Amire büszke vagyok: a jobb lábam
Először akkor írtam róla – mármint a jobb lábamról – önálló posztban, amikor befejeztem 2016-ban a Jack London túrát, ahol 46 kilós málhával vándoroltam az országban a tél közepén 5000 forintból hetekig. És a lábamnak (se) lett semmi baja. De nem kevesebb terhelést kapott ugyanez a láb a Zafír-túra idején, amikor aranyat mostam és zafírt kerestem a kora tavaszi Börzsöny patakjaiban, akkor már “csak” egy 18 kilós felszereléssel a hátamon.
Minden extrém túrát kibírt.
Ahogy még mindig bírja az extrém terheléseket, legyen szó hosszú barangolásokról, vagy arról, hogy egész nap szénát kell hordania. A szívem hamarabb (2023-ban) dobta be a törölközőt.
Tényleg büszke vagyok a jobb lábamra. Kicsit olyan ez, mintha egy családtaggal büszkélkednék. Nem tudom pontosan, mennyi a részem abban, hogy a jobb lábam olyan amilyen. Hogy ennyit bír, bár annak idején kis híján megszabadítottak tőle. Mindenesetre komálom a jobb lábamat, igazán jó fej, azaz láb.
Gyerekkora óta papírja van róla,
hogy nem emelhet, nem cipekedhet, nem ugrálhat, nem mehet sokat. Teherrel megrakva meg épp pár lépést sem (18 és 46 kilókkal végképp nem). Jól emlékszem, amikor az első orvos kíméletesen próbálta anyám tudtára adni, hogy a gyerek ezzel a lábbal többé nem fog járni. Mint a viccben. Azt mondta:
„Kedves asszonyom, van egy jó hírem. Találtunk egy kiváló német kerekesszéket. Az M15 állítható, így aztán megfelel a fiának 65 évesen is.”
Ez nem vicc. Tényleg ezt mondta az orvos, akinek ma is emlékszem a nevére. Ha anyám takarítónő, sírdogál még pár napot, és ma hiányzik az egyik lábam. De anyám orvos volt. Ma is felmegy bennem a pumpa, ha erre gondolok. Hány munkás, takarítónő, tanárnő fiának a lába lett oda csak azért, mert nem volt hová fordulniuk.
Anyám nem hagyta annyiban a dolgot, s végül elvitt Budapestre a Karolina úti ortopédiára, ahol az azóta világhírűvé vált Vízkeleti professzor úr megműtött.
Telepakoltak platinával és kaptam járógépet is. Épp olyat, amit a Forrest Gump című filmben látni.
Szeretem azt a filmet, csak egy jelenet zavar. Talán a leghíresebb, ahol a lány azt kiabálja:
„Fuss, Forrest, fuss!”
Mert én pontosan tudom, hogy egy járógép nem esik így darabokra. Viszont egy láb képes így darabokra esni belülről. Az én jobb lábamnak papírja van róla, hogy ez benne van a pakliban, hogy egyszer már a semmiből hozták vissza. Igaz, a műtétek után sokat sportoltam miatta, de azért úgy vagyok vele, valójában tőlem függetlenül döntött úgy, hogy rajtam marad. Átvisz az árkokon. És azóta rengeteget mentünk együtt. Sokat cipekedett. Kaszált, emelt, vitt, tekert és futott. Ő lett volna annak idején a Jack London-túra egyik gyönge pontja. Ha megfájdul, meg kellett volna állnom. De állta a sarat. Meg se nyikkant. Meg se sajdult. Csak vitt lépésről lépésre, s végül életem egyik legnagyobb málhájával lekutyagolt úgy 30-40 kilométert. Szóval büszke vagyok rá.
És azóta is teszi a dolgát. Viszi a szénát. Mindig annyit, amennyit épp kell. Fut a traktorok előtt, ha arra van szükség kaszáláskor. Úgy visz engem minden barangolásra, fotózásra, varsák ellenőrzésére, éjjeli lepkészetekre, hogy rá sem gondolok. Sokszor van egyedül, senki se gondol rá, én sem, arra sem, hogy papírforma szerint már rég fel kellett volna adnia.
Büszke vagyok rá.
És persze a balra is, aki sokszor vette át a súlyt, ha a jobb pihent.
Pont ilyen lábam volt hajdanán:
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több “Színnel lélekkel”
Én úgy vélem, hogy soha sincs egyedül a jobb lábad, hiszen mindig ott van mellette a bal. No meg ott vagy neki te is. S ha úgy érezné, hogy már sok a jóból, akkor biztosan jelezné. (Akár csak a szived.)
Nagy túlélő vagy, minden alkatrészeddel együtt. :)Hála Istennek! Meg Anyukádnak! Egyébként mi érte a lábadat? Sérülés? Nem lehetett könnyű gyerekként elviselni a műtétet, és főleg az utána jövő helyreállító procedúrát! Már akkor is nagyon ott voltál fejben! Nekem most bevillant egy párhuzam (szerencsére csak részleges, Frida Kahlo és a villamos…
Azért vigyázz rá, meg a balra is, meg a szívedre is!