2025. augusztus 17-én jelent meg egy velem készült interjú az Index oldalán. A portál engedélyével ezt most áthozzuk a Cenwebre is. Az interjú nyomán sokan kerestek minket és új olvasók is ránk találtak. A leggyakoribb kérdésre válaszolva nem sokkal később megírtuk azt is, hogy miért nem látogatható a rezervátum, illetve milyen terveink vannak a látogathatósággal kapcsolatban. A klubtagoknak egy hosszú posztban részleteztem, hogy miért épp az Indexnek adtam interjút itt.
Most fogadjátok szeretettel másodjára is ezt a beszélgetést Péter Alvarezzel, akivel az interjú előtt is egy rendkívül jó hangulatú, hosszú beszélgetést folytattam. Abban a reményben adjuk közre, hogy aki korábban nem akarta-tudta kommentelni (az Index oldalán erre lehetőség sincs, ahogyan egyetlen nagy portálnál se), itt szabad a vásár, lehet beszélgetni. Az Index számára akkora fotóanyagot adtunk, amit nem tudtak hiánytalanul az interjúba integrálni, nálunk viszont most minden fotó közlésre kerül.
A legjobbakat kívánva: Cen’
Péter Alvarez: Centauri rezervátumot épített, majd meghalt, de visszajött, és elmondta, mi van odaát
„A rezervátum szót csak az idei évtől használom,
mert rezervátumról jobbára csak akkor beszélhetünk, ha értékes fajok védelméről van szó. A mi területünk eredetileg kukoricatarló volt, de 25 év alatt erdőssztyeppi biotóppá alakítottuk, 2025-től pedig vizes élőhelyeket is létrehoztunk, ahol ritka kétéltétűek is élnek. Többek között Magyarország legritkább kétéltűfaját, az alpesi tarajosgőtét már harmadszor találtuk meg. Tavaly hoztuk létre a vizes élőhellyé válásunk konkrét terveit, épp a ritka kétéltűek miatt. Már huszonöt éve is azt terveztük, hogy a patakvölgyből mocsarat varázsolunk, így utólag már nem is nagyon értem, miért vártunk erre ennyit” – teszi fel a költői kérdést Centauri, a kortárs magyar irodalom egyik legrejtélyesebb alakja.
Egy budai presszó teraszán ülünk, témánk kivételesen nem a széppróza, hanem a környezetvédelem, a vízmegtartás, az aszály elleni küzdelem, az egyre közelgő ökológiai katasztrófa. A miértekről, a kezdetekről kérdezem. Kiderül, hogy gyerekkori álma volt, hogy vízzel árassza el azt a mezőgazdasági területet, ahol kölyökként a madarak után járt; hogy visszaadja a természetnek, ami a természeté. Mintha gyerekfejjel is értett volna abból valamit, amit újabban társadalmak kezdenek megérteni. És végül a dédelgetett álom valóra vált.
„Ezekben a napokban érjük el rezervátumban az 1100 regisztrált fajt.
Nem példányszámról beszélek, hanem diverzitásról. Arról, hogy durván ennyi fajjal élünk együtt ezen a 11 hektáron, és ezek jelentős része nem élne itt a visszavadítás nélkül. Tegnap foltos nádiposzátával találkoztunk, ugyanaznap beleszaladtunk egy görénybe, találtunk új busalepkefajt, a vízmegtartás miatt több új vízinövényfaj is megjelent. Az alpesi tarajos gőte jelenléte meg olyan, mintha ötösöd lenne a lottón. Több mint félmillió ebihal nevelkedett nálunk 2025-ben, a viszonylag ritka gyepi békák és mocsári békák ivadékai is. Fészkel itt tüzesfejű királyka és búbos cinege, berki tücsökmadár és haris, és miután egy agyagfalat is készítettünk, a fokozottan védett gyurgyalag is. Számos látványos és ritka éjszakai lepkénk van, több mint 350 faj. Mindez egy udvaron belül.
„Kereken” 25 évvel korábban kezdtünk el valamit, ami ma már lassan divat, sőt: uniós irányelv is. A kérdés az: mondjuk húsz évvel ezelőtt mennyire volt látható, hogy ez lesz az irány: a visszavadítás, illetve területek visszaszolgáltatása a bioszférának. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy visszaadjuk a természetnek, ami az övé” – mondja a Jákob botja szerzője, aki szerint eljutottunk oda, hogy egyre többen értik, miért közös érdek visszaszolgáltatni valamit a vadonnak. Centauri szerint egyre többen fogják belátni, hogy paradigmaváltásra van szükség, épp elég ideig éltünk a hódításnak és a leigázásnak, most váltani kell, most eljött az együttműködés ideje. Partnerként kell gondolni az élő környezetre, és új szövetséget kell kötni a bioszférával. Centauri nem hisz a rémisztgetésben, a fokozódó klímaszorongás hasznosságában. A félelem inkább megbénítja az embereket, semmint inspirálná őket. Úgy véli, örömünket kell leljük a környezet-és természetvédelemben. És ez nem is nehéz, bár az arányokat és a kommunikációs utakat sokan nehezen találják.
„Sokszor még a hivatásos természetvédelem is azt üzeni,
ha mondjuk kialakul egy jelentős fecskepusztulás a Balatonnál, hogy néhány fecske megmentése állomány szinten semmit sem jelent. Ezzel egyúttal feleslegesnek mutatják a civilek igyekezetét, hogy minden fecskét megmentsenek. Egyfelől nyilván igazuk van, amikor tízezrével hullanak el a fecskék, még néhány fecske „nem oszt, nem szoroz”. Ám kommunikációs szempontból mit is mondanak ezzel? Mit üzennek a laikusoknak? Leminősítik a „mezei madárvédő” lelkesültségét és együttérzését, másfelől viszont elvárják a civilek feltétel nélküli támogatását. Ez néha visszás és kontraproduktív. Ilyenkor még a hivatásos természetvédelem is inkább roncsolja egy új, erős kezdet és szemlélet megformálódásának lehetőségét, semmint segítené.
Ökológiai, populációdinamikai szempontból lehet, hogy igazuk van, de matematikai szempontból egyáltalán nem. Hiszen tudjuk, hogy mielőtt egy faj végleg eltűnne, van a faj idővonalán egy pillanat, amikor eldől, hogy tényleg ki fog halni. Mindig akad egy egyed, akit már nem kellett volna lelőni, megmérgezni vagy elütni. Egy példány, aki az utódaival még átlökhette volna a fajt a fennmaradás kapuján. Akinek a génje kellett volna még a teljes megsemmisülés elkerüléséhez. Csak épp sosem látjuk, sosem tudjuk, hogy pontosan melyik az az egyed, aki efféle „határkő”.
Ezért tehát azt sem mondhatjuk,
hogy a faj egésze szempontjából gyakorlatilag jelentéktelen egy fecske megmentése. Nem az, és még egyszer: kommunikációs szempontból pedig kifejezetten káros úgy tenni, mintha a laikusok együttérzése és erőfeszítése, amivel minden egyes fecskét vagy verebet menteni igyekeznek, felesleges volna. Miért kell lelombozni azokat, akik meg akarnak menteni egy fecskét? – kérdezi Centauri, majd azzal folytatja, hogy be kell látnunk: az ember érzelmi lény is, és nemcsak annak lehet örülni, hogy ha New York érintésével elutazunk pár hétre Miamiba, hanem annak is, ha segítettük egy gólya túlélését. Ha olyasmit tettünk a közvetlen környezetünkben – legyen az akár egy nyolcadik emeleti balkonláda –, ami újabb fajok újabb egyedeit segíti.
Az efféle „hasznos örömre” árnyékot vetni felesleges fontoskodás, és legtöbbször szakmailag sem indokolt.
Centauri arra kér a kávéja felett,
mondjak egy példát arra, hogy az emberiség azért hagyott fel valamelyik irgalmatlanul káros, önpusztító szokásával, cselekedetével mert belátta, ennek semmi értelme és végzetes. Nem tudom teljesíteni a kérését, miközben mind a ketten pontosan tudjuk, hogy a fajok pusztulása felgyorsult, a klímakatasztrófa már javában zajlik. Látjuk, a kor kihívásai közepette ma már nem elég, hogy vannak nemzeti parkjaink és természetvédelmi területeink.
Centauri szerint területe válogatja, hogy mennyire kell beavatkoznunk, ha netalán mini rezervátum létrehozására adnánk a fejünket. Néha az is elég, ha visszaadjuk a vizet egy rég kiszáradt szikes tómedernek, a természet pedig elvégzi a szükséges munkát, helyreállítja a rendet. De ma már ez nem mindig elég. Nyilvánvaló, hogy a védett területek csupán a bioszféra töredékének védelmére alkalmasak. Aligha lehet vitatni, hogy túl nagy területeket vettünk el a vadonból. Sok esetben feleslegesen. Olyan területeket, amelyek évezredek alatt álltak be egy kényes egyensúlyba, és amit aztán a feltörés után épp csak néhány évig tudtunk használni. Viszont azt az élővilágot, azt a természeti potenciált, amit ezek a területek hordoztak, gyakran végérvényesen tönkre tettük.
„Intenzíven, aktívan vissza kell adnunk,
amit feleslegesen elvettünk, amit nem használunk és ami mezőgazdasági termelésre sem alkalmas. Ez az egyetlen esélyünk. Területeket és vizeket is vissza kell adni, voltaképp a rezervátumunkban mi is a kettő kombinációját valósítottuk meg: visszaadtuk a földet, a földnek meg a vizet” – jelenti ki, majd az író arról mesél, hogy egy alkalommal például egy nagy vihar megszórta a birtok északi részét égermagokkal, és amikor észrevették, hogy csemeték ezrei keltek ki, azt a területrészt kivették a kaszálásból. Most van egy háromhektáros égererdő abban a parcellában, ami az utóbbi években már a szarvastehenek számára szolgál amolyan szülőszobaként. Jobb években ebben az új égeresben hat gímborjú is születik.
A természet ugyanis készen áll az együttműködésre,
a megújulásra, a feltámadásra, és ha engedik, azonnal teszi a dolgát. Ugyanakkor a vadon veszteségei sok helyen már olyan mérvűek, ami meghaladja a természet regenerációs képességeit. Bizonyos folyamatoknak pedig rengeteg idő kell. Például ahhoz, hogy legyen egy öreg, odvakban gazdag erdő. Ezért alapos mérlegelés után, de sokszor szükség lehet a visszavadítás során aktív beavatkozásra. Ezért Centauriék is létrehoztak például egy 136 „lakásból” álló odútelepet, kaszálással szorítják vissza az özönfajokat, mézelő zónákat telepítenek kilométer hosszan, boglyákat raknak a kisemlősök és baglyok védelmében, az idén például már 123 virágos növényfajt vetettek.
Ebbe a sorba tartozik az is, hogy 2025. tavaszán kereken húsz, kisebb-nagyobb víztestet hoztak létre ott, ahol addig épp csak mutatóba akadt víz. Ahol mindössze másfél hónappal később már két védett halfaj, a fürge cselle és a kövi csík is tömegesen rakta le az ikráit.
De mi a haszna ennek az egésznek?
– kérdezem tőle, mire feleleveníti, hogy több tízmillió forint támogatást buktak azzal, hogy nem mezőgazdasági termelésre használták a 11 hektáros birtokot. „Házat is lehetett volna belőle építeni, de ház az nincs, helyette van gyepi béka, hermelin, jégmadár, lappantyú. Ez egy veszteséges projekt, de előbb-utóbb az egész társadalomnak meg kell tanulnia, hogy el kell tűrni bizonyos veszteségeket. Muszáj lesz. Nem lesz más választása, mint bizonyos mérvű lemondás. Természetesen fontosak azok a vállalkozások is, amelyek profitot is termelnek.
Egyelőre nem várható el tömegektől, hogy veszteséges projektekben éljék az életüket. Fontosak ebből a szempontból a bioszféra-barát, de rentábilis gazdálkodási formák. Lassan, okosan, kíméletesen azonban szoknunk kell a gondolatot, hogy előbb-utóbb komolyabb lemondásokra is szükség lesz. Az is igaz, hogy egy olyan terület, mint a mi rezervátumunk, „megfoszt” bizonyos haszontól, más területen viszont, „a maga módján” a profit többszörösével ajándékoz meg minket. Több tapasztalatot, szépséget, kalandot és örömöt ad, mintha mindezt pénzért igyekeznénk megszerezni. Egy egész élet minden pillanatát átjárja egy olyan terület ereje, ami poros tarlóból a szemünk láttára és kezünk alatt alakul vissza paradicsommá.
Nem tudjuk, hogy mi lesz az utolsó csepp a pohárban”
– mondja a Jégvágó szerzője, aki hamarosan tárcasorozatot indít saját közösségi oldalán, hogy lajstromozza, mi az, ami teljesen felesleges az életünkben. Mi minden van, aminek elhagyásával jelentős terheket vehetünk le a bioszféráról. Mit tehetünk azért, hogy a bioszféra levegőhöz jusson, és megkezdhesse a segítségünkkel a maga gyógyítását. Centauri úgy látja: igaz, szemléletváltásra van szükség, de az apokalipszist vizionálók vonatára sem kéne felülni. A pánik nem visz előre. A megoldást a hálózatosságban is kereshetjük, a bioszféra védelmét és gyógyítását bárki elkezdheti akár a saját kertjében is. Sok „forró pont”, ahol a bioszférának kedveznek, összességében jelentős hálózatot alkothat, és olyanná válhat, akár egy mozaikok sokaságából álló nemzeti park. Ahhoz, hogy egy ilyen hálózatban, egy ilyen közösségi parkban valaki részt vegyen, elég egy vegyszermentes virágágyás. Centauri és barátai keresik is azokat az embereket, akik egy ilyen hálózat létrehozásában részt vennének.
A rezervátum határán egy kis patak fut, ami az utóbbi években inkább már csak egy vizesárok volt. A legegyszerűbb vízmegtartási technikával, földsáncokkal növelték benne a víz mennyiségét. A lelassuló és visszaduzzadó víz nemcsak a környező rét talajvízszintjét emelte meg, hanem néhol ki is öntött a rétre. Később, amikor drasztikus aszály érkezett, a korábban a talajban tárolt víz megakadályozta a teljes kiszáradást.
Az egyik parcellában források is vannak. Centauri 2023-ban ásott egy kutató tókát, egy évig csak figyelte, mennyi víz lesz a gödörben. Már az ásás utáni napon megtelt vízzel, a mennyisége sem változott idővel, az aszályok és a hőségriadók ellenére sem. Miután a kutató tavacska egy év alatt igazolta, hogy elég víz van a talajban, végül 2025-ben három kis tavat ástak ki. Ezek a tavacskák olyan stabil víztestek, amikre a környék élővilága a legsanyarúbb időkben is számíthat. A tavacskák nemcsak kétéltűeknek, szitakötőknek, számos vízirovarnak adnak otthont, de hamar rátaláltak a nagyvadak is. Legalább 50-60 szarvas jár oda inni és fürödni az augusztusi hőhullámban, a beszélgetésünket megelőző éjjelen pedig vaddisznók töltötték idejük jelentős részét a tavacskáknál. „Nem hülyék, nekik is inniuk kell, a sárból is ellefetyelnek, ha muszáj, ám ha lehet, akkor a mindig friss forrásvizet választják”.
Centauri nem fél a földönkívüliektől,
szerinte, akik képesek elérni minket, szuperintelligensek, és már rég túljutottak az összes olyan baromságon, amivel az emberiség még csak most küzd, vagy ami még előttünk áll. Egy olyan civilizációról, ami képes eljutni hozzánk, két dolgot tudunk biztosan. Eljutottak a technikai fejlettség olyan fokára, ahová mi is, de onnan tovább tudtak fejlődni. Utóbbira pedig azért voltak képesek, mert megoldották azokat a gondokat, amik most előttünk állnak. Nemcsak technológiájukban jutottak túl a mi szintünkön, hanem mentálisan is. Hiszen épp a látogatásuk volna bizonyítéka annak, hogy túlélték önmagukat. Túlélték a technikai fejlődésből adódó legsúlyosabb kockázatokat.
A velük való találkozás tehát felszabadító élmény lenne Centauri számára, de úgy látja, hogy a bioszférával való találkozás is épp elég frenetikus tapasztalat. Azt mondja, hogy ha az idegenek még nem is, de a bioszféra már kommunikál velünk. Centauri két éve már meghalt egyszer, amikor szívére vett egy élőhely megsemmisítése ellen vívott kétnapos küzdelmet, végül infarktust kapott, rövid időre meghalt, de az orvosok visszahozták az életbe. És végül, amiért akkor küzdött, az az élőhely is megmaradt. Látott is valamit a halálon túl, bár nem egészen azt, amit szoktak. Nem volt fénylény, de volt valami „odaát”, az biztos: vagy egy idegen civilizáció vagy maga a bioszféra.
A teljes galéria megnézéséhez (feliratokkal) kattints az első képre!
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: Index.hu | Illusztrációk: Centauri
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Centauri
Nagyon jó képeket válogattatok nekik össze. Most már megtudtam, hogy lett égeres a birtokotokon: -))- eddig azt hittem azt is Te ültetted . Meg az is kiderült- itt voltál gyerek, innen indult a természetimádat. Felkavaró amúgy ez az egész interjú, mégpedig azért, mert ki lett mondva egy ilyen unikális projekt állandó lemondásból táplálkozik. Szóval nagyon sok támogatót kívánok Nektek- ha máshogy nem így is hozzá lehet járulni a nagy hálózat tervéhez.
Lehet, kicsit félreérthető némely rész. Nem itt voltam gyerek, egyáltalán nem. Ezt a területet jóval később találtam. Csak épp ahol gyerek voltam, már ott is álmodoztam ilyesmiről. A fák jelentős részét én ültettem 25 év alatt (minden évben ültetek fákat), más részét pedig a vadon intézte. Kooperálunk,amiben csak lehet 🙂
Nagyszerű!
Így teljes , ezzel a csodás képgalériával.
Nagyon jó az a kisfilm a vizes élőhelyek helyreállításáról, örülök, hogy Dánia lesz az Unió soros elnöke.
Híresek Skócia tőzeglápjai, azt hiszem, ők vigyáznak is rá.
Köszi! 🙂