Élet a halál után | Két éve, ezen a napon haltam meg
Meghalni nem egyszerű. Azaz nagyon is az, mindig is tudtam, hogy bármikor eljöhet értem a halál, kisfiú korom óta, és nem volt egyetlen nap sem, amikor ne gondoltam volna a halálra. Ez egyrészt a gyermekkoromból fakad, ez egyfajta anyai örökség, másrészt szakmai ártalom. Nincs olyan világirodalmi írás, amelynek hátterében ne sötétlene vagy ne ragyogna ott a halál közelsége. Egy író, még ha komédiát ír, akkor is a halál ölében ülve írja minden sorát. Az írót a haláltudat úgy neveli, mint a karon ülő kisdedet egy gonosz, de zseniális mostoha. Úgy neveli, hogy míg rendszeresen eteti, ugyanakkor a nyakára hajolva a vérét szívja. Egy író számára a halál – amikor már felnőtté vált, és már nem eteti őt a halál anyaként szájból szájba –, nem egyszerűen albérlő az életében, hanem szobatárs. Olyan szobatárs, akivel gyakran osztozik az ágyon is. Akivel megosztja az utolsó falatot és az utolsó lélegzetet is.
Egy író számára a halál épp olyan iszonyat, mint bárki másnak,
olyasvalami, ami érthetetlen, indokolatlan és elfogadhatatlan. Ugyanakkor egy író számára a halál szerető is, mentor és Mecénás. A halál az író számára – még az oly távolinak hitt halál is – köszörű, amelyen elméjét és tehetségét pallérozhatja naponta. Öntudatlanul ott van a halál az író életének minden percében. Persze, öntudatlanul talán ott van mindannyiunk életében, és az író épp abban különbözik, hogy gyakran tud is róla. Talán abban különbözik, hogy mivel együtt él a halállal sorról sorra, akkor is, ha épp kacagtat, megszokta már a közelségét, a nyirkos leheletet, a furcsa mosolyt és a halál bosszantó magabiztosságát, hisz a halálnál semmi a világon nem lehet biztosabb és magabiztosabb.
Így hát gondoltam a halálra minden áldott és minden átkos nap. Ebben nincs líra, s nincs költői túlzás. Ma is gondolok rá, naponta többször is, sőt: két éve voltaképp minden lépésemet úgy teszem meg, hogy felkészülök rá. Ma is, például, amikor mentem ellenőrizni a varsákat, megnézni, hogy mi van a záportározónál, nem felejtettem elrakni a telefont, méghozzá azt a telefont, ami újabban mindig fel van töltve. Ha szükség lenne rá, legalább egy hívást indíthassak. Ugyanakkor mindig átsuhan rajtam az is: ha baj van, egy hívásra sem marad idő. Persze, majd előhalászom a telefont, kikeresem a számot, csörgetem… mindez idő, és erő, ami akkor nem lesz, tudom, voltaképp nevetséges is magammal vinni az erdőbe a telefont, de azért viszem. Voltaképp csak azért, hogy elhangozhasson majd a mondat:
„Pedig a telefon is ott volt nála.”
Két éve épp az volt a szerencsém, hogy szokásommal ellentétben épp nem voltam egyedül. De azóta is sokat vagyok egyedül az erdőben, a patakparton, néha még éjjel is. Ha egy ilyen helyzetben jött volna értem a halál két éve, akkor most nem ülnék itt és nem írnék egy szót sem. Akkor mostanra a testem is elfogyott volna, és már csak a csontjaim volnának meg egy gödörben. Szóval ma már rutin, hogy legyen velem telefon. Ha ennél többet nem is, de ennyit már minden nap gondolok a halálra. Ma már ez a gondolat, ez az együttélés efféle praktikus cselekedetekhez vezet.
Korábban is gondoltam rá, már gyermekkorom óta. Épp csak tíz éves lehettem, amikor már írtam róla. Nyolc éves koromtól szinte mindent lejegyeztem. Felírtam, hogy milyen felhők voltak reggel az égen, később feljegyeztem minden bíbicet és verebet, egy harmadik körben pedig a halálról is írtam. Tudtam, kisfiúként is pontosan tudtam, hogy meghalok egyszer, a kérdés csak az, hogy mikor. A kérdés csak az, hogy természetes halálom lesz-e vagy egyszer az anyám öl meg? Ezek a minden kisfiút foglalkoztató kérdések érleltek lassan koravén felnőtté. Sok más dologra is gondol az ilyen gyerek, gyakorlatilag mindenre, amire egy humanoid ebben a téridő intervallumban s ebben a galaxisban gondolhat és amit emberi értelem röpke ötezer év alatt elgondolhat.
De az még nekem se jutott eszembe 2023 április másodikáig, hogy többször is meghalhatok. A halál úgy volt bennem, mint egy végpont, amit nem árt elkerülni. Persze, láttam már úgy is a dolgokat, hogy a halál egy olyan végpont, ahová jobb mihamarabb elérkezni.
Azt viszont sosem gondoltam, hogy jó volna többször is meghalni.
Aztán jött 2023 április másodika. Amikor mindezt írom, 2025.04.02 van, délután 16:14, túlvagyok a terepbejáráson. Két éve délután négyre már túljutottam az első halálon. Délelőtt vittek be, dél körül halhattam meg, délutánra már új életem volt, bár nem lehetett tudni egy darabig, megélem-e a harmadikát. Túléltem. Mindez – amint látható – napközben történt, mégis úgy emlékszem rá, mintha egy hosszú, kótyagos éjjel lett volna.
Még mindig nem akarok arról írni, hogy mit láttam odaát. Engem nem vártak. Fénylény sem. Ha valaki várt ott, akkor az nem ember volt. S talán nem is annyira valaki várt, mint inkább valami: leginkább egy távoli civilizáció, amelynek minden információja rám zúdult abban a pillanatban, amiből olvasnom kellett volna, és ami a legkevésbé sem tűnt jóindulatúnak. Rosszul lettem tőle, lenyűgözőnek, de visszataszítónak láttam, s talán épp ez a viszolygás hozott vissza, és tényleg, mint a legócskább filmekben, szólongattak:
Itt van? – kérdezte az orvos. – Itt van?
Aztán egy idő után valahogyan megint ott, azaz itt voltam. De azóta van valami, ami sosem áll már helyre. Sosem lehetek már úgy élő, ahogyan korábban. A statisztikai többség életének két végpontja van. A születéssel kezdődik minden (vagy a fogantatással), és a halállal végződik be. E két dolog úgy tartja az életeket szigorú keretek között, mint egy satu. Nekem is volt egy ilyen, statisztikai értelemben átlagos életem, amit épp ez a két satupofa tartott:
a születés és a halál.
Azóta viszont egy, statisztikai alapokról nézve viszonylag speciális életem van, amit mindkét végén ugyanaz határól. A halál. Hiszen halállal kezdődött, s bármit teszek is, ismét halállal végződik majd. Ez nem ugyanaz az élet. Ez egy másik létforma. S mintha a test is tudná ezt, mintha a test úgy volna vele: egy ennyire más, idegen létformához egészen más test dukálna, talán olyasmi, mint amilyen a földönkívüliek szürke, ráncos, nyákos teste, egy egészen más értelem, ami retúrjegyekkel közlekedik a téridőkapukon át, angyali arc vagy ördögi arc járna ehhez az új élethez, s nem egy ember.
Mintha a test valóban ezt gondolná, alig-alig akar újra élni.
Egy test, amit gyógyszerekkel kell az élet oldalán tartani. Minden nap. Egy test, ami mindig is esendő volt, amint mindenki más teste is, de mostantól esendőbb és halandóbb. Egy test, amely végre megtanulta:
a halandóságot is lehet fokozni.
Nem mindegy, hogy mennyire vagy az.
Új érzések, minden korábbinál nagyobb dühök és erők születtek abban az alagútban. Minden harc, amit azért kellett vívni, hogy a testtel elfogadtassa az elme, hogy így is muszáj, így is kell még, s a második halált nem kell siettetni, minden ilyen harc kíméletlen volt, s nem véletlen, hogy a feltámasztott halottak jelentős része még egy évvel később is lábadozik. Nem véletlen, hogy bajra baj jön, egyik összeomlást követi a másik. Nem véletlen, hogy a bajok úgy hajtanak ki egymásból, mintha egymásra fordított tükrök szaporítanák őket.
Nem csoda, hisz visszajönni a halálból nem egészen természetes.
A halál olyan, amiben ott kell maradni. Ami úgy nyel el, akár a leviatán, de sosem köp ki. A halálból visszatérő ember Jónás, és Tarzusz számára a világ. Olyan emberekkel, akiket nem lehet semmire sem tanítani. Élőkkel, akik mit sem sejtenek arról, mennyi értelme van annak, amiben vannak, amiért felkelnek, amiért nagy hangon küzdenek. Emberek, akiket majd elragad hamarosan a tenger. Elragad a fekete ég, az űr, a kozmosz, s megannyi párhuzamos valóság ördögi futószalagja.
Természetellenes dolog visszajönni a halálból. És bár én sosem gondoltam az élet jogát evidenciának, jognak, magától értetődőnek, gyermekkorom óta rácsodálkoztam minden napra, amikor még éltem, és amit még láttam, mégis, a halál után látszik a legtisztábban: élni sem természetes. Egyáltalán nem. Tévedés azt hinni, hogy alanyi jogon jár az élet. Nem. Biztos, hogy kiváltság, már csak az a kérdés, hogy aki adta, miért adta? Aki adta, végtelen jóságában adta, vagy épp ellenkezőleg:
Mi van, ha a mélyűr érzéketlenségével kivitelezett laborkísérlet része csupán, ha élek?
Borítókép / illusztrációk : Centauri
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Sosem gondolok a saját halálomra, vagyis inkább csak ritkán jut eszembe.Nem tévedés itt lenni ebben a fizikai síkban, ahova visszatértél- ez a magazin azóta pezseg él, érdekes, írod a könyved , kutatsz, a birtokon ezernyi változás történt stb.- mintha valami őserő szabadult volna ki belőled- igazi multitasking:-)). Biztosan azelőtt is így volt, csupán mi az olvasóid nem láttuk az életed ezen részeit így megmutatva. Nem igazán tűnsz „búsborongós”nak aki a halál szelét várja. Én személy szerint megőrülök a kíváncsiságtól, mi volt odaát:-)) lehet csak az amit az összegubancolódott idegszálak és memória körök szabadjára engedtek. ahol nincs már szabály , összerendezettség csak az eltárolt élmények zuhataga. Légyszi írj egy klassz novellát belőle.
De klassz fotókat raktál be.
Köszönöm 🙂
Az Atlanti óceán partján készült, még a „halálod” előtt, ugye, Cen’ (még leírni is szörnyű).
Nem vártak téged odaát, azért jöttél vissza. Visszaengedtek? Visszaküldtek, mert még nem végezted el a feladataidat? Ki tudja. Sok miértre nem kapunk választ életünk során.
Azt hiszem, a halál tudja, hogy mikor gondolja komolyan…
Két éve meghaltál és újra élni kezdtél. Újra(újjá?)születtél.
Boldog születésnapot! 🙂
Köszi szépen, Edit. Talán 2023-ban még nem láttam elég gyepi békát 🙂 🙂
A többiről nem is szólva, amire vágysz, de még nem találkoztál vele eddig a birtokon!
🙂🙂
Két éve, amikor megírtad, hogy mi történt, megpróbáltam belegondolni, de most meg se próbálom…., másfél hónapja vesztettem el egyetlen testvéremet, akit pillanatnyilag még elengedni se vagyok képes. Nem is tudom, hogy valaha sikerül-e?
Nem véletlenül szerettem volna még kamaszkoromban, hogy mindenki éljen túl engem, akit szeretek. Hát ez nem jött össze.
Szóval, maradj itt sokáig Cen’ !
Részvétem, Ibolya – te is maradj velünk!
Köszönöm.
Hihetetlen szép írást alkottál most ezzel ! Átéltem én is, máshogy, máskor nagyobb szerencsével. És mégis, zsigeri félelemmel tekintek arra ami majd jön, mert nekem ott nem volt semmi. Ez egyrészt békével tölt el, másrészt elborzaszt. Ami igazán borzasztó az az, hogy azóta vergődök a lét két végpontja – a lét elviselhetetlen könnyűsége és elviselhetetlen nehézsége – között, és nincs középút ebben. Az egyik nap ide taszít a másik nap oda. De ezt is meg lehet szokni, és már-már sztoikus nyugalommal tűrni, sőt elfogadni, hogy ez most így van. De amit azóta ezerszer jobban érzek, az az, hogy minden nyitott szemmel és „látással” töltött perc jó, és ez a legjobb a világon. Hogy láthatom. És én is azt kívánom, hogy maradj még sokáig közöttünk, mert nagyon értékes – nekem személy szerint is – amit csinálsz! Barátsággal: István