Borz | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A közönséges borz (Meles meles L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Borzok (Meles Briss.)
Zömök, tömzsi és erős törzs, vastag nyak, hosszú fej – amelyen az arcorr mintegy ormányszerűen megnyúlt s kihegyesedő – kicsiny szem és hasonlókép kicsiny, de látható fül. Csupasz talp, kezén igen erős karmok, rövid, szőrös farok, tömött, durva szőrű bunda, s mindezen kívül a végbélnyílásuk közelében, egy hasítékban elhelyezett mirigytáska jellemzik a szoros értelemben vett borzokat.
Feltűnő a fogazat erőteljessége, valamint az egyetlen felső rágófog aránytalan nagysága, az alacsony tépőfog letompított mivolta, s úgyszintén az alsó tépőfog hosszú, alacsony léce is.
A közönséges borz (Meles meles L.)
[Más nevei: vulgaris, taxus.]
A borz testhossza eléri a 75 cm hosszúságot, amelyhez még a farok 18 cm hosszúsága járul; vállmagassága körülbelül 30 cm. Az öreg hímek ősszel 20 kg-ot is nyomnak. Egész testét, sőt még a fülét is meglehetős hosszú, szálkás, csaknem sörtenemű, fényes gerezna borítja.
Színe hátán feketével vegyes fehéresszürke, mert az egyes szőrök tövükön legtöbbször sárgásak, középütt feketék és a végükön szürkésfehérek. A test oldalai, valamint a farok kissé vörhenyes, a test alsó fele – a mellet és torkot is beleértve –, valamint a lábai is feketésbarnák. Ilyenformán az állat felsőtest fölülete világosabb, mint az alsó.
Feje fehér, de orrának mindkét oldalán egy-egy fénytelen fekete sáv kezdődik, amely mindinkább szélesedve a szemen is keresztül vonul, érinti a fehér szőrű fület is és a nyakon fokozatosan elenyészik.
A nőstényt kisebb termetén kívül világosabb bundája különbözteti meg a hímtől; a világosabb gereznának az a magyarázata, hogy fehéres gyapjúszőre jobban átüt. Az egészen fehér színű borz nagyon ritka, de még jóval ritkább az olyan, amelynek bundáján fehér alapon gesztenyebarna foltok láthatók.
Az újszülött borz Döbner szerint 15, farkával együtt 18 cm hosszú; szőrözete oly gyér, hogy a hasán majdnem csupasz. A gereznája szálkás, aránylag vastag sörtenemű, lesimuló, s általában fehér színű; csak a test sötétebb színű részein vegyülnek belé többé-kevésbé szürke és fekete szálak. A meglett borzon a fej két oldalán futó fekete sáv már világosan látható, de még barnás színű; éppen ilyenek a lábak és lábszárak is. Már a torok hosszában és a mellen is mutatkozik a sötétebb szín, de ott még nincsenek sötét szőrök.
A borz igen sok földrajzi fajváltozatban egész Európában honos, kivéve Szardínia szigetét és Skandinávia északi részét; épp így előfordul Ázsiában és Szíriától Georgián és Perzsián, valamint Szibérián keresztül egész a Léna folyóig.
Amint Méhely írja, Magyarország csaknem minden erdős vidékén előfordul. Felföldi erdőségeinkben ugyan inkább, azonban az alföldi óriás tölgyesekben aránylag még jelenleg is gyakori. Mojsisovics szerint „aki a borzzal meg akar ismerkedni, ne keresse a hegyvidékek erdeiben, mert ezekben sok fáradsággal is keveset fog látni, s végtére is talán egyetlen egy bőrt fog hazahozni, ritkán többet. Ellenben sokkal kedvezőbbek a viszonyok az alföldi erdőségekben, hol, mint pl. Baranya megyében Siklós és Kis-Dárda közt, mindenütt számos, jól hozzáférhető borzlyukra akad az ember.”
Legújabb észleletek szerint 1927-ben a Börzsönyi hegység keleti peremén feltűnő gyakori lett a borz, s különösen Borsosberény, Diósjenő, Nógrád és Szokolya községek lakói sokat panaszkodtak a kukorica földeken véghezvitt érzékeny kártevései miatt.
Árva megyében Kocyan, az előhegyek lombos erdeiben is ritkának mondja s ott a tót nép alig ismeri. Bielz Erdély dombvidéki erdőségeiben elég gyakorinak mondja.
A borz magánosan él,
erős karmaival maga vájta üregben, amelyet erdős hegylejtők napos oldalán telepít, 4–8 kijárattal és szelelőnyílással ellát; belsejét a legnagyobb kényelemmel rendezi be. Lakása legnagyobb helyisége a tágas katlan; ebben a jókora tömegű mohbélésen s magán a lakóján kívül, annak idején a csemeték is kényelmesen elférnek.
A folyosók legnagyobb részét azonban nem a borz használja, mert legtöbbjük csak a legnagyobb veszély esetére szánt „vészkijárat”, vagy pedig a tanya szellőztetésére való. A legnagyobb rend és tisztaság uralkodik a borzlakásban, s ebben különbözik csaknem minden föld alatt élő emlős lakásától.
A borz olyan erdőszéleken szereti fölütni tanyáját, amelyek nincsenek messze a mezőségtől; de sokszor teljesen fátlan lejtőkön is ellakik, a mező kellő közepén. Ezek azonban mindig nagyon csöndes, elhagyott helyek, mert a remete ilyenek kedvelője. Állatunk a szemlélődő, nyugodt életet kedveli és önállóságát a legnagyobb mértékben biztosítja. Nagy ereje könnyűvé teszi számára, hogy nagy földalatti üregeket vájjon, s mint néhány más, föld alatt élő állat, ő is néhány perc alatt teljesen be tudja magát ásni.
Erre a célra kitűnő hasznát veszi hatalmas karmokkal fölfegyverzett kezeinek. A kiásott föld csakhamar akadályozza további munkájában, ekkor azonban lábaival segít magán, mert ezek segítségével a törmeléket erős lökésekkel hányja messzire maga mögé. Ha a vájás már jobban előrehaladt, akkor hátsó felével nekirugaszkodva tolja kifelé a fölgyűlt törmeléket, s ezen a módon minden kiásott anyagot így kitakarít.
Minden állat közt, amely félig földalatti életmódot folytat, vagy legalább hálókamráját építi a föld alá, a borz ügyel legjobban arra, hogy lakása lehetőleg tágas legyen és egyúttal megfelelő biztonságot is nyújtson. A katlanból kivezető folyosók csaknem szabályszerűen 8–10 m hosszúak s ezek szájadékai sokszor kétszer ekkora távolságra vannak egymástól.
A mohával és lombbal kibélelt katlan rendesen 1.5–2 m mélyen van a föld fölszíne alatt; de ha a lejtő, amelybe a lyuk belé van vájva, meredek, az néha 5 m mélyre is jut a fölszín alá. Ilyenkor azonban az egyes szellőztető folyosók rendesen merőlegesen nyúlnak föl. Még inkább kedvére való a borznak, ha tanyáját sziklás altalajba vájhatja, mert ilyenkor még nagyobb biztonságban érzi magát, már pedig kényelemszerető életének ez az egyik fő célja.
A borz lakásában tölti életének legnagyobb részét,
s csak akkor távozik belőle nagyobb távolságra, amikor teljesen beáll az éjszaka. Nyár derekán nagyon elhagyatott erdőségekben néha már a késő délutáni órákban is csatangol; egy ízben Rügen szigetén, Stubenkammer közelében, fényes nappal maga Brehm is találkozott vele.
Ilyetén nappali kirándulásai azonban mindenesetre kivételesek, s annál érdekesebb, hogy Méhely 1895 júliusában a brassói lövőház mögött, a Cenk oldalán, déltájban látott egyet a gyalogúton átfutni, Mojsisovics Ágost, a gráci műegyetem néhai tanára pedig, 1888 augusztus végén, a baranyai Főherceglak erdőségében, egy sétakocsizás alkalmával, szintén fényes nappal találkozott egy példánnyal.
Ez a találkozás, mint Méhely közli, nagyon különös kalanddá nőtte ki magát. Mojsisovics családjával a kocsiban ült, s amidőn a borzot észrevették, megállította a kocsit, hogy gyermekeinek a szokatlan közelségben levő állatot megmutassa. Nem is kellett hozzá fáradni, mert az állat maga jött a kocsihoz, s a fölhágót körülszimatolva, úgy tett, mintha ötödiknek maga is a kocsira akart volna fölszállni.
Azután a kerekek közt átsurranva, megmarta a rudast, s éppen neki akart esni a nyergesnek is, amidőn a kocsis egy a közelben heverő hasábfával főbe kólintotta, s a társaság a zabos tarisznyában nagy diadallal szállította haza az ily szokatlan módon és különös körülmények közt szerzett zsákmányt.
Sajátságos az a mód, amellyel a borz lakásából előjön és amint abba visszabújik. Amint Müller Adolf írja, a borz egészen másként viselkedik, mint a róka, amely gyorsan ugrik ki a lyukból, s csak aztán szimatol; a mi állatunk viszont a nekikászálódás tompa neszével adja tudtul jövetelét: a port rázza le bundájáról.
Ezután rendkívül óvatosan először csak a fél fejét dugja ki a járatból; egy pillanatig szimatol, s hirtelen visszahúzódik. Ez gyakran többször is ismétlődik, míg a titokzatos barlanglakó egészen kimerészkedik odvából, majd egy pillanatig szemmel és füllel kémlelődik, s aztán rendszerint kocogva, elhagyja tanyáját. Visszajövetelekor hirtelen búvik be.
Őszkor, amikor nagyon kövér, hallható szuszogással és nehézkesen, különösen ha szép, csöndes az idő és semmiféle veszély nem fenyeget; de ha szeles az idő, ilyenkor is gyorsan benn terem odvában. Csak fiatal borzok járnak társasan eleség után, az öregek mindig egymagukban.
Párzás idején a borz nőstényével párosan él,
de ekkor sem nagy bensőséggel. Viszont az év többi részében csak egymagában tanyázik odvában és sem párjával, s még kevésbé másokkal semmiféle barátságot nem köt. Régi, terjedelmesebb földalatti tanyán olykor a róka is hozzászegődik ugyan, de a két állat nagyon keveset törődik egymással, s míg a róka a felső, a borz az alsó katlant és folyosókat lakja. Hogy a róka koma ürülékével ilyenkor ki szokta zaklatni a tisztaságszerető borzot, nem egyéb régi vadászkoholmánynál, amelyet az újabb megfigyelők megcáfoltak.
A borz mozdulatai lassúk és lomhák; járása esetlennek, vontatottnak tűnik fel. Még leggyorsabb futása sem tért nyerő; megállapították, hogy a jó gyalogló is utoléri.
Az állat megjelenése valóban sajátszerű. Eleinte az ember inkább disznófélének nézi, mint ragadozónak, s némiképp már ismerni kell alakját és valóját, csak akkor könnyű hirtelen ráismernünk. Egyébként röfögő hangja is a disznóra emlékeztet.
Tavasszal és nyáron legkivált gyökerekkel, mindenféle rovarral, gilisztával, hébe-korba azonban nyúlfiakkal, madártojásokkal és madárfiókákkal is táplálkozik. A földi gilisztákat kezeinek hosszú karmaival nagyon ügyesen húzza ki rejtekükből, s ugyanezen a módon jut hozzá a szántóföldeken s egyebütt is a cserebogár és egyéb kártékony bogárság álcáihoz is. A földben lakó rovarálcák fölkutatását azonban nem úgy végzi, mint a vadászok mondják, vagyis nem váj tölcsér alakú, 3–5 cm mély és félennyi széles lyukakat, mint a földigiliszták fogdosásakor, hanem többszörösen föltúrja a földet, a megforgatja a túrást.
Néhanapján egy-egy poszméh-, vagy darázsfészket is kikapar, s nagy gyönyörűséggel falja föl az álcákkal és mézzel teli lépet, nem sok ügyet vetve a felbőszült tulajdonosok szúrásaira; durva bundája, vastag bőre és az alatta levő tekintélyes szalonnaréteg tökéletesen megvédi a fullánkos had ártalmai ellen. Amint Bischofshausen tapasztalta, a csigákat, hernyókat, s más álcákat a fákról is leszedegeti.
Ősszel a borz mindenféle bogyót és erdei gyümölcsöt eszik,
különösen sok hullott gyümölcsöt, valamint sárga- és karórépát is. E közben sem veti meg azonban az egereket, vakondokat s egyéb kis emlősöket, sőt még a kígyót, gyíkot és békát is fölfalja. Amint Lenz fogságban tartott borzon tapasztalta, még a keresztesviperával is elbánik. A szőlőkben néha nagy kárt okoz, mert az érett fürtökkel megrakott tőkéket minden kímélet nélkül lerángatja karmaival s az édes gyümölccsel a szó szoros értelmében hizlalja magát.
A legnagyobb ritkaság, hogy valamely erdőszélen fekvő majorságból egy-egy kis rucát vagy csirkét raboljon; rendkívül gyanakvó és óvatos állat létére ugyanis csak akkor merészkedik ki, amikor biztos lehet abban, hogy nem környékezi semmi veszély. Nem ritkán a dögre is rámegy. Általában keveset eszik, és télire sem gyűjt sok készletet; ehhez arra lenne szükség, hogy valami sárgarépa föld egészen közel legyen a tanyájához és így az eleségnek valót kényelmesen behurcolhatná.
Európában a borz érzékeny kárt nem okoz,
legalább is annyit semmiesetre sem, hogy a haszonnal szemben, amelyet mindenféle káros rovarnak erdőn-mezőn való tömeges pusztításával hoz, komolyan számításba jöhetne. Valamennyi menyétféle közt ez a leghasznosabb, s nem pusztítója, hanem fönntartója az erdőnek; az erdész tehát, aki a borzot irtja, önmaga és a gondjaira bízott erdő ellen vétkezik. Legfeljebb fácánosokban és szőlőkben tehet nagyobb kárt.
„A sünnel együtt, jegyzi meg Müller Adolf, az ártatlan borzot is az erdei új fásítás pusztításával vádolták. Tudatlan, fölületes megfigyelők ugyanis látták, amint mind a két állat buzgón keresgélte a férgeket és kukacokat a bükk- vagy fenyőmaggal bevetett táblák barázdáiban s őket gyanúsították azzal, hogy az elvetett magvakat fölszedegetik. Már pedig ez a két állat kiválóan épp az ilyen helyen tanyázó sok rovart és egereket üldözi.”
Ázsiában azonban nem egészen ilyen ártalmatlan a borz, mint nálunk. Kelet-Szibériában, – írja Radde – sokkal vakmerőbbnek és vérengzőbbnek látszik. A népesebb vidékeken ott is kizárólag éjjeli életmódot folytat, ez azonban éppenséggel nem mondható a Buréja-hegység területére nézve, ahol egy nap folyamán 14-szer láttuk. Itt ugyan egerekkel és kígyókkal is beérte, bizonyára azért, mert nem volt alkalma a borjúkhoz hozzáférkőzni; mert Transbaikaliában mindenütt ez utóbbit űzi. Dauria magas pusztáin is mindennapos dolog, hogy a borjakat megtámadja; a nagyobbak és erősebbek megmenekülhetnek ugyan, de a gyöngébbek áldozatul esnek a rablónak.
A vizet a borz nem lefetyeli kutya módjára, hanem arcorrát a vízbe dugva, alsó állkapcsával rágó mozdulatokat végez.
Ősz utója felé a borz már jól meghízott.
Mert arra van gondja, hogy a telet a lehető legkényelmesebben tölthesse el, s megteszi téli álmához a legfontosabb előkészületeket. Lombot hord a lakásába és puha, meleg vackot készít magának. A tulajdonképpeni hideg beálltáig a télire begyűjtött eleséget fogyasztja. Ezután összegömbörödik, hasra fekszik, fejét karjai közé dugva, (nem pedig, mint mondják, a lábai közé, úgyhogy az orra hegyét, mirigyzacskójába rejti) téli álomba merül. Álmát azonban, éppúgy, mint a medve is, gyakran megszakítja.
Ha a hideg nem tartós, vagy enyhébb idő áll be, így különösen olvadáskor, vagy ha az éjszakák enyhébbek, fölébred, sőt olykor még ki is megy vackából, hogy vizet igyék. Hogyha a tél enyhe, már januárban, legkésőbb februárban ki-kijár gyökereket ásni, sőt, ha szerencséje van, egy-egy egérkét is meglephet és elfoghat. A böjtölés azonban nagyon megviseli, mert amikor tavasszal rendes életmódját újból megkezdi, a tekintélyes pocaknak nyoma sincs, s olyan sovány, hogy valósággal zörögnek a csontjai.
A borz párzási ideje Schäff szerint sajátságosan hosszú, mert augusztus elejétől október elejéig is eltart. A vemhesség is nagyon hosszú, mert mintegy fél esztendeig tart. Schäff szerint az eddig tudomásunkra jutott legkorábbi fiadzás február elején, a legkésőbbi pedig március végén történt. Nehring („Zool. Garten”, 1893) a berlini állatkertben egy március 30-án történt kölykezést jegyzett föl.
A nőstény 3–5, mintegy 3 hétig – egy régi vadászregula szerint 23 napig – vak fiat hoz a világra mohával, falevelekkel, haraszttal és hosszú fűvel gondosan kipárnázott vackán. Hogy egyedül van tanyáján, tulajdonképpen önmagától érhető, mert hiszen a nőstény borz is csak olyan megcsontosodott remete, mint a hím.
Csemetéit nagy gonddal ápolja.
A szoptatási idő elteltével addig hord nekik a tanyára mindenféle férget, rovart, gyökeret és kisebb emlősöket, amíg csak annyira megerősödnek, hogy meg tudják szerezni táplálékukat. A gyermekágyas anyának nagyon nehéz azt a példás tisztaságot fönntartani, amely rendes körülmények közt tanyáját jellemzi, mert a neveletlen kicsinyek természetesen még nem olyan tisztességtudók, hogy méltányolnák ezt a nagy erényt.
Nagy gondot okoz ez az anyának, de tud is rajta segíteni. A katlan mellett még egy külön vermet ás és ez a csemeték illemhelye; egyúttal az az eleséghulladék is idekerül, amelyet a kicsinyek meghagynak.
Körülbelül 3–4 hét múlva a nagyon csinos kis állatok anyjuk társaságában már a lakás kijáratáig is elmerészkednek, s ki is fekszenek vele a napra sütkérezni. Ilyenkor gyermekek módjára, leginkább egymással szeretnek játszadozni. Őszig az anyjukkal maradnak, s csak akkor szakadnak el egészen otthonuktól, hogy a maguk szakállára éljenek. Leginkább a régi borzlyukakban szeretnek megtelepedni; de ha szükség van rá, maguk is hozzáfognak a vájáshoz.
Az anyaborz csak ritka esetben engedi meg, hogy a fiatalok még egy katlannal bővítsék ki szülőtanyájukat, s még egy télen át megossza velük palotáját. Egy év alatt a fiatalok teljes fejlettségüket elérik ugyan, de csak másfél esztendős korukban ivarérettek; s ha egy vadász golyója életüket ki nem oltja, mindenesetre legalább 15 évig is elélnek.
A borzot különféle csapóvassal fogják,
vagy kiássák, ezenkívül bátor tacskókkal kizavarják odvából, s amikor előbúvik, lelövik. A borz csak úgy kerülheti el a fenyegető veszedelmet, ha úgy elvermeli magát, hogy még a kutyák sem tudnak ráakadni. Mert ő annyira esetlen, hogy a kutyák elől való megfutamodás semmit sem segíthet rajta.
Ezért, ha tanyáján üldözik, rendszerint úgy iparkodik megmenekülni, hogy csöndesen, de nagyon gyorsan mélyebbre ássa, valósággal elvermeli magát, s ilyen módon elég gyakran csakugyan meg is menekül a kutyák elől.
Nagyon korán reggel az éjjeli portyázásairól hazatérő borzot meg is lehet lesni, s úgy lesből lelőni. Az éjszakai les nagyon unalmas, mert a nagyon gyanakvó állat csak az éj közepe felé búvik elő, s a lehető legnesztelenebbül távozik tanyájáról. A vastagbőrű komát nagyon erős lövésnek kell találnia, mert különben a vadász szeme láttára egy pillanat alatt eltűnik odújában. Olykor az is megtörténik állítólag, hogy a borz segítséget nyújt megsebesült társának. Ilyen esetről számolt be Müller Károly szerint Schiltz gróf egyik erdésze is.
Sok tekintetben érdekesek és jellemzők arra a borz párra vonatkozó adatok, amely párt 1924. tavaszán Walter Géza uradalmi főintéző ajándékozott volt a budapesti állatkertnek. Ennek a borz párnak tanyájára Apponyi Géza gróf Nagy-Tormás pusztai (Tolna vármegye) birtokán 1923. év szeptember elején bukkant rá Walter főintéző. A kotorék nyílása homokos lösz-hát, fátlan, szakadékos, déli lejtőjén, eléggé szembetűnő helyen volt.
Néhány napi megfigyelés után kiderült,
hogy a kotorékot nem borz-remete, hanem házaspár lakja. „Szeptember második felének egyik napján, – írja Walter Géza – amikor nyilván mind a két borz tanyáján szunyókált, közvetlenül a bejárat előtt, sőt inkább alatt 2,5 m mélységű, alapján álló csonka-kúp alakú vermet ásattam olyformán, hogy az odújából kijövő borz ezt semmikép ki nem kerülhette. A bejárat t. i. egészen függőleges lösz-fal tövében, a domb közepe táján volt, s így a nyílás tövében ásott verem mintegy további kiegészítése volt a függőleges lösz-falnak. Az elkészített verem nyílását gallyakkal takartam le.
A háborgatott borzok négy napig nem adtak életjelt, de az ötödik napon az egyiket az éhség a tanya elhagyására kényszerítette. Reggel ugyanis észlelhettem, hogy az éj folyamán a borz csakugyan beleesett a verembe, mert a verem falát köröskörül összekaparta, s végül is tájékozódva, merre felé van a tanyája, ennek irányában a veremből folyosót ásott, s ezen még az éj folyamán visszamenekült párjához.
Erre a verem alját és alsó falrészét mintegy fél méter magasságában téglával még az nap kibéleltettem. Úgy látszik, az éhség már nagyon zaklatta az ostromlottakat, mert a hatodik nap reggelén az egyik – még pedig a hím – borz a verem fenekén sétált. Erős, kövér példány volt. Azonnal hazaszállíttattam. A nyolcadik nap reggelén a nőstényt is a veremben találtam. Hasonló szép, erős példány volt: ez is párja mellé, egy kitéglázott ólba került, ahol főként csöves tengerivel etettem, s ivóvízzel is rendesen elláttam őket…
Kiváló, versenydíjas foxterrierem borz-trainingjéhez szántam őket; foxim pokoli dühvel támadta őket, de szemmel láthatóan sokkal veszedelmesebb ellenfélnek tartotta a rókánál. A borz csúnya sebeket vágott rajta, orrát erősen fölhasította, fél fülét letépte… Foximat, ha ez csak távolról láthatta is a borzot, irtózatos düh szállta meg, s máskor soha nem hallott ordító ugatásban tört ki…
A borz párt azután a fővárosi állatkertnek ajándékoztam… 1924 őszén, a szokásos őszi kotorék-versenyen foxim ismét összekerült régi partnereivel… A borzok most soványak voltak, de úgy látszik, semmivel sem gyöngébbek és szívósabbak…”
Ha a borzot a kutya a szabadban lepi meg,
legelőbb is a földre hasal, mintha így akarna elrejtőzni, de azután hirtelen hátára veti magát, s éppoly gyorsan, mint bátran védekezik karmaival és fogaival. A lakásába betörő tacskókat sokszor borzalmasan megszabdalja, s főként az orrukat összemarja; ha egyszer beléjük csimpaszkodott, nem egykönnyen szabadulnak tőle. Az orrára mért egyetlen csapás is megöli, míg teste többi részén a legerősebb ütéseknek is alig mutatkozik valami hatásuk.
Mihelyt észreveszi, hogy rálesnek, megkettőzi óvatosságát és 2–3 napig is nyugodtan elfekszik tanyáján. Némely vidéken éjjel mennek tanyájához és ott jó orrú kutyákat indítanak el csapáján, amelyek fölhajtják. Rövid idő múlva hazafelé iparkodik, mire a kutyák utolérik, s ekkor a tolvajlámpával fölszerelt vadász könnyen elejtheti.
Az öregkorukban kiásott borzok egyenesen utálatos teremtések, semmiféle bánásmód vagy nevelés nem fog rajtuk, lomhák, gyanakvók, alattomosak és gonosz indulatúak. Napközben meg sem mozdulnak és csak éjjel jönnek elő. Minden alkalommal vicsorgatják fogaikat és veszedelmesen meg is harapják az embert, ha vigyázatlanul közeledik hozzájuk.
Egészen másként viselkednek a kölyökkorukban elfogott és gondosan nevelt borzok. Különösen ha kizárólag, vagy túlnyomóan növényi táplálékon tartják, nagyon kezesekké és ragaszkodókká válnak, sőt annyira is szoktathatók, hogy ápolójuk szavára visszamennek ketrecükbe. A berlini állatkertben élt néhány borz, amely a látogatókat rendesen köszönteni szokta, s tőlük eleséget koldult.
Szokásaikat szemlátomást megváltoztatták, mert csak a délelőtti órákban aludtak. Ilyen borzok téli álmot sem alszanak, mert még a legkeményebb hidegben is naponta előjönnek, hogy napi eleségadagjukat elfogyasszák. A hideg ellen úgy védekeznek, hogy szénából és szalmából puha, meleg almot halmoznak föl búvóhelyük belsejében és ennek bejáratát a külső hideg növekedése vagy csökkenése szerint tágítják vagy szűkítik. Gondos megfigyelők az időváltozás oly finom érzékét tapasztalták a borzokon, hogy ezeket az időjósok közé sorozni hajlandók.
Pietruvszki egy ízben két, legföljebb négyhetes kölyökborzot kapott: egy hímet s egy nőstényt; ezek eleinte elég félénkek voltak. Öt napon belül azonban megszűnt a félénkségük annyira, hogy az elébük tartott eleséget már kézből is elvették.
Mindent megettek:
kenyeret, gyümölcsöt, tejet, legszívesebben azonban a húst, s annyira kezesek lettek, hogy nevüket is megértették. Az ősz közeledtével Pietruvszki eltökélte, hogy természetükkel összhangban álló lakást ad nekik; s ez a kísérlet kitűnően bevált. A borzokat egy körülfalazott gödör fenekén elhelyezett házikóba tette.
Körülbelül 10 napi ottlétel után már hozzáfogtak lakásuk kiépítéséhez. Mindig kezeikkel ástak, míg lábaikkal a kiásott földet távolították el az odúból. Ebben a munkában a nőstény sokkal jobban serénykedett, mint a jóval erősebb és szebb hím. Két hét alatt az odú 2 m mély volt már ugyan, de még mindig a számukra épített házacskán belül maradtak.
Még nem volt jó fekvőhelyük sem, s amint Pietruvszki észrevette, hogy a közelükben levő fűcsomót hordják a tanyára, friss szénát tétetett oda számukra. S ezt pompásan föl tudták használni, s vonzó látvány volt, amint az elébük vetett szénacsomót majmok módjára karjaik közé kapták, s úgy hurcolták be vackukba. De még egyre ástak, még pedig az első alvókamrának szánt üreg mellé egy másikat is ástak, amely éléskamrának volt szánva.
Nemsokára még három kisebb fülkét is ástak, melyekbe hulladékukat rakták le. De még mindég csak egy bejáratuk volt, amely a számukra készült házikóból nyílt. Ezután azonban hamarosan olyant is vájtak, amely kívül esett a házikón.
Ennek következtében a két borz teljesen szabad lett, mert akkor is ki- és bejárhattak, amikor a házikó ajtaja zárva volt; s ha egyszer az árokban voltak, a kerítés nyílásain át a kertbe is kijuthattak. Nagyon szép látvány volt, amikor ott csendes, enyhe estéken együtt játszadoztak. Úgy ugattak, mint a kutyák, mormogtak, mint a mormoták, egymást átkarolták, mint a majmok, s ezerféle bohóságot vittek végbe. Ha közelben birka, vagy borjú hullott el, hullájuknál a borzok voltak az elsők.
Általános csodálkozást váltott ki, mikor hatalmas húsdarabokat egynegyed mérföldnyi távolságból is elcipelték lakásukig. A hím ritkán távozott a tanyáról, legföljebb csak éhségtől űzetve; a nőstény azonban minden sétájára elkísérte Pietruvszkit. December és január hónapokat átaludták a tanyájukon. Februárban ismét fölélénkültek. Ennek a hónapnak végén párosodtak is.
Egy másik, szintén megszelídült és valósággal háziállattá lett nőstény borzról Beckmann Lajos a következőket írta Brehm-nek: „Tulajdonképpeni játszótársa egy rendkívül ügyes és értelmes vizsla volt, amelyet én kölyökkorától arra szoktattam, hogy mindenféle vadállattal barátkozzék. A borz szép, csöndes estéken valóságos bajvívásokat rendezett ezzel a kutyával, s az állatbarátok közelről és távolról felkerestek, hogy ezt a ritka látványosságot megtekintsék.
A viadalnak az volt a csattanója, hogy a borz, többszörös fejcsóválás után, mint a vaddisznó, nyílegyenest nekirohant a mintegy 15 lépésnyire álló kutyának, s mellette elrohanva, oldalt feléje harapott. A kutya kecses ugrással szökött át a borz fölött, megvárta a második, majd a harmadik támadást is, s aztán a kertbe hajszoltatta magát ellenfelétől.
Ha a borznak ilyenkor sikerült a kutya lábát elkapnia,
komoly dulakodás kezdődött, amely azonban sohasem fajult dühös marakodássá. Ha Gáspárnak szorult a kapcája, meg sem fordulva visszahátrált egy darabon, tüszkölve, remegve fölborzolta a szőrét, s mint egy fölfújt pulykakakas hempergett ide-oda a kutya előtt. Néhány pillanat múlva lesimult a szőre, remegése is megszűnt, s néhány fejcsóválás és békéltető hu, gu, gu, gu dünnyögés után ismét kezdődött a szilaj játék.”
„Gáspár a nap legnagyobb részét átaludta a tanyáján, amelyet meglehetős ügyesen maga ásott a kunyhója alatt, egy körülbelül 6 méteres, négyszögű kerítésen belül. A tanya tulajdonképpen csak egy nagy, szabálytalan lyuk volt, rövid bejárással; a különös csak az volt rajta, hogy a borz a katlan hátsó falán, valószínűleg szellőztetés céljából, állandóan nyitva tartott egy karvastagságú szelelőlyukat.
A kunyhó mögött 3–5 csuporalakú gödröt ásott, amelyek körülbelül 25 cm szélesek s ugyanilyen mélyek voltak; ezekre mulatságos gondot fordított. Hol kiszélesítette az egyiket, hol a másikat betemette s elegyengette, majd ismét frisset ásott, ezt ismét behányta stb.
Ürülékét mindig csak ezekbe a kis gödrökbe hullatta.
Kemény hidegben a kunyhóból szénát és szalmát hurcolt a katlanba, s belülről betömte a lyukakat, de 2–24 órával az időnek enyhére fordulása előtt hirtelen ismét mindent kilökött, dideregve futkosott ketrecében föl s alá, míg vagy a házba, vagy pedig valami meleg istállóba nem vitték.”
„Rendkívüli tisztaságszeretetére való tekintettel szabadon járhatott-kelhetett a házban. Különös szórakozása telt abban, hogy a lépcsőkön föl s alá tipeghetett; nem ritkán azonban egész egyedül körül totyogta a magtárt s minden zugba kíváncsian beledugta az orrát. Ritka kegynek tartotta, ha ebéd idején is mellettem lehetett.
Ilyenkor egyszerűen félretolta vizslámat, két lábra ágaskodott, kezeit és sima, tarka fejét combomra nyugtatta, s az ő rendes hu, gu, gu, gu-jávak egy darabka húst kunyorált, amelyet aztán nagyon ügyesen és vigyázva vett el metszőfogaival a villáról. Télen szeretett a kályha mellett a hátán feküdni és ritkás szőrzetű, széles pocakját a kályhával süttetni.”
„Nyáron nagyon szívesen jött velem egy sűrű fásított erdőpásztához, amelyben tökéletesen otthonosan érezte magát s lépten-nyomon új fölfedezésekre nyílott alkalma. Hol egy földi dongót fogott, hol pedig egy férget húzott elő a földből, majd földre hullott bogyót szedegetett föl, vagy pedig valami barna héjú csigát kapart ki a karmaival.
Hazafelé menet bosszúsan járt a sarkamban és nemsokára tépdesni kezdte nadrágomat. Ha lábammal gorombán oldalba böktem, még csak fokozta esetlen tréfálkozásra való hajlandóságát; ellenben a legkisebb ütés, amit a kezemmel vagy vesszővel mértem rá, szerfölött elkeserítette.”
„A vedlés ideje alatt, körülbelül április közepétől szeptember elejéig borzom meglehetősen sovány és szikár volt. Ezután azonban hirtelen megjött az étvágya, s ezzel egyúttal kövérsége is. Október vége felé már annyira kövér lett, hogy kocogás közben erősen szuszogott.
Mint igazi mindenevő, a vegyes táplálkozást szerette; a konyhahulladékot, répát, murkot, tököt, hullott gyümölcsöt zabliszttel sűrű péppé főzve, s ehhez néhány darab főtt vagy nyers húst adva –, ez volt az ő étlapja. Kedvenc eledele volt bármifajta szilva, amelyet a kertben eszegetett föl; fölületes megrágás közben ezt a gyümölcsöt magvastól nyelte le.
A nyers húst sokkal lassabban emésztette meg, mint a rókák s a kutyák, de mégis nagyon mohón falta még a macska-, róka- és varjúhúst is; ez utóbbit kedvezésképpen adtam neki. Mindamellett semmi sem árulta el benne a ragadozót, s amikor ősz felé csöndes falánksággal állott vályúja mellett és látható élvezettel csámcsogott, leginkább a kis kínai hízómalackára emlékeztetett.”
A megölt borzból nyerhető haszon nem jelentéktelen.
Húsa édesebb a disznó húsánál, de némely ember valóságos csemegének tartja. Vízálló, erős és tartós bőre, amelyből Brasz szerint évenként mintegy 80.000–100.000 darab kerül piacra, átlag 4–5 márkát ér. Különösen poggyászládák, „komót”-lószerszámok stb. bevonására használják; hosszú szőréből, különösen farksörtéiből kefét és különleges ecsetet készítenek. Zsírját sokan szívesen megeszik, azt állítva, hogy kenyérre kenve olyan ízű, mint a lúdzsír.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több ragadozó
Sosem hallottam arról, hogy bárki is borzhúst evett , meg a zsírját is fogyasztotta- jajj még elgondolni is nehéz.
Nagyon klassz a fürdőzős borz videó 🙂 Milyen okos állat, a kuckója szellőzik, az ürüléket eltünteti és megtalálja a menekülési útvonalakat egy veremből. Hihetetlen, tervez és gondolkodik.
Sasszem, a legjobbkor hoztad ezt az összefoglalót!