Centauri: Krisztus testőre

Centauri: Krisztus testőre

---

Bármit híresztelnek is, ne hidd, hogy a templomi incidens után fogadtak mellé. Annak a balhénak hamar híre ment, és ha akkor keresnek meg az ajánlattal, azért az összegért, amit nekem Péter ajánlott – hogy ez mennyi is volt pontosan, maradjon az én titkom –, egy ekkora csetepaté után természetesen el sem vállaltam volna. Mert a jerusalemi balhézás utána már tényleg komoly volt a tét, és minden percben érezhető volt a kockázat. Ha tetszik, egyfajta fenyegetettség.

Nem. Jóval korábban, bár az igaz, hogy először Jerusalemben, és igen, épp a templomi balhé után értettem meg, miért is vagyok ott, pontosabban, hogy Jesuának valóban szüksége lehet a védelmemre. Igaza lehet Péternek, aki folyton – de nem tudom hangsúlyozni eléggé: sokkal korábban is! – attól tartott, hogy merénylet éri, megkéselik egyszer, rátámadnak egy sikátorban, jön valaki egyszer, aki úgy tesz, mintha a lábához hajolna, hogy az út porát csókolja le róla, de amikor kiegyenesedik kés lesz a kezében amivel torkon szúrja, szóval ez volt Péter legsúlyosabb rémálma, és persze sokan gondolták, hogy túlzásokba esik, ez egyfajta paranoia, egy végletekig vitt Rómafóbia, bár muszáj elmondanom azt is, nehogy magammal vigyem ezt a titkot, hogy hamar kiderült:

Péter nem Rómától félt, hanem a mieinktől. Most már én is azt mondom, hogy igaza volt, okos fiú ez a Péter, mindig is annak tűnt, de azért az olyanoknak, akik nem álltak annyira közel Jesuához, sokkal nehezebb volt megítélni a helyzetet.

Mint például nekem, hisz voltaképp hogyan is csöppentem én ebbe a történetbe?

Nem úgy, ahogyan azt a húgunk, Iskarótiai Rebeca híreszteli, persze nem ok nélkül, mert nyilván sejti, hogy bátyánk, Iskarótiai Júdás esete, állítólagos öngyilkossága bűzlik. Szóval egyáltalán nem igaz, amit Rebeca terjeszt, miszerint engem Péter akkor vett fel Jesua védelmére, amikor Jesua kihúzta a gyufát Jerusalem templomában azzal, hogy mint a vadállat, nekiesett az előtérben legálisan táborozó pénzváltóknak, és ezzel tetemes kárt okozott a pénzváltóknak és uzsorásoknak.

Utóbbiak pedig az egyik legveszélyesebb maffiaféle mindmáig, és nemcsak Jerusalemben, hanem egész Palesztinában, sőt Rómában is és szinte valamennyi provincia székhelyén, kisebb-nagyobb városkájában, ez egy valóságos bűnszervezet, persze, azok, akik konkrétan ott pultoznak a templomok bejáratában, azok kishalak csak, a nagykutyák, a főuzsorások sosem ülnek oda, nem foglalkoznak aprópénzek váltásával, és helyi suttyók és nyomorultak szánalmas kis kölcsönügyleteivel, de ott van a pénzük minden egyes pultban, standban, pénzváltóban, és ha csak egy fillérjüknek is nyoma vész, csak egyetlen dukát is elgurul valahol, rögtön hisztériás rohamot kapnak és fejeket követelnek.

Hát, ha valamikor, akkor Jerusalem templomában nem egy és nem kettő fillér gurult el, amikor Jesuánál elszakadt a cérna.

Emlékszem, egy kordéból kirángatta a keresztrudat, és azzal verte szét a standokat, de akkora erővel – pedig alapvetően vékony, szálkás, nem túl nagy erejű fickó volt –, hogy az egyik asztaltábla egyszerűen eltörött, bebicsaklott, akár egy nyers lepény, és a sok felstócolt dukát meg a sok váltó úgy lőtt fel a magasba, mintha katapultból lőnék isten kék egére a sok-sok mosdatlan pénzt.

Egészen addig sok mindent nem értettem abból, amit leginkább Péter, de néha a bátyám, Júdás is mondott, hogy tudniillik Jesua nem ismeri a határokat, és bár leginkább csodálatos és lenyűgöző, mit meg nem tesz, ugyanakkor néha ijesztő, mennyire nincs tisztában a határokkal, és a világgal, amiben élünk, és ebből még baj lehet.

Néha pedig az volt a vád, hogy Jesua azt hiszi bármit megtehet, és átlép olyan határokat is, amiket nem kellene. Nos, valóban akkor láttam e vélekedés igazát, amikor láttam Jesuát eltorzult arccal felborogatni a standokat, a jónép meg, mintha a császár szórt volna közéjük pénzt személyesen, mintegy megelőlegezve a Pászka ünnepét, kapkodta a szétguruló pénzeket, s annyian voltak ott, és pillanatok alatt akkora tumultus és káosz keletkezett, hogy a kufárok hiába kiabáltak és ütlegelték a tömeget, mire a káosz elcsitult és Jesua is lehiggadt, a pultokról hulló pénz javának lába kélt.

Szóval azt is mondhatnánk, hogy Jesua jelentős kárt okozott a kufároknak, akik pedig nyilván rohantak bepanaszolni a főuzsorásoknál, a maffiánál őt. Mi más tehettek volna? Ha nem tudnak elszámolni a pénzzel, ha nem tudnak tejelni időben, valami magyarázattal kellett előállniuk a nagyfőnökök előtt, máskülönben az aprópénz után a fejük is elgurult volna a porban, és elásták volna őket valahol a rohadt sivatagban.

Hogy épp annak a jerusalemi templomnak ki volt az uzsorafőnöke, épp melyik maffiafőnökhöz tartozott Jerusalem fő bűnözői közül, a fene se tudja. Akkor sem tudtuk. Én ugyan viszonylag tájékozott voltam efféle ügyekben, testőrként rövid ideig dolgoztam azokban a körökben is, de még én sem tudtam ezt. És nem tudta Péter, nem tudta Lukács, és Júdás, és Jesua sem tudta.

Jesuát nem is érdekelte. Viszont tudták a kufárok, de nemcsak ők, hanem a templom elöljárói is, akik vagy önként adták át a kereskedés lehetőségét a helyi maffiának, vagy megzsarolták őket, ez mindegy is voltaképp, az biztos, akár önként és dalolva, akár kényszerből működtek együtt a maffiával, még fel sem szállt a por Jesua tombolása után, szaladtak ők is jelenteni a dolgot, mert nekik nem egyszerűen a helyet kellett biztosítani a bizniszhez, a feketézéshez, hanem a biztonságot is garantálniuk kellett, a „zavartalan ügymenetet”, és ha ebben hibádzott valami, még Kajafás embereit is elővették, épp úgy, mint a legkoszlottabb zugárust.

Ebben nem volt különbség, nem volt pardon. Ha ilyesmi történt, sokszor egy főpapot is együtt kapartak el egy gödörben egy stricivel. De volt, hogy csak odadobták őket a disznók elé. A szerencsésebbek megúszták azzal, hogy megszegve fogadalmaikat és megbecstelenítve önmagukat – persze miután megfenyegették őket és a családjaikat – olyan disznók húsából ettek, amelyek nem sokkal azelőtt, mondjuk aznap reggel még Kajafás felnégyelt embereinek belében turkáltak.    

Jesua őrjöngése tényleg akkora kavarodást váltott ki, hogy percekig nem láttunk semmit. Az egyrészt riadt és menekülő, másrészt a földre hulló pénz után vetődő tömeg úgy felkavarta a millió és millió saru által az előtérbe behordott finom port, hogy egy szemvillanás múltán már csak annyit láttunk, mint a legkeményebb núbiai homokviharban, vagyis semmit.

Mire felszállt a por, sok minden megvilágosodott előttem, amit addig nem értettem. Nem értettem abból, amit Péter mondott sokszor, nem értettem abból, ami aztán nyomorult bátyám sorsát is megpecsételte, és nem értettem abból sem, amit addig láttam. Akkor viszont élesen és tisztán értettem már, hogy valóban életbe vágó, hogy ott legyek. És akkor már maradtam volna akkor is, ha senki sem fizet érte. Amint egyébként akkortájt már Péter sokat késett a fizetéssel, de nem hanyagságból, hanem mert én magam se szorgalmaztam eléggé.

Mindez igaz, de koránt sem az, hogy ezután vettek volna engem Jesua mellé, mert hiszen, ha ez igaz volna, hogyan is beszélhetnék erről? De még az sem egészen állja meg a helyét, hogy a templomi affér, Jesua ijesztő dührohama lett volna az első pillanat, amikor már kapizsgáltam a dolgokat.

Korábban is voltak jelek, például – hogy csak egy példát rögtönözzek, egyet a sok közül, olyat, ami most épp az eszembe jut, hisz utóbb aztán hátborzongató zöngéje lett az efféle eseteknek – szóval még el sem indultunk Jerusalembe, szó sem volt arról, hogy odamegyünk, csak ülünk ott, ha jól emlékszem Cézarea Filippi környékén, egy kellemes kert végében, amikor Jesua teljesen váratlanul azzal állt elő, hogy másnap menjünk Jerusalembe, holott addig jó dolgunk volt vidéken, arrafelé meg főként, de ez hagyján, hanem aztán azzal a lendülettel, egy füsttel és ugyanabban a mondatban azzal állt elő, hogy azért kell Jesrusalembe menni, hogy meghaljon.

Az ész megáll. Nemigaz? Micsoda hülyeség ez. Hogyan kell ezt érteni? Senki sehova nem megy azért, hogy meghaljon. Még Jerusalembe se. Igazam van? Persze a többiek, kivéve talán Júdást, annyit töprengtek ezen az egy mondaton, mintha volna értelme. Volna benne valami, amit meg kellene érteni. Nekem meg ma is az a véleményem, hogy vannak mondatok, amiken nincs mit rágódni. Ilyesmit mondani – bármennyire is szerettem Jesuát és szeretem ma is – egyszerűen baromság.

Megmondtam-e neki? Miért tettem volna ilyet? Voltak ott nálam sokkal okosabbak és képzettebbek is. Ott volt mondjuk Máté, akivel ma is jóban vagyok, bár, ha tudná, mit tettem, nem biztos, hogy szóba állna velem ma is, de ez most mindegy, szóval ott van Máté, aki annyira tájékozott, és oly sok nyelven beszél, hogy az már fáj. Bármelyik rómait megszégyeníti, ha kell, folyékonyan beszél és olvas görögül, s én azt hiszem, amit görögül valaha leírtak, azt ő mindet el is olvasta, ha ugyan nem mindet rögtön kétszer, mert olyan ez a Máté, mint aki mindent tud, rögtön kétszeresen is, sőt azt is tudja, amit csak tudhatna.

Megvallom, mivel én sem vagyok teljesen tökkelütött, testőrnek is csak aztért álltam hét évvel ezelőtt, mert jóval többet fizetett, mint egy asztalosi vagy tanítói állás, én meg szeretem a jólétet, és mit tagadjam, a nőket is kedveltem, persze csak addig voltam ledér, míg meg nem ismertem Maria Magdolnát, ó, milyen az élet, még ezt az ismeretséget is Jesuának köszönhetem, szóval, olyan figurák voltak ott, mint a zseniális Máté, aki úgy mozgott mindenütt, mintha legalább ezer évet élt volna, azt is úgy, hogy jelen volt a világ minden városában, mindenütt és mindekor, ahol bármi jelentős vagy kevéssé jelentős történt…

…és akkor tettem volna szóvá éppen én, hogy Jesua megint mekkora baromságot beszél?

Sőt, bevallom, mivel Máté nem szólt, Máté is úgy tett, mint aki erősen töpreng, sőt a másik is, Lukács, aki meg orvos volt, nem is akármilyen orvos, és szerintem Péter azért tartotta őt Jesua köreiben mindenáron, azért puncsolt neki sokszor, mert úgy gondolhatta, ha nekem esetleg egy adott pillanatban nem sikerül megvédenem Jesuát, és merénylet érné, megszúrnák vagy ilyesmi, akkor legyen kéznél egy orvos mindig. El kell ismerni, hogy Lukácsnál jobb biztosítékot a gyors és szakszerű ellátásra Péter keresve se talált volna.

Lukács sokszor előre megmondta, hogy valaki másnapra ágynak esik, és ezzel szinte már a jóslás határait súrolta, szóval ott volt Lukács is, a másik észkombájn, és ezt nem ironikusan mondom, én tényleg felnéztem erre a két emberre, arról nem is szólva, hogy Péter is éles kés volt a fiókban, annyira éles kés, hogy nem is tanácsoltam volna, hogy abba a fiókba bárki belenyúljon, vagy azt a fiókót akár csak egy pillanatra  kihúzza, főként nem sötétben, de ha mégis, tekerje rongyba a kezét, mielőtt ott kotorászna, mert elég egy mozdulat, és Péter szellemének élessége valahol biztosan, és felejthetetlenül mélyen megvágja…

…és akkor kezdjek vitatkozni Jesuával?

Máté, Lukács és Péter jelenlétében?

Jó, csapongok tudom, de máig kínoz, ami történt, annyira kínoz, hogy majd szétesek, és hiába tettem meg mindent aztán, Jesua halálát követően, hogy szabaduljak a kíntól, akár olyan áron, ami miatt nemcsak Jesua vetne meg, ha élne még, hanem a római jog szerint is keresztfán végezném, hiába minden, nem lelem a békémet, és nem lelem azt a régi jegességet, ami mindent tettemet szépen egyben tartotta és ami könnyűvé és áttetszővé tette minden szavamat és mondatomat.

Ennek úgy tűnik vége. Úgy tűnik az a lehetőség, hogy újra békében éljek, újra a régi legyek, az a lehetőség pont úgy maradt ott a Golgotán, mint a Jesua halálával halvány lösszé porló sok ígéret.

Még annyit, hogy az olyanok, mint Márk, Jesua egyszerűbb cimborái, bármit mondott is a „Mester”, úgy csüngtek Jesua ajkain, hogy izzó harapófogóval sem lehetett volna letépni őket onnan. Ez a fanatikus csüngés és odaadás meg olyan légkört teremtett Jesua körül, hogy nehéz volt megszólalni benne, pláne nehéz volt vitatni bármit is. Hogy én nem tettem? – abszolút érthető és védhető. De érthető az is, hogy ebben a légkörben sokszor még Máté és Lukács is hallgatott.

És sokszor jött el a hallgatás ideje. A csönd ideje. A döbbenet ideje. És nemcsak akkor, amikor láttuk Jesuát magából kikelni. Úgy tett sokszor, mintha nem is érdekelné, mit gondolunk, és az sem érdekelné, hogy mások mit gondolnak róla, de azért időnként kibújt a szög zsákból, mint amikor például – ez még szintén Cezáreában történt – váratlanul nekünk szegezte a kérdést, hogy mit beszélnek róla a környékbeliek. Sokfélét mondtak a követők, hogy Keresztelő Szent Jánost látják benne, esetleg Illés prófétát, és valljuk be, ezek alapból elég meredek kijelentések voltak, és ezzel Jesua akár elégedett is lehetett volna, de azért látszott rajta, hogy várna még valamit, ennél többet, ennél ütősebbet, végtére is olyan, mint Keresztelő Szent János, olyan volt már, legalább egy, és ha ez ismétlődik, azért az nem akkora mutatvány. Ugyanez igaz Illésre is, bármekkora figurák is voltak azok ketten.

Jesua amúgy remekül értett a sugalmazáshoz, Péter meg ahhoz értett remekül, hogy vegye az adást, ebben az esetben is pár másodperc kellett ahhoz, hogy Péter felüllicitálja a többieket és azt állítsa, hogy Jesua egyenesen az isten fia. Vagyis maga az isten. Ennél erősebben utalni arra, hogy esetleg Jesua a messiás, aligha lehet. De Péter megtette, és ami durvább, Jesua nem tiltakozott, épp ellenkezőleg: biztatta Pétert és megdicsérte. Megdicsérni valakit azért, mert azt állítja rólad, hogy te vagy isten? Hát, az elég durva…

Vagy nem? Mert néha meg úgy látom: nem volt ebben semmi játszma. Jesua valójában nem várta el ezt a tömjénezést. Júdás volt az, aki ezt híresztelte, és talán Júdás hintette el bennem is, hogy Jesua valójában arra dolgozik, hogy mindenáron istenítsék, miközben fel sem fogja, mekkora kockázatokat vállal ezzel ezekben az időkben.    

folyt. köv.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több történet