Egy pokoli ritka cinege története

Egy pokoli ritka cinege története

---

Sok van, ami rendkívül jó a madáretetésben, többek között az is, hogy bár általában megszokott rend és metódus szerint zajlanak a dolgok egy madáretetőn, akár évek távlatában is, mégis: bármikor történhet valami szokatlan, láthatunk valami merőben újat, időnként akár megdöbbentő ritka jelenségeket vagy madarakat is. Erről szól az alábbi, felejthetetlen történet.

---

Egy pokoli ritka cinege története

2021.02.03 | Szó szerint

---

Újra megvan a piroshátú széncinege! Némi túlzással ezúttal szétfotóztam. Több mint két hetet görcsöltem a végül már reménytelennek tűnő ügyön, de azt hiszem megérte.

Haladjunk sorban, mert nemcsak madártani szempontból érdekes az eset. Ez is egy történet, méghozzá a legemlékezetesebbek közül való, mivel „visszatalálni” két hét után ezt a cinegét végül már esélytelennek tűnt.  

18 nappal ezelőtt adtam hírt arról,

hogy az etetőmön felbukkant egy nagyon ritka színmutáció, egy „piros” cinege. Bár tisztában vagyok a színmutációkkal, valamennyi formával számos esetben találkoztam már, albinókkal vagy albinisztikus egyedekkel épp úgy, mint melanizmussal, leucocizmussal, sőt eritrizmussal is (1990/91 telén). Utóbbi annyira ritka jelenség, hogy miután január 14-én fotózás közben elém reppent egy széncinege, melynek hátát piros tollak tarkították, és lőttem róla egy nagyon rossz képet, nem hagyott nyugodni a dolog.

Az első napokban természetesen úgy gondoltam, hogy a madár nagy valószínűséggel visszajön, hisz az etetők madarai általában könnyen láthatók újra és újra, főként, ha egy olyan, alapvetően állandó madárfajról van szó, amilyen a széncinege is. Ugyanakkor már az elején is hozzátettem: a széncinege is képes nagy távolságokra vonulni (a legtávolabbról Magyarországra érkező gyűrűzött széncinegét Oroszországban jelölték), főként a tél második felében, jellemzően január-februárban.

---

Távoli területről érkező cinegére utalt az is, hogy szeptembertől rendszeresen látom a madaraimat a dolgozószoba ablakában, rendszeresen fotóztam és videóztam őket, de ez a cinege nem került szem elé. Feltehetően nem is volt itt. Kicsi a valószínűsége, hogy ennyi idő alatt és ennyire rendszeres megfigyelés (fotózás!) mellett észrevétlen maradjon. Ráadásul épp január 14. előtt frontbetörés volt, és a cinegéket (amint más fajokat is), épp az ilyen frontok késztethetik elmozdulásra a tél közepén. Ugyanakkor az is igaz, hogy bármely madár – még ha távoli területekről érkezik is – könnyen ragad meg egy táplálékbőséggel kecsegetető helyen.

A következő egy hét azonban rácáfolt a reményeimre.

A piroshátú kitartó figyelés és fotózás ellenére sem került elő. Az első, és egyetlen képet, ahol homályosan csak egy félbevágott cinege látszik, feltettem, és megosztottam veletek az örömömet is, és pedzegettem azt is, hogy talán ez az első eritrizmusos széncinege fotó Magyarországon. Teljességgel azt sem zárhattam ki, hogy a világon sincs még egy kép ilyen madárról. Ezért az öröm mellett napról napra fájóbb volt, hogy a piroshátúról lőtt fotó csapnivaló.

---

Senki sem kérdezte, de talán felmerülhet a kérdés: hogyan lett az a kép annyira pocsék? A teleobjektív csak bizonyos távolságon túl képes ráfókuszálni a madárra, hisz arra van kitalálva, hogy messzire fotózzon. A piroshátú azonban nem a madárbalkon szélére szállt le, hanem a belső, ablakhoz közeli végébe (ezért látszik a fotón az ablakkeret), s legalább 30 centit kellett volna hátrálnom nagyjából fél másodperc alatt. Ez persze nem sikerülhetett.

Még egy apró adalék.

A madár szemlátomást tudta, hogy az ablakkeretnél összegyűlt a mag. Többek között ezért is volt ott annyira rövid ideig. Csak felkapott egy magot és már ment is tovább. Feltételezhető tehát, hogy nem először járt az etetőn. Annál kevésbé érthető, hogy később hová tűnt.  

Tudományos szempontból egyébként nem feltétlenül szükséges poszterkép egy-egy ritka madárról, de ebben az esetben mégis jobb lett volna.

Egy igazán jó fotó alapján tisztázható számos kérdés (ezekre kitérek még bővebben is). Ha például olyan fajt észlelünk, ami korábban nem fordult elő az országban, érdemes fényévnyi távolságból is rálőni, mert gyakran igen rossz minőségű képek alapján is azonosítható a madár, néha még nehezen határozható fajok esetén is. Tele is van a madártani szakirodalom rosszabbnál rosszabb képekkel. Ezzel együtt is, napról napra jobban bántam, hogy a piroshátú cinege sztorija csak ennyi lesz – mintha csak átrepült volna valami ritkaság az udvar felett.  

Míg a madár felbukkanására voltak elfogadható, racionális magyarázataim, addig jóval kevésbé értettem, hogyan tűnhet fel két másodpercre egy madár az etetőn, s aztán tűnhet el örökre. Az egyik teóriám az volt, hogy ahogy front hozta, úgy el is vitte. Tudjuk, hogy a mi cinegéink egy része, és a hozzánk északkeletről érkező cinegék jelentős része sem állapodik meg a Kárpát-medencében, hanem továbbáll a mediterráneum felé, jellemzően Olaszországba.

Úgy gondoltam tehát, hogy a piroshátú vélhetően északkeletről jött és délnyugatnak ment tovább,

és soha az életben nem látom viszont. A másik teóriám viszont az volt – és ezzel vigasztaltam magam két héten át –, hogy talán a környékben üzemelő más madáretetők nehezítik meg a dolgomat. Ez a madárbalkon forgalmának néha indokolatlan ingadozását is magyarázta, ugyanis 300 méteren belül legalább még két háznál etetnek, és 400 méternyire a völgyben, a patak túloldalán is. Így könnyen előfordulhat, hogy egyik-másik madár leragad egy időre valamelyik etetőhelyen.

De 12 nap elteltével már ez sem tűnt igazán elfogadható magyarázatnak. Eldöntöttem, hogy lezárom az ügyet.

---

Január 29-30-án újra átnéztem az irodalmat,

s próbáltam felhajtani az interneten újabb eritrizmusra vonatkozó adatokat. Hozzátartozik a történethez az is, hogy van egy a magyar madártani szakirodalmat feldolgozó bibliográfia (Bibiliographia Ornithologica Hungarica, 1980), ami feldolgozza az 1980 előtti teljes magyar nyelvű vagy magyar szerző tollából származó irodalmat. Pontosan 13.032 darab cikket találni benne, és én ezt a kilencvenes évek végén átvizsgáltam, főként balatoni vonatkozású irodalom után kutatva, de egyetlen eritrizmusos széncinegéről sem találtam tudományos közleményt.

Elővettem ezt a bibliográfiát is, korábbi jegyzeteimet, és minden létező módon rákerestem a neten is. Átnéztem a birding.hu rendellenes színezetű madarakról szóló bejegyzéseit is 12 évre visszamenően, de eredmény semmi. Azt láttam, hogy a nemzetközi irodalomban is egészen kivételes az eritmizmus, főként ritka madaraknál, és azok sem mindig egyértelműek. Így aztán két nap után megerősödött bennem az a vélelmezés, hogy

talán valóban nincs sehol a világon eritrizmusos széncinegéről fotó

(de még adatot sem találtam).

Ezt követően méginkább fájlaltam, hogy nem került elő 12 nap alatt sem újra az én piroshátúm. Január 30-án éjjel viszont havazni kezdett, és mivel havazásban is alig-alig fotózhattam a 2018-as tavaszi tél ideje óta, úgy döntöttem, adok még a dolognak egy sanszot. Hátha a havazás megnöveli a forgalmat az etetőn, és újra felbukkan a piroshátú is.

Ekkor azonban már nullához közelítőnek gondoltam az esélyt. Arra gondoltam, hogy legrosszabb esetben lőhetek pár havas-madaras fotót, ami pedig sosem árt. Feltöltöttem az akksikat és 31-én, ahogy világosodott, beültem az ablakba. Nem növekedett számottevően a forgalom, de azért jöttek a madarak, és én szorgosan fényképeztem, kiváltképp a széncinegéket, főként a hátukat. Szép fotók születtek, de amint az várható volt, a piroshátú nem mutatkozott.

Ha tudnátok, mennyire valószínűtlen érzés a gép mögött ülni egész nap, százával lőni a fotókat cinegékre, míg a keresett madárnak se híre, se hamva. Olyan, mintha az első felbukkanása csak álom lett volna. Mivel úgy ítéltem meg, hogy a készülő könyvhöz is használható némelyik fotó, és maradt még hó, február első napját is a madárbalkonnak szenteltem. Ekkor azonban a piroshátúra már nem számítottam, hisz egy egész napon át figyeltem, és nem láttam. Egyébként is eltelt már 15 nap.

---

Elsején, kora délután átrendeztem a madárbalkont, más miliőt teremtettem a fotózáshoz, majd folytattam a munkát. Délután két óra felé kicsit növekedett a forgalom és a mezei verebek is feljöttek a madárbalkonra, majd

váratlanul megjelent a piroshátú.

Először csak egy pillanatra láttam, és fotózni nem sikerült, de már annak is örültem, hogy itt van még. Pár perccel később ismét megjelent, ezúttal ideális helyre szállt le, a gép is fókuszált, és sikerült lőnöm 6, teljesen értékelhető, sőt nagyon szép fotót róla.

Nem kell ecsetelnem, mennyire boldog voltam 15 napos kísérletezés és egyre reménytelenebb várakozás után. Aznap többekkel beszéltem telefonon, s ők sajnos kénytelenek voltak hosszan hallgatni a lelkendezésem és a színaberrációkról, és azok genetikai hátteréről tarott kéretlen kiselőadásaimat.

Még késő este is az egekben volt az adrenalinom. Persze bennem volt, hogy azonnal felrakom a honlapra és a Facebookra, de a kutakodásaim során arra is rájöttem, hogy az eset úgy igazán érdekes – főként a laikusoknak –, ha előtte bemutatom, mi a helyzet a nagyvilágban az eritrizmussal. Ehhez annál is inkább tartom magam, mert a piroshátú tollazatának elemzése megér egy részletes, hosszú írást.

---

31-én éjjel nem volt türelmem hozzálátni az íráshoz, képeket szerkesztettem látástól vakulásig, másnap hajnalban pedig úgy döntöttem, teszek még egy próbát, hátha meglesz megint, így február 2-án is lesben álltam egész nap, és lássunk csodát: a piroshátú ismét jött, ráadásul többször is, és további 20 felvételt készítettem róla. A mai napot, vagyis február 3-át is részint a fotózásnak szentelem, bár ezer és egy tennivaló sürget.

Mert fordult a kocka!

Amennyire rossz előjel volt, hogy január 14. után nem találtam, újbóli felbukkanása vérmes reményekre adhat okot.

Terveim vannak ezzel a széncinegével. Ezer dolog történhet még a tél végéig, és márciusban is, de így már van rá némi esély, hogy itt marad a környéken költeni is. A tollazatából látszik, hogy nem 2020-as fiatal madár, legalább két éves, idős hím. Nagyszerű lenne, ha itt foglalna revírt, és megúszna mindent, ragadozókat, betegségeket, és viszontláthatnám az év második felében is. Fontos lenne őt látni a vedlés után.

A széncinegék július-szeptember között vedlenek, s ha itt maradna, esetleg megnézhetnénk, hogyan néz ki friss tollruhában. Hogy ez miért rendkívül érdekes, arról legközelebb, és remélem, nem haragszik meg senki, hogy a „hátas” fotókat csak egy második etapban mutatom. Remélem, némi elégtételt jelentenek azok a képek, melyeket az utóbbi napokban, a piroshátút várva más madarakról lőttem.

A legjobbakat továbbra is, is köszönöm, hogy ilyen türelemmel vártatok a hosszú csönd idején. Üdv: Cen’

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több madáretetés

még több “Kert és vadon”

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!