúlyban, amíg tart a lendület.”
Ez pontosan így van fizikai valójában is, nem csak egy ütős hasonlat a Relativitáselmélet atyjától.
Eredményes szárnylást, Cen’, minél kevesebb fizikai megpróbáltatással!
Most, hogy már átléptünk az új évbe, bízom benne, hogy úgy sikerült a fordulód, ahogy remélted: a legjobbkor érted el a falat, és megkaptad a kellő lendületet is.
Jó lenne az is, ha nem kellene egyedül úsznod, mert mások oldalvizén és farvizén úszva sok energiát meg lehet ám spórolni!