Athén júliusban | Csak erős idegzetűeknek
Ahogyan azt már kitaláltátok, Görögországba utaztam, ahol először és ezelőtt utoljára kábé 30 éve, a ‘90-es évek közepén jártam. Itt láttam életemben először a tengert, egész pontosan egy Sarti (Szárti) nevű, csodás kis tengerparti faluban, ami magasra tette a lécet. Azt hittem, minden tengerpart ilyen szép, szellős, kellemes, homokos. Csalódás volt utána még a szívem csücske, Olaszország és Horvátország is.
Most viszont nem a tengerparton voltam, hanem a nagyvárosban, Athénben, amit így július közepén úgy lehet jellemezni, hogy embert próbáló.
A Wizz Air gépe hajnali 6.20-kor szállt fel Budapestről, (így nem mondhattam, hogy nem most jöttem a 6.20-assal). A légitársaság azt javasolta, hogy 3 órával hamarabb érjek a reptérre. Csak visszatéréskor esett le, hogy egyetlen fedélzeti csomaggal két óra is elég lett volna. De végülis nem unatkoztam, csak a két és fél óra alvás volt egy kicsit kevés.
Féltem a repüléstől,
de könnyen lehet, hogy ez már múlt idő, mert a visszaúton már alig szorongtam. Még a repülést is meg lehet szokni, és a gépen körbepillantva láttam is ennek bizonyítékát. Voltak, akik szundítottak a felszállásnál, aludtak a leszállásnál.
Odafelé sem rettegtem annyira, mint korábban. Régebben ilyenkor már görcsben állt a gyomrom, most egészen nyugodtan álltam be a reptéren a büfésorba egy capuccinóért és egy ásványvízért. Aztán felcsaptam a laptopom, hogy dolgozzak, és egész hamar eltelt az idő. Még néhány madárkát is megfigyeltem a 2B terminál belterében, egy fikuszon.
Csak azután kezdtem el igazán izgulni, hogy átjutottunk az utolsó kapuhoz vezető ellenőrzésen. A repülés legrosszabb részének a felszállást élem meg, most is majdnem rámtört a pánik. A mellettem ülő fiatal, valószínűleg görög lány meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e és felajánlotta, hogy fogja a kezem.
Az út viszont meglepően sima volt, egyetlen turbulencia nélkül. Talán ilyen simán még sosem repültem, tényleg, mintha buszon ülnék, a leszállás pedig már egészen örömteli volt. Rájöttem, segít, ha kinézek az ablakon. A látvány elragadó volt, ahogy a tenger felől suhantunk a szárazföld fölé. Igazi nyaralós hangulatot árasztottak a vizet szelő a hajók, vitorlások, motorcsónakok. Jó lett volna lejutni a tengerpartra, de sajnos arra nem maradt idő.
A reptérről nagyon egyszerű kitalálni,
ki van táblázva, merre van a kijárat, és hosszú mozgójárdák visznek el odáig. Mellettük a repülés történetének ikonikus alakjai sorakoznak, és zene is szól. A kijáratnál megkérdeztem egy információosztónak tűnő nőt, hogy merre van a metró. Jobbra, majd balra, majd kérdezzek újra, mondta. Megfigyeltem, hogy a fővárosi görögök nem szeretik, ha turisták kérdeznek tőlük. Nem akarnak bunkónak tűnni, de nem szívesen válaszolnak.
A következő kérdezési pontnál már ott állt egy útitársam, aki mögöttem ült a repülőn. Azt javasolta, keressük meg együtt a metrót. Mint kiderült, egyiptomi, Sheriffnek hívják, és másodszor van Görögországban nyaralni. Amikor még itthon megnéztem, hogyan lehet eljutni a reptérről a belvárosba, megörültem, hogy metróval. Annak már nem jártam utána, hogy fél órát kell várni a metróra a felszíni peronon.
Miután jó háromnegyed órát zötykölődtem a 3-as, vagyis a kék metrón (amelynek az egyik végállomása a reptér, a másik pedig a tengerpart, és a két végpont között kb. egy óra az út), leszálltam a Syntagma térnél. Ezt könnyű volt megjegyezni. Azt írta a net, hogy ez egy híres tér, gondoltam, legalább ezt is megnézem, ha már útba esik. Még az is megfordult a fejemben, hogy innen gyalog megyek a hotelig, ami csak egy megálló a másik metróval.
A csomóponton,
ami az ottani Deák térnek tűnt, csak kevesebb eligazító táblával, egy sárgamellényes, információosztónak tűnő embertől próbáltam érdeklődni, hogy merre kell menni. A szemközti lépcsőre mutatott, hogy menjek fel és kérdezősködjek. Odafent akkora tűző nap és forróság fogadott, hogy azonnal visszafordultam az aluljáró védelmébe, és elengedtem a tervet, hogy gyalog menjek. Az akadozó térerő ellenére valahogy végül sikerült beüzemelnem a Google-térképet és ráakadtam a jó lejáratra: a 2-es, vagyis piros metróval Elliniko felé kellett menni egy megállót, az Akropoliszhoz.
Furcsa érzés volt, hogy a lenti megállóban is meleg van. Budapesten megszoktam, hogy a metró, és főleg a metróhuzat némi enyhülést ad. Itt ilyesmiről szó sincs. Vajon hogy bírják ezt az athéniek nap mint nap? Egy magas és komor görög katolikus szerzetes érkezett, nagy szakállal. Milyen autentikusan görög jelenség egy ilyen talpig feketébe öltözött szerzetes a metróban.
A kijáratnál kiderült, hogy lejárt a 90 perces jegyem, és nem engedett ki az automatikus kapu. Visszamentem, hogy körülnézzek, van-e valahol jegypénztár, ahol vehetek újat, de nem volt. Vajon mi itt az elképzelés? Vissza kellene metrózni a legközelebbi csomóponthoz, ahol van jegypénztár? Végül kénytelen voltam kislisszolni egy nő mögött. Itt pedig már nem halogathattam az elkerülhetetlent. Ki kellett mennem a pusztító forróságba, a tűző napra, délben.
Elvileg nem volt messze a hotel,
de valamiért akadozott a netem, nehezen töltött be a térkép, így csak elindultam előre. A teraszos éttermekkel, szuvenírboltokkal és turistákkal zsúfolt Makrigianni nevű sétálóutcán lyukadtam ki, amely az Akropolisz dél lejtője alatt található. Innen kellett eljutnom az Andrea Syngrou (Siggrou) sugárútra, ami a város egyik főútja, ennek megfelelően forgalmas, zajos és büdös. Bár innen már csak egy kereszteződés volt a hotel, valahogy sikerült rossz irányba indulnom, pedig minden utca szépen, olvashatóan ki volt táblázva. Végül leizzadva, hőguta által kerülgetve csak elértem a hotelhez. Amikor mondtam a recepciósnak, hogy ki vagyok és miért jöttem, azt sugározta, hogy jó, de miért pont neki mondom ezeket. Azért adott szobakártyát, és elmagyarázta, hogy hogyan tudok rácsatlakozni a wi-fire. A 15 fokos szoba először felfrissülés volt, de hamar fázni kezdtem, így átállítottam 25 fokra a termosztátot, és reméltem, hogy ezzel nem rontottam el végzetesen az egész szálloda szellőzőrendszerét.
Az ablak és a kis erkély egy kis belső udvarra nézett, ahol néhány ember egy medencében ücsörgött vagy annak partján süttette a hasát a tűző napon. Nekem napközben dolgoznom kellett, de nem volt nálam sem innivaló, sem kávé, sem rágcsa. Még szerencse, hogy láttam a sarkon egy Spart, ahová le is ugrottam, hogy felvásároljam a jegeskávé-készleteket.
Folyt.köv.
Forrás: MTI | Borítókép: Mara, Fent az Akropolisz, lent a Siggrou sugárút
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Görögország
Athénban metrózni viszonylag könnyű valóban jók a kiírások – magamból indulva, mert könnyen eltévedek és biztos, hogy az ellenkező irányba indulok:-))). Háromszor voltam Athénban, mindegyik nagyon emlékezetes volt. Sajnos a tengerhez nem mindig jutottam le, egyszer ültünk egy hajó kikötőben egy céges rendezvényen, az klassz volt- mármint a tenger illata, meg a vitorlások és a langyos meleg szél- aztán onnan felsétáltunk a hűvös tavaszi estében az Akropoliszra. Athénban a belvárosban egy olyan utcában töltöttünk több időt (valahol az Akropolisz közelében, sajnos olyan régen volt, hogy nem emlékszem az utca nevére) ahol kézművesek boltjai voltak, egy cipész kézzel készített sarut a lábunkra ott helyben a műhelyben. Sok évig hordtam és nagyon szép színes kézzel varrott mintás papucsot is hoztam tőle. Isteni volt a görög yoghurtos édesség mézzel és friss gyümölccsel. No persze nem maradtak ki a látnivalók sem, de engem inkább a görögök egyszerűsége és kedvessége fogott meg. Úgy látszik besokalltak a turistáktól, ha nem voltak túl kedvesek veled. A vidék hihetetlen -hosszan utaztunk egy napot busszal Paráliából Athénba, a félig kész lapos tetős színes házak, mondjuk egy kék fallal, az út mellett ledobált autó gumik, emellett a szépen gondozott kertek és a történelmi helyeik szépsége, szóval nagyon kontrasztos ország. A tenger tele van amúgy medúzával, legalábbis ahol mi jártunk. Még sosem laktam olyan szép apartmanban mint Paráliában – a szerb-horvát háború idején mindenki oda ment nyaralni, annak idején a kórház is ahol dolgoztunk oda szervezett utakat , akkor nagyon olcsón, szóval mi is mentünk a gyerekekkel. Szeretem a zenéjük is- egy időben állandóan buzukit hallgattam , meg az uborka függőségem kiélésére tzatzikit ettem:-))) A muszakát nagyon olajosra készítik, az nem igazán jött be nekem. Milyen érdekes, hogy azt írod, félsz a repülőn. Én az autóval vagyok így. A repülést szeretem, a vonatot , a buszt is (bár a görögöknél ezt nem mondhattam el..), de az autóban rettegek, pedig jogsim is van, igaz soha egy métert sem vezettem. Nehéz a pánikot leküzdeni, nagyon megértem milyen nehéz lehetett. Brutális lehetett a hőségben a szállásod keresni. Várom nagyon a folytatást, annyi szép dolog eszembe jutott az élményeid olvasva:-)))
Örülök, hogy eszedbe jutott a sok szép emlék. 🙂 Tavasszal és ősszel sokkal jobb lehet Athén, könnyebb a városnézés.
Görögország miatt irigyellek, de a júliusi időpontért már nem annyira. ☹
Én a 80-as években jártam először – és eddig utoljára – Görögországban. Az egy 14 napos szeptember végi autóbuszos körút volt, a közepén 5 nap tengerparttal a Peloponnészoszi-félszigeten. Athénban egy éjszakát töltöttünk összesen, ha jól emlékszem.
Nálam is előjöttek most az emlékek, de bevallom, hogy Delphi, a Meteora vagy Szunionnál a hihetetlenül kék tenger mélyebb nyomott hagyott bennem, mint a főváros.
Örülök, hogy „Folyt. köv.” és remélem, hogy nem csak a fővárosban jártál!
Velünk nagyon barátságosak voltak a helyiek, pláne amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Akkor még, a 80-as években nyilván többen emlékeztek rá, hogy Magyarország sok görög menekültet befogadott az 1946-os polgárháború kitörése után. Hálásak voltak ezért.
Vidéken valszeg barátságosabbak az emberek. Franciaországban ez volt a tapasztalatunk: a párizsiak bunkók, de vidéken elképesztően kedvesek az emberek.
Nem tudom, mennyire volt halasztható az utad, Mara, de amióta olvastam Szabó Magda Zeusz küszöbén c. könyvét, csak életem árán mennék délre nyáron.
Így, utólág is érdemes elolvasni, mert nagyon jó!
De régen olvastam- nagyon jó könyv:-))milyen kár hogy az embernek csak apró részletek maradnak meg egy egy könyvből- legalábbis nekem. Azért a hatvanas években egészen más volt turistáskodni mint most. Egy jó térkép, meg az útikönyvek- nagy bátorság volt önállóan utazni és nem utazási irodával, meg idegenvezetővel. Már dolgoztam jó sok éve amikor először volt lehetőségünk utazni – kórházi szervezéssel a kilencvenes években. Akkor Olaszország volt a legnépszerűbb, mindenki oda ment nyaralni-éljen Bibione:-))- később jött a horvát tengerpart olcsó szállásokkal Lanternán apartman házakban , majd később Görögország a háború idején. Aztán később önjárók lettünk. Most meg az okos telefon mindent megold az ember helyett.
Köszi az ajánlót, el fogom olvasni! Tényleg, ő már évtizedekkel ezelőtt is a melegre panaszkodott? A tengerpart még mindig népszerűnek tűnik, a gép, amivel mentem például majdnem teljesen tele volt. De pont most olvastam egy cikket arról, hogy látható a csökkenés a görög szigeteken. Az út nem volt halasztható, de kíváncsi is voltam, milyenek ott ilyenkor a körülmények.