Befektetés az öröklétbe | Óda a támogatókhoz
Úgy hiszem még a Kert és vadon rovat elszántabb olvasói sem fogták fel igazán, hogy egy hete valóban más időszámítás van a birtokon. Még én sem fogtam fel, pedig én itt vagyok, és minden nap körbejárom legalább egyszer a kis tavakat és végigmegyek a duzzasztott patakszakaszokon is. Kicsit hirtelen történt minden, annak ellenére is, hogy már egy éve „beszélünk róla” (én pedig már 25 éve is úgy választottam területet, hogy az alkalmas legyen vizes élőhelyek létrehozására, bár akkor még nem voltak ilyen katasztrofálisak a klimatikus viszonyok és kilátások.). Tudjátok: sok mindent mondok, temérdek a terv, az ötlet, a munka, s emiatt gyakori, hogy bizonyos dolgokra sokat kell várni.
Ez van ott, ahol mindig tízszer annyi a feladat, az értelmes és édes cél, mint amennyi az ember vagy a ráfordítható energia, lehetőség, és egzisztencia. De rutinos Cenweb motorosok azt is tudják, hogy ezzel együtt arra is számítani lehet mindig, hogy valami végre elkezdődik vagy révbe ér. Talán már nem is gondoltok azokra az időkre, amikor még csak egy-egy blog volt itt és novellák. Néha-néha. Amikor nem volt még magazin, nem volt több ezer cikk, és a birtokról is csak pár havonta írtam valamit.
De mi minden történt csak az utóbbi két-három évben!
Az utóbbi években már nem volt olyan negyedév, amikor ne újítottunk volna valami nagyot, annak ellenére, hogy az utóbbi két év részemről az infarktus utáni rehabilitációval és vergődéssel telt el. Nem is siránkozom azon, mi lett volna, ha nincs az infarktus, hol tartanánk akkor, és mennyivel jobban érezném magamat ma, és mennyivel többet bírnék. Ezzel már nincs értelme foglalkozni, és hiszitek vagy sem, ezzel sosem is foglalkoztam. Most is csak teoratikusan vetődik fel bennem, sőt: megfejelem azzal is, hogy elégedett vagyok. Annyi minden történt 2023-ban és főként 2024-ben (ez az új Cenweb, a magazin első két éve is), ami akkor is sok volna, ha jóval kedvezőbben alakul ez a két év.
Mindig történik valami.
Mindig belevágunk valamibe. De azért ezek a kis tavak mégis váratlanul lettek, támadtak a semmiből egyetlen nap alatt.
készíteni, hisz eddig nem jelölhettünk tavat a birtokon, most viszont rögtön hármat is, és akkor a Nagypatakon épített gázlókról nem is beszéltem még.
Amiként az egykori szerzői oldal magazinná alakulása egy egészen más időszakot nyitott az életünkben – s ez az élet jó pár törzsolvasóval már valóban szinte közös élet –, úgy a vizes élőhely-program a birtok életében nyit egészen más, ökológiai szempontból nagyságrendekkel gazdagabb időszakot. Ezzel lép be – 25 évnyi készülődés után – a birtok az aranykorába. Mert ugyan a projekt „hirtelen” elindítása mögött az áll elsősorban, hogy muszáj volt megoldást találni az aszály miatt talán végső veszélybe került ritka kétéltűink, kiváltképp a gőtéink számára, a vizes élőhelyek létrehozása azonban sok más, sok ezer olyan fajnak adhatnak otthont, akik eddig nem találták meg nálunk a számításaikat.
Felfoghatatlanul nagy kaland kapujában állunk.
Olyan kaland ez, ami eltart évtizedekig is. Fajok százairól szól, egyedek milliárdjairól. És arról is, hogy akár egyetlen ember is létrehozhat valami olyat, ami a bioszféra számára is értelmezhető és fontos. Arról nem is beszélve, hogy a birtok megváltozott arculata, az új vizek, a kis tavak, a gázlók, az a vizes élőhelykomplex, amit több fázisban végül létrehozunk végérvényesen bizonyítja azt is, hogy a közösségnek van ereje, s akadnak még segítőkész, értelmes emberek, akik konkrétan ott vannak minden csepp vízben, minden új faj megjelenésében, minden régi ritkaság megmentésében, mert hiszen nem foghattunk volna bele mindebbe, ha nincsenek közöttetek olyanok is, akik önzetlenül támogatták a természetvédelmi területünket és a magazint.
Nem felejtem el soha, hogy az a támogatás, amit nekünk többek között a vizes élőhelyek létrehozásához nyújtottatok, a munkaerőtök és az életidőtök egy szelete. Azért a pénzért ti is keményen megdolgoztatok, ezért aki segíti ezeket a programokat, szinte ott van maga is a maga életerejével és életidejével minden ásónyomban, minden csepp vízben, ami segít túlélni kihalás felé menetelő fajoknak.
Az új élőhelyek minden zugában,
ahol egyre szépül és bővül az élet. Ott vagytok, ahol az életidőtök és életerőtök, a nekünk nyújtott támogatás, az adományotok, az áldozatotok, az az energia, amiről lemondtatok „a javunkra”, ott van a világnak abban a részében, ahol minden gazdagodik, ahol minden az élet felé, a növekvő gazdagság, a vitalitás, a teljesség felé tart – annak ellenére, hogy a világ egésze talán már épp a másik irányba robog. Olyasmibe raktátok bele önzetlenségetek (bölcsességetek) révén életidőtök egy részét, ami hosszútávon is gazdagítani fogja a bioszférát és a világot.
Még ha nem is gondoltok majd rá, hisz módotokban sem áll folyton erre gondolni, és átlátni sem lehetséges még egy kis tavacska életét sem, szóval, még ha nem is gondoltok majd rá, az év minden napjának minden percében lesz egy élőlény, lesz száz és ezer élőlény, aki épp a ti támogatásotokból vermel a tó alján, kel ki éppen egy burokból, úszik odébb, napozik a parton, reppen fel a gázlóról, úszik fel, merül le, talál társra, épít várat, osztódik, vedlik, zümmög, rebben, csobban, moccan. Millió olyan pillanat lesz, amire nem is gondoltok, amikor egészen máshol járnak a gondolataitok, amikor egészen máshol jár az életetek, holott – járjatok bárhol, s járjon a gondolatotok bármilyen messze is ettől a birtoktól –, abban a pillanatban is épp kinyílik egy virág vagy megjelenik egy új szitakötő, aki nélkületek se itt, se másutt, sehol a nagyvilágban nem volna.
Erről szól a találkozásunk.
Erről szól, amit tesztek, és erről szól az értelmes élet. Hogy képesek vagyunk életidőnk és életerőnk, belátásunk és önzetlenségünk segítségével olyasmit létrehozni, ami aztán tőlünk függetlenül dolgozik szakadatlanul a világban, annak gazdagodására és javára; olyasmit is képesek vagyunk megmozdítani, akár egy gondolattal, akár némi áldozattal, ami aztán áldozatunk ezerszeresével munkálkodik majd a világ kozmikus ragyogásán, s már nemcsak a mi röpke életidőnk erejéig, hanem az univerzum végtelen idejének is minden törtrészében.
Hiszen, amikor újraélesztünk egy forráslápot, visszaadjuk a vizet egy halott rétnek, a nagy egésznek adományozunk. Elragadni az Egésztől részeket küzdelmes feladat, és megtartani magunknak a legkisebb részt is sok küzdelem és erőfeszítés. Erről szól a civilizált ember léte. És arról is, hogy ami már a miénk, milyen hamar porlad el az ujjaink között. Milyen játszi könnyedséggel tűnhet már másnap semminek, amit egy nappal korábban még oly fontosnak hittünk. De amikor nem elveszünk, hanem visszaadunk az Egészbe, legyen a hozzájárulásunk bármilyen csekély, a legkisebb visszaadott rész is rögtön a felfoghatatlanul nagy, és roppant erejű egész része lesz. Ennek megfelelően annak ereje és természete szerint kezd élni, működni, gyarapodni és gazdagodni.
Visszaadni tehát a legjobb befektetés.
Lesz majd egy pillanat, amikor már én sem leszek. Amikor talán már senki sem gondol ezekre a kis tavakra azok közül, akik most ezt olvassák. Lesz majd egy pillanat, amikor – ha még itt volnánk – azt mondhatnánk: lám, így múlik el a világ dicsősége. És így múlt el a mi dicsőségünk is. S nemcsak a dicsőségünk, hanem a puszta létünk is. De abban a pillanatban, amikor ez először fordul majd elő, amikor először nem gondol a kis tavakra senki sem közülünk, akkor enyhe déli szél támad. Kicsit belekap az egyik tündérrózsa szétterülő levelébe, felhajtja a szélét, mire a tündérrózsa fehér virága a finoman fodrozódó vízen megvillan. És ha akkor valaki felteszi a kérdést:
Hová lettünk?
– rámutathat majd a kis tavakra: Itt vannak most is, ott voltak az előbb is, amikor az a virág a vízen felvillant egy pillanatra.
Az ilyen pillanatok összetett szőttese a jövő, és mi döntünk arról, hogy miként leszünk jelen benne. Elfeledve, hatástalanul, mintha itt sem jártunk volna. Rombolásunk és önzésünk révén? Rossz emlékekben, amit mások őriznek meg rólunk? Vagy inkább egy tavirózsa villanásában, egy patak csobogásában akarunk ott maradni örökre?
Ti már döntöttetek, sőt: ti már mindenképp ott lesztek ötven és száz év múlva is, amikor páran még mindig arról beszélnek, hogyan jött létre ez a természetvédelmi terület, és ott lesztek 2100 május tizenhetedikén egy sütkérező szitakötő boldogságában.
Borítókép / illusztrációk: Centauri
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Ezt is nagyon szépen írtad – megint! 🥰
Azok a kis tavak most már biztosan sokáig ott lesznek!
Ahogy ott van a kutató-tóka is még ma is. Igaz, úgy kell megkeresni, mert benőtte már a növényzet, de még most is őrzi a benne lévő vizet és az abban lakókat.
Forrásláp az élet hordozója
A Geller jutott eszembe…, nagyon szèp posztot írtál, mindezért (is) érdemes élni.🐸🦎🦋☘️🌼🌼🌼
Szìvmelengető és meghatò ìràs. Ott lenni a patak csobogàsàban, vagy a taviròzsa villanàsàban ❤️az utòdaitok, szeretteitek tudni fogjàk, hogy a langyos simogatò szél a Ti örök lelketek, akik őrzik és vigyàzzàk.