Értelem és érzelem, ember és zene
A Homo sapienst ritkán tudom elragadtatással szemlélni, de van egy kivétel: ha éneklő embereket látok. Az éneklő-zenélő ember az egyetlen, aki képes feledtetni, kik vagyunk.
Ez nem lesz könnyű. Talán nem véletlen, hogy sosem kísérleteztem ilyesmivel, holott sokszor„akadtam el” egy-egy videoklipnél, hogy csak egyet említsek: van egy Roger Waters koncertfelvétel (a koncerten én is ott voltam annak idején), ahol Kattie Kisson úgy énekli a The Wall-ról a Mother-t, hogy az ember a szemét sem tudja levenni róla (sajnos ez a felvétel pár éve eltűnt a Youtube-ról).
Hasonló klipre bukkantam az éjjel, s úgy döntöttem, megkísérlem leírni, mi látható a felvételen, bár ez már első olvasásra is botorságnak tűnhet, hisz a zene hallgatni, s nem megírni való. Igen, de ahogy nem értjük tisztán, mitől hat ránk a madárdal – ha már írtam erről ITT –, úgy egy klip esetében sem feltétlenül látjuk át rögtön a megbabonázó emberi rezdülések kincsestárát.
A Homo sapienst ritkán tudom elragadtatással szemlélni, de van egy kivétel: ha éneklő embereket látok. Az éneklő-zenélő ember az egyetlen, aki képes feledtetni, kik vagyunk.
Másként: egyedül az éneklő ember kelti bennem azt a benyomást, hogy a szívünk mélyén vagy alaptermészetünket illetően nem olyanok vagyunk, mint amilyennek egymás között vagy a nagyvilágban mutatkozunk.
Értelem és érzelem, ember és zene
A vállalkozás nehézsége részint abból fakad, hogy az íráshoz időnként meg kellene állítanom a felvételt, de eddig nem sikerült. Megbabonázva nézem, újra és újra elképedve az emberi rezdülések, szenvedélyek, és képességek áradását.
Többségetek tudni fogja, hogy az alábbi felvételek nem jellemzik a zenei profilomat – de nyitott vagyok, keresem az újat, zenefogyasztásom egyfajta műfajok közötti bolyongás is.
Nincsenek előítéleteim; nevetni, sírni, és szórakozni is tudok; vadulni, szelídülni, száguldani és andalogni is.
Pomplamoose
Az első felvételnél három dolog kényszerített megállásra. Egyrészt van ebben a zenében valami bizsergés, valami izgalmas, sőt izgató feszültség, főként az első hallásra szinte kiszámíthatatlan dallamvezetésben – énekelni sem könnyű.
Már itt is feltűnő az énekesnő feszültsége, koncentráltsága, de miután többször is meghallgattam, másvalaki vonta el a figyelmemet. A baseballsapkás, szakállas csóka. Ahogy néha szinte vicsorog. Nem semmi forma. Érdemes megnézni a felvételt többször is, mert egyszerűen képtelenség mindenkire egyszerre figyelni.
A pali valami egészen rendkívüli arc.
Ha ilyesmibe botlok, egyenes út vezet újabb felvételekig. Jött is szembe velem egy, ami továbbra is a szakállas palin tartotta a fókuszt, ráadásul ez vágatlan felvétel, így zavartalanul szemlélhetjük a reakcióit. Eszement. Nem is tudom, mikor láttam embert ennyire örülni zenélés közben;
leüt két akkordot, és annyira boldog, mintha az imént kétszeres gyorsításban lejátszotta volna Bach D-moll toccatáját.
Az a legszebb, hogy míg mindenki más belülről énekel-zenél, addig ő kontaktust keres másokkal; állandóan kinéz erre-arra, mintha azt kérdezné:
„Ugye, milyen klassz?”
–, de bárhogy nézeget is, senki sem veszi fel vele a kontaktust, ám ez cseppet sem zavarja, hogy is zavarná?, hisz minden pillanatban aranylövést él át. Ezen a felvételen elvonja a figyelmet mindenről, s itt szinte teljesen megfeledkeztem a szőke lányról, de szerencsére szembe jött egy harmadik felvétel is,
és ez az, ami miatt írásra szántam el magam; ez az a felvétel, ami rabul ejtett.
Először nézzük itt is palit
– mert odateszi magát megint. Érdemes megnézni először úgy, hogy csak őt figyelitek. Itt is azt csinálja, mint a másik felvételen, rettentő benne a boggie, de az a legjobb, amikor 2:33-nál a fejét rázza, mint aki azt mondja: „Egyszerűen hihetetlen mekkora jók vagyunk!” És amúgy tényleg jók. Nem mellesleg a többiek is végtelenül aranyosak, különösen a bal oldalon játszó basszgitáros.
De a nagy csoda a lány, az előtérben.
Egy emberi lény.
Egy koncentrált, érzékeny, szenvedélyesen izzó, s végtelenül finom rezzenésekből felépülő nő. Nézzétek meg megint, de csak őrá koncentráljatok! Le ne vegyétek a szemeteket róla!
Amit elsőként meg kell állapítani: a lány éneklés közben szinte tökéletesen „egyedül van”, az idő javában fel sem néz, többnyire csukott szemmel énekel.
Nagyon erős koncentráltság jellemzi, ahogy már az első felvételen is. Mégsem görcsös. Ez a rettentő koncentráltság nem látványos gesztusok vagy hangok létrehozásához kell, épp ellenkezőleg: hogy megtalálja a legfinomabb megoldásokat. A klip elején, 0:10-nél van az első megbabonázó pillanat: alig láthatóan, félmásodperc erejéig igazít picit az állásán; ahogy mondani szoktuk, ha valamit nagyon akarunk: „beleállunk”.
Hát ő is!
Beleáll, baromira, de teszi ezt két apró mozdulattal. Ezt követően végig lefelé néz vagy lehunyt szemmel énekel, de érdemes figyelni a kezét: mint aki a levegőben keresi a hangokat, mint aki onnan veszi az áramot, néha pedig, mint aki ott adja le vagy ott formálja. Gyönyörű.
2:50-nél beindul a zene, de ő akkor se néz ránk. 1:05-nél járunk (az egész klip 2:52), amikor először felnéz, az viszont nem semmi. Nem is felnéz, hanem felpillant. S olyasvalaki pillanat fel, aki eddig állati távol járt; távol, egy izzó és gyönyörű helyen, lakatlan hang- vagy dallam-szigeten, ahonnan most úgy vet ránk pillantást, mintha egy idegen világ pillantana át a mi világunkba;
de mielőtt felfognánk bármit, ismét bezárul, és az élete-éneke megy tovább, ahogy azt hangországban egyedül ő éli.
1:20 környékén figyeljétek a bal kezét! Három ujjal finoman csípi meg a hangokat a levegőben, sőt, ha alaposan figyelünk, láthatjuk, hogyan játszik az ujjbegyeivel, mintha úgy tapintana valamit, ahogy a selyem vagy szatén lágyságát tapintanánk.
Míg el nem jön a csúcspont
– a legszebb, legérzékenyebb pillanat – közbevetőleg azt is meg kell jegyeznem: milyen egyszerű, természetes megjelenésű lény. A ruhája például. Ennél egyszerűbbet aligha választhatott volna, egy kicsit kopottas farmer és egy kék trikó, ennyi, és persze – amennyire férfiszemmel megítélhetem – semmi smink. Nincs is rá szüksége. Kicsit sem. Ha valami öltözteti, akkor az, ami akaratlan gesztusaiból és a hangjából jön.
1:50-nél csendesülünk kicsit, a kamera rámegy a basszgitárosra, sajnos. Mert így pár másodperccel lemaradunk arról a pillanatról, amikor a lány a legkoncentráltabb, legfinomabb pillanataiba lép.
Itt a lefátyolosabb, legérzékibb a hangja, és ismét ránk néz.
1:55 és 1:58 között – vagyis három másodpercben – történik az, ami miatt újra és újra visszanéztem ezt a felvételt.
Az erő és visszafogottság, a szenvedély és finomság egymással nehezen kibékíthető erőinek őszinte rezdüléseit látjuk sorra,
három másodperc alatt, három felvonásban. A kinyújtott bal kéz ezúttal is finom csipeszként tartja a levegőben a dallam fonalát, de most a feszültségek ideális kiegyenlítésének igényétől alig láthatóan megrándul a kar; megrándul egyszer, aztán megint; és amikor érzelmileg a leginkább töltött rész jön, a lány váratlanul – mintha megijedne – röviden hunyorít. Egy pillanatra, ahogy a fellobbanó szenvedély visszarántja oda, ahol azelőtt volt. Megint csak gyönyörű. Ennél szebb pillanat nincs – s ettől fogva megint lehunyt szemmel énekel egészen a klip végéig.
Ecce homo.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több zene
még több publicisztika
