Szélvédő | Egy titokzatos úr levele az útszélről
legszebb emlékeim
Ezt a fotót az internetről mentettem ki nem kevés keresgélés után. Ez az a hely, ahol a titokzatos úr felvett – ahol előtte azt hittem, hogy innen soha a büdös életben nem jutok tovább. (Fotó: Centauri)
Sok-sok Jack London-túrás emlékem van, nagy ajándék, minden efféle emlék…
2019.02.09. Lassan új rovatot indíthatnék az egykori „Önök kérték” mintájára. Most már rendszeres, hogy felidéztek egy-egy emlékezetes posztot, ami azonban nem olvasható itt, a honlapon, és ami lassan elsüllyed vagy már el is süllyedt teljesen az internet mélyében (Legutóbb: Amire büszke vagyok: a jobb lábam). Én pedig, amikor csak időm engedi, áthozom ide, ebbe a poszt-rezervátumba azokat, amiket kértek, és amiket még megtalálni. Ma is érkezett ilyen javaslat. És mennyire jó! Valóban nincs itt, holott erre az esetre élénken emlékszem, ráadásul olyasmi is az eszembe jut róla, amit eddig nem meséltem el (de fogom – s tudom, van, akinek már az agyára megyek a sok késleltetéssel… L ).
S még egy apró adalék. Épp a napokban írtam egy másik emlék kapcsán (És nincs még egy életem), mennyire nehéz megtudni, hogyan látnak minket mások.
Az alábbi levél abban is kivételes pillanatot rögzít, hogy egy külső szempontot mutat. Én mutattam az utat, a Jack London-túrát az út széléről a magam szemszögéből, itt viszont megnézhetjük, hogyan látta ugyanezt az utat valaki más, egy kényelmes nagy kocsi szélvédője mögül.
Azok, akik nem követték annak idején a Jack London túrát ITT olvashatnak róla röviden.
A túra 18. napján kaptam a szóban forgó levelet, és erről írtam az alábbi rövid posztot. Ez az országúti találkozás, és ez a levél valóban a legszebb emlékeim között marad, míg csak élek. Szóval nem nyitunk új rovatot, maradnak a „legszebb emlékek”. De azért küldöm ezt Patai Mária kérésére sok szeretettel – és persze mindenkinek, aki úton van, s mindenkinek, aki már megérkezett! (A fotó alatt a hajdani poszt )
SZÉLVÉDŐ (18. nap) 2016.01.29.
Sokaknak mondtam az elmúlt hetekben, hogy örülnék, ha hallanék még róluk. Sofőrök, benzinkutasok, vendéglősök, pultosok, diákok, postások. De kevesen jelentkeztek azóta, hogy útbaigazítottak, hagyták, hogy megmelegedjek, elvittek egy darabon. Az első igazán pusztai szakasz elején, ködben, sárban, reményvesztettnek tűnő helyen, reggel megállt egy zsírúj, hollófekete Passat. Benne jól szituált úr. Aztán egy számomra is meghökkentő történetben találtam magam. Órákkal később, mondtam neki: örülnék, ha találkoznánk még, ha másként nem, hát az éterben. Van egy kis füzetem, ahová címeket írok fel az út során. A művelt és megnyerő úrban azonban éreztem valamiféle visszahúzódást is – talán rosszul? –, így hát nem kértem mail-címet. Csak annyit mondtam: örülnék.
Ma furcsa, szép levél jött Facebookon. Darabokban. Apró szakaszokban írták. Engedéllyel közlöm, de név nélkül. Pont olyan kis szakaszokban, ahogyan jött, mert ez így szép. Ilyen darabosan.
Ahogy lassan, mozaikokból áll össze. S az, ami összeáll, azt üzeni: még ha ott is hagyom az országutat hétfőn, visszatérek hozzá még. Az ilyen darabokból, lassan összeálló történetek, eszmélések miatt nem hagyhatom ott végleg.
Sokan vagyunk. Házakban, életekben, kocsik melegében, jólétben, szegénységben, szélvédők mögött. Tudom, veszélyesen emelkedek, meredekebben a szokásosnál, pátosz húz, a nyakamba frázis liheg, de az útszél kicsit más, ott az esztétika és talán az irodalom is mást jelent.
Abban a reményben nyújtom át nektek ezt az alighanem töredékesen átküldött levelet, hogy amikor már nap mint nap fűtött szobában leszek, ez az út akkor sem ér véget. Se azokkal, akikkel találkoztam, akik követték-követik, és azokkal sem, akikkel majd csak ezután találkozom, holnap, holnap után, vagy a távoli jövőben.
“Szélvédő” (az titokzatos úriember levele):
Legyen akkor itt egy történet más szemszögből: Reggel a gyereket vittem iskolába, az úton a legelésző őzekben és az út melletti fákon ülő sólymokban gyönyörködtünk.
A nap át-át süt a felhőkön, és látok egy fura alakot az út mellett álldogálni. Túra ruházat van rajta, kalap, mellette olyan pakk, amivel nyáron szoktak az emberek túrázni. Nagyon nem illik a környezetbe. Egyszerűen nem oda való.
Visszafelé stoppol, megállok neki. Nyitom a csomagtartót, be is dobálja a málhát, és beül. Innentől kezd érdekessé válni a történet. A stoppos el van kicsit tájolódva az útirányokkal, és az utak számozásával kapcsolatban, aztán kikerekedik a túra története.
A kispolgári létből, a taposómalomból nézve a túra célja, maga a tény, hogy van egy mókus, aki egy ilyet bevállal, elindul egy ilyen útra ma, megfoghatatlan, hihetetlen, valószínűtlen. Végül a távoli ködbe vesző fiatalságomat juttatta eszembe, amikor minden nyáron végigkajakoztunk egy folyót lefoglalt szálláshely nélkül, amikor stoppal lementünk a Balatonra, a barátommal, ott beálltunk büfékbe dolgozni szállásért, kajáért és némi fizetésért… ez már olyan messze áll a mai kényelmes, előre kiszámított megszervezett élettől, hogy mellbevágó. Valóban. Mi is voltunk ilyenek fiatalon. Volt kalandvágy, volt carpe diem érzés és akkor sem voltunk boldogtalanok. Figyeltem a stopposomat: választékosan beszél, magáról gyakorlatilag semmit nem mond. Jack London szinte minden könyvét olvastam. Egyre szimpatikusabb a fickó. A kalandvágy bennem…
Irigylem a fickót.
Na, akkor hová is megyünk? Eszmélni kell egy kicsit… Jó társaság a stoppos, más világ. Ha már így alakult, akkor éljük együtt egy kicsit ezt a történetet… Felteszem a kérdést: „Ha már itt vagy megmutassam a környéket?” Igenlő válasz után elindulunk. Körbe a kis városon, mesélem a város történetét, mutatom régebbi részeket, az újakat… Kattog a fényképezőgép, van helyzet, amikor arra gondolok, hogy itt még menteni is kell a Tiszából, ha az óvatlan művész beleesik….
Biztos, hogy más világból érkezett utazó. Űrlény, vagy nem tudom…
Nézem az órát, sok az idő. Lassan várnak rám, menni kellene. Mivel ígértem egy kávét, elviszem a kedvenc csárdámba, egy barátomhoz, aki szintén különc, nem kicsit. Meg is találják a hangot egymással, látom, hogy a barátom teszteli az idegent, valós-e a tudása a halakról, Jack Londonról mielőtt bármit mondana… Hozza a kávét, nem enged fizetni engem sem, szó nélkül összerak egy pakkot. „Szeretjük a vándorokat!” – mondja a barátom.
Idő van, menni kell. Ha itt hagyom, senki nem veszi fel, az biztos. Megegyeztünk, hogy Debrecen a cél, elviszem a debreceni 35-ös útra. 10-15km, nem gond. A gázra lépek. Haladunk. Buszmegálló.
Kiszáll.
Hirtelen üres lesz az autó. Szürkébb a táj. Úristen, az irodában már várnak!
A gázra lépek. 200…
Dolgozom.
Nem tudok figyelni. A fura fickón jár az eszem. Meg sem kérdeztem, szüksége van-e valamire, tudom-e valamivel segíteni az útján. Eszembe sem jutott pénzt kínálni, hiszen így volt teljes és kiegyensúlyozott a Vándor.
Nézem a facebook oldalát és még mindig hihetetlen. Mesélem a feleségemnek a történetet.
A végén megjegyzi. „Ilyen is csak veled fordul elő…”
Tényleg… De előfordul!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több cenweb
még több cenweb
Hú, nem is emlékeztem arra, hogy ezt kértem, de most is megüt. Végig ilyen volt az az utad, a találkozások, az egész, főleg, hogy a posztokat folyamatosan raktad ki, nem szabad elveszniük szerintem.
Egyelőre meg is van minden az archív oldalon – és úgy tervezem, hogy előbb-utóbb mindent átmentek ide is. Az archív oldalon van még egy dolog, ami értékes szerintem, amit viszont nem lehet átmenteni ide: több mint 10.000 hozzászólás 🙂 Bár informatikai oldalról többször is javasolták, hogy töröljem az archív oldalt (a tárhely és költségcsökkentés miatt is), de mindannyiszor ellenálltam. 🙂
Csodás a történet és a levélírò igen választékosan fogalmazott, tökéletesen látott Téged. Nem tudom mit tennék, ha belefutnék egy olyan utazòba mint az Ùr akkor. Hatalmas bizalom .
Szívmelengető…
Jó volt újra olvasni. 🙂
De jó ez a levél! 🥰 Már nem emlékeztem rá.
“Biztos, hogy más világból érkezett utazó. Űrlény, vagy nem tudom…”
Más világból, igen. Talán egy másik bolygóról.
Az úr a nevedet sem tudta? Azt, hogy Centauri a neved?
Nem tudom. De ha el mondtam, mi járatban vagyok, talán tudhatta, talán még névjegyet is kapott.
Ez nagyon ,,szép,, levél.
Két ,, különc,, találkozása…Mi lehetett volna még,ha az Úrnak van ideje?!🤔🤠