Üvöltő jelek, hogy a férfi egy nárcisztikus bántalmazó | Anne Brontë | Wildfell asszonya
Meghallgattam Anne Brontë Windfell asszonya című könyvét, és lenyűgözött az, amilyen agysebészi precizitással tárja fel a nárcisztikus bántalmazó kapcsolatok dinamikáját. Aki átélt ilyesmit, az pontról pontra fel fogja ismerni a hatalmi játszmákat, hatérsértéseket, provokációkat és manipulációkat, amelyekkel egy Huntingdon nevű férfi kínozza a főhőst, Helent, aki volt olyan meggondolatlan, hogy minden észérv és nagynénje intő szavai ellenére hozzáment feleségül. Aki pedig nem élt át ilyesmit, annak intő példa lehet, hogy ne sétáljon bele egy ilyen csapdába. Azért mondom ezt, mert a könyv sok, témába vágó kézikönyvnél jobban olvasható kézikönyvként. „Száz jel, amiből észreveheted, hogy a férjed egy nárcisztikus bántalmazó.” Helyenként annyira friss, hogy akár idén is írhatták volna, ha nem lenne a precizitása szokatlan a kortárs szövegekéhez képest.
A következő leírás tartalmazhat spoilereket, ezért ha nem akarjátok ismerni a cselekményt, akkor előbb a könyvet olvassátok el, és ezt csak utána.
A történet egy Gilbert Markham nevű fiatal gazda leveleivel kezdődik,
amelyeket Halford nevű barátjának ír. Ezekben azt ecseteli, hogy a faluszéli Wildfell Hallba egy titokzatos özvegy, egy bizonyos Mrs Graham költözött, ő pedig kíváncsiságtól hajtva fejébe veszi, hogy megismeri a titokzatos asszonyt és kideríti, mit rejteget. Ez olyannyira jól sikerül neki, hogy Mrs Graham, vagyis Helen végül odaadja neki a korábbi naplóit. Ezekből bontakozik ki a bántalmazó kapcsolat képe, amelybe Helen belesodródott. Azt is látjuk, hogy hogyan történt mindez.
A legelső naplórészlet lényegében azzal indul, hogy Helent figyelmezteti a nagynénje: “legyen éber és körültekintő”, és „ne hagyja, hogy a szívét az első ostoba vagy elvtelen ember ellopja”. Ekkor Helen tizennyolc éves, és mint a nagynéni mondja “rengeteg ideje van.”
“Nem kell féltened” – mondja Helen, “mert nemcsak rossznak gondolnám, hogy ostoba vagy elvtelen emberhez menjek, de nem is esnék kísértésbe, mert nem tetszene, legyen egyébként bármilyen jóképű vagy elbűvölő.”
Miután ezt így megbeszélték, élő, egyenes adásban azt láthatjuk, hogy Helen hogyan szeret bele az ostoba és elvtelen Huntingdonba. A férfi úgy kerül a képbe, hogy mindig pont ott van, amikor Helent “meg kell menteni” egy számára kijelölt, de kellemetlen udvarlótól, Mr Boarhamtől. (A nevét lehet Vadkansonkának olvasni, de Helen csak Bore-em-nek, vagyis Unalomnak hívja – Anne írásában több helyen is megcsillan a Jane Austen-ra emlékeztető humor és irónia). Helen hiába vallja be magának, hogy valójában semmit nem tud Huntingdonról, rajongása, amit Huntington pusztán pimasz határátlépésekkel, játszmákkal és féltékennyé tétellel vált ki, nem tűr ellentmondást. A férfi agresszíven flörtöl és fölényesen viselkedik. Gyakran odamegy hozzá, megérinti, megfogja, “a kelleténél erősebben” és hosszabb ideig szorítja a kezét , átfogja a derekát, a nyakát (!), van, hogy az útját is elállja, és még meg is csókolja. Megfogja a rajzait és nézegetni kezdi a hátuljukat. Eközben egy másik lánynak, Annabelle-nek is csapja a szelet.
Helent persze újra figyelmezteti a nagynénje.
Ezután pedig Helen leírja naplójába a világ egyik legtanulságosabb monológját:
„Mélyen elgondolkodtam nagynéném tanácsán, és most már tisztán látom, mekkora balgaság lenne elpazarolnom magam valakire, aki méltatlan mindarra a szeretetre, amit adni tudnék, és aki képtelen válaszolni legbensőbb szívem legnemesebb és legmélyebb érzéseire. Olyan tisztán látom ezt, hogy még ha viszontlátnám is őt, s ha ő még mindig emlékezne rám és szeretne (ami sajnos vajmi kevésbé valószínű, tekintve az ő helyzetét és azt, hogy kik veszik körül), sőt, még ha meg is kérné a kezemet – elhatároztam, hogy nem mondok igent mindaddig, amíg bizonyosan meg nem tudom: nagynéném véleménye vagy az enyém áll-e közelebb az igazsághoz. Mert ha az enyém teljesen téves, akkor nem őt szeretem, hanem csupán saját képzeletem szüleményét.”
„De úgy hiszem, nem tévedek – nem, nem –, van valami titkos jel, egy belső ösztön, amely biztosít afelől, hogy igazam van. Van benne alapvető jóság; és micsoda gyönyörűség lenne ezt felszínre hozni! Ha eltévelyedett is, micsoda boldogság lenne visszavezetni őt! Ha most romlott és gonosz társak ártalmas befolyásának van is kitéve, micsoda dicsőség lenne megszabadítani őt tőlük! Ó, bárcsak hihetném, hogy az Ég engem szánt erre a feladatra!”
Egyszerűen briliáns az az éleslátás,
ahogy leírja a gondolati ugrást, amivel az embert észrevétlenül becsapja az elméje és a megalapozott, tényszerű tudásból a tökéletesen talajtalan hitbe és érzésbe csúszik át. Nemcsak egy másik emberrel, hanem bármilyen helyzettel kapcsolatban megtörténhet ez, amikor valaki megengedi magának, hogy a saját vágyainak higyjen a valóság helyett. Az egyik bekezdés még racionális elemzés, a második pedig már csak üres hit, egy “titkos jel” és egy “belső ösztön”, ami “biztosít”, hogy “igazam van”. Ez az illúziók útja.
Helent láthatóan egyre inkább elszakítják a valóságtól a vágyálmai és már a férfi megmentésén ábrándozik (ld. megmentő szindróma), még “dicsőségnek” is nevezve ezt a “feladatot”, és egyre fokozva az érzést életküldetéssé magasztosítva azt. Onnan, hogy “mélyen elgondolkodtam nagynéném tanácsán és most már tisztán látok” egyetlen perc alatt eljutottunk oda, hogy “az Ég engem szánt erre a feladatra, (ti. Huntingdon megmentésére).”
Szerintem ez letaglózó. Letaglózó az az éleslátás, amellyel Anne megragadja a folyamatot és önreflexióra készteti az olvasót.
Helen végül hozzámegy Huntingdonhoz, és folytatódik az az út, amely nem végződhet máshogy, mint csúfosan, miután Huntingdon egyszerűen nem ismeri a szeretetet. Egy kapcsolat nála, legyen az bármilyen kapcsolat a folyamatos hatalmai játszmázásban merül ki. Ha épp nem történik semmi, akkor drámát generál azzal, hogy szó szerint a semmibe köt bele. Képtelen nyugalomban élni, a belső ürességét vagy ilyen-olyan harcokban tölti ki vagy hónapokra eltűnik Londonban az ivócimboráival. A mélypontra akkor jutunk, amikor a tivornyákat már a Huntingdon-házban tartják a rendszeres vadászatok keretében, amikor már nemcsak az ivászat, de a gátlástalan flörtölgetés is eluralkodik.
Egészen biztos,
hogy Anne valódi tapasztalatok alapján írta meg mindezt. Vagy olvasta valaki naplóit, leveleit, hallgatta az elbeszélését vagy szemtanúja volt hasonló jeleneteknek. Egyes elemzők úgy vélik, hogy hasonló eseményeknek lehetett tanúja akkor, amikor 1840 és 1845 között nevelőnőként dolgozott a Robinson családnál Thorp Greenben. Erről az időszakról azt írta naplójában: (Thorpe Green-i) „tartózkodásom alatt nagyon kellemetlen és elképzelhetetlen tapasztalatokat szereztem az emberi természetről.”
Beprotezsálta tanítónak bátyját, Branwellt is, akit azonban gyanús körülmények között küldtek el, miután Anne magyarázat nélkül felmondott. Mr Robinson még az apjuknak is levelet írt Branwell elfogadhatatlan viselkedéséről. Felröppentek olyan hírek, amelyek szerint Branwell és Mrs Robinson viszonyt kezdett. Hogy vajon Branwell ihlette-e Huntingdon alakják, valaki más vagy több ember egyszerre, talán sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy Branwell alakja is igencsak terhelt, hiába próbálták őt mentegetni kortársak a következményektől tartva, az utókor pedig megszokásból.
Huntingdon, a társaság “motorja”
A későbbi kritika sokat foglalkozik azzal, hogy Huntingdon mennyire tekinthető társadalmi terméknek és metaforának. Mennyire a viktoriánus patriarchátus megtestesítőjének, amely elnyomja a nőket és mennyire a romlott dzsentriréteg gaztetteinek, amely erkölcstelen tobzódásokban, a hatalmával visszaélve a gyengébbeken és alsóbb osztályokon élsőködve tartja fenn magát.
Ebből egy klubokban idejét múlató egész nárcisztikus társadalmi réteg képe bontakozik ki, ami mai szemmel is elgondolkodtató lehet. Az egyik elemzés arra hívja fel a figyelmet, hogy Huntingdon körül egy csomó más, hasonlóan romlott férfi csoportosul. Noha, tenném hozzá, a társaság meglehetősen változatos. Vajon a nárcisztikus egyszerűen csak hasonló természetű embereket gyűjt maga köré, már ha van olyan, aki megmarad mellette, vagy befolyása is van és formálni is tudja, a maga képére idomítani a környezetét?
Azt láthatjuk, hogyan traumatizál, és hogyan uralkodik, Helent hogyan csatornázza be a játszmáiba, hozza lépéskényszerbe még úgy is, hogy a nő nem akar ezekbe belemenni és minimalizálni akarja a részvételt, a konfliktusokat. Bár a nő sokszor próbál tettekben kívül maradni, nem tenni semmit, minden hat rá érzelmileg. Egy nárcisztikus játszmáiból gyakran szinte lehetetlen kimaradni.
Ennek esik áldozatul négyfős baráti körének egyik tagja, Lowborough is, aki elhatározza, hogy leszámol az alkohollal. Emiatt gúnyolódás és kiközösítés tárgyává válik, Huntingdon pedig, részben talán afféle bosszúként még a feleségével is flörtöl, aki amúgy szintén megéri a pénzét.
Szintén a társasághoz tartozik Hattersley, aki dühöngő alkoholistából végül megjavul, és ott vannak a javíthatatlanok: Mr. Grimsby, akit Helen nagyon nem kedvelt: „arcán gonosz árnyék ült, a viselkedésében pedig rejtett kegyetlenség és álszent kétszínűség keveredett, amit nem tudtam elviselni.” És ott van még Hargrave, a sima modorú, „józan” manipulátor. A mérleg 2-2: van, aki megjavul, és van, aki képtelen a változásra. („Nem szeret, nem szorong, nem tanul” – a sötét hármas, amellyel gyakran jellemzik az antiszociális személyiségzavart, és ami könnyen ráillik e három karakterre is.)
A végső kérdés tehát: mekkora hatást gyakorolhat a nárcisztikus/antiszociális személyiség a társadalomra?
Ahol ez a hatás a leginkább megmutatkozik, az Helen és Huntingdon fia, Arthur, aki már elkezd hasonlítani az apjára, és olyanná is válna, ha Helen nem menti ki ebből a közegből.
Nem írom le, hogy mi a történet vége, ha mégis ezt a cikket olvastátok előbb. Azt meg talán nem is kell mondanom, hogy, ahogy azt a Brontë-lányoktól megszokhattuk, ennek a könyvnek is rengeteg a vetülete. Sok szempontból lehet olvasni, legyen az társadalmi, történeti, feminista, vallási, lélektani megközelítés, a szimbólumok elemzése, és annak megfelelően több különböző regényt látunk. De azzal, hogy a személyiségzavart és a bántalmazást, annak személyes és tágabb hatását helyezi a középpontba, megelőzte a korát és olyan problémát vetett fel, ami nemcsak ma is aktuális, hanem mára az irodalom egyik fő témájává vált.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MTI | Borítókép: Unsplash
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Hiszem, hogy a három nővér egészen közelről ismerhette meg a bántalmazók jellemét. Szuper intelligensek voltak és tökéletesen le tudták írni őket mondhatni „testközelből”.Valamelyik éjjel megnéztem a Yane Eyre filmet- az apácák kegyetlenkedései abban az iskolában ahova a lányokat küldte az apjuk tanulni- meg a gondoskodó nagynéni…., egészen elképesztő- biztosan így volt a valóságban is. ( No persze azonnal beugrott a Magdaléna nővérek történet is és a belőle készült film.) Még nem jutottam hozzá Anne és Charlotte egy egy könyvéhez, ami korábban szóba került, nem is gondoltam, hogy a könyvesboltokban az újabb kiadások nincsenek ott.
Azt hiszem a nővérek női karaktereinek vonzódása a történeteikben egy csupa már már negédesen kedves erős szuggesztív, vagy manipulatív férfihez mind arról mesél, a lányok védelemre vágytak, a másik elemi erejének biztonságára, akár egy rokon férfi-olykor a mostoha testvér- akár egy idősebb férfi személyében. Van olyan könyv ahol az apjukra lehet ismerni igaziból a parókián mi volt a zárt ajtók mögött? A „kifelé jópofizunk, otthon meg jól lealázzuk az asszonyt” fajta férfiből most is sok terem. Éppen tegnap beszélgettünk egy nagyra becsült ismerősünkkel az újabb filmekről és könyvekről s említettem a cikkeid kedves Mara és azt hogy most teljes Bronte imádatban vagyok:-)))
A közös traumák igen erős szövetséget hoznak létre az egyszer biztos és szegény Charlotte úgy tűnik csupán védte a mundér becsületét, bár az Ő Jane Eyre hősnője megedződik a bántalmazásba és ha máshol nem a regényben megtalálja a saját hősét aki szereti. Talán Anne is így volt, nemcsak nézte, hanem át is élte – énvédő mechanizmus kivetíteni és elmesélni a történetet mintha nem is ő lenne, vagy mintha meg sem történt volna. Nem csoda, hogy korán meghalt mindegyik, a betegség utoléri azt aki súlyosan traumatizált ” kiköhögi” a teste pl. vagy a női szentély a testben pusztul méhtest rákban ahova a bántalmazó magja kerül…. Kimeríthetetlen az Ő sorsuk megfejtése. Bárcsak maradt volna legalább egyetlen levél Emilytől ami nem vált a lángok martalékává.
Igen, az apácák kegyetlenkedései tényleg úgy voltak, ezt valahol maga Charlotte is megerősítette, pedig alig erősített meg bármit is a könyveikben felbukkanó „sötét erőkről”. Gaskell is írt erről az életrajzi könyvében, aztán persze számon kérte az iskola és nem győzött magyarázkodni. A kegyetlenkedő apácák valószínűleg nem mentek ritkaságszámba, milyen cinikus ez. Nagymamámat is apácák tanították és mesélt egy-két dolgot. Annyira azért nem durvákat, mint amiket Charlotte.
Nem tudom, van-e olyan könyv, ahonnan kiderül az apa jelleme, A professzorra valaki azt írta a neten, hogy süt belőle az apakomplexus, bármit is értett ez alatt. A Wildfell asszonyában szerepel egy lelkész, ő inkább ilyen komikus figura, aki bort iszik és vizet prédikál. Lehet, hogy benne visszaköszönnek elemek a papából. Még olvasom tovább a regényeket, hátha megtudok valamit.
De aranyos vagy, hogy engem is megemlítettél az ismerősödnek, ez nagyon kedves tőled. 🙂 Most megnéztem Bookline-on, az Agnes Greyt meg lehet rendelni újonnan is, de a Jane Eyre tényleg nincs meg, fura.
Érdekes ez az összefüggés a traumatizáltsággal és a korai halállal, a Bronte lányok kapcsán is felmerült, miután Anne eljött a tanításból, hogy a bátyjuk tett valamit, ami miatt meghaltak..hogy ez a titkos viszony is közrejátszhatott..a szégyen nagy destruktív erő, talán van is olyan mondás, hogy „belehal a szégyenbe”..
Azt hiszem, maradt néhány levél Emilytől, például ez, de úgy tartják, nem túl megvilágító erejűek, én még nem olvastam őket. https://theamericanreader.com/30-july-1845-emily-bronte-to-ellen-nussey/
Köszönöm Mara- jó kis agy gyakorlat lesz elolvasni belőle .
A test leköveti a lelki működéseket- tudományos tény- pl. a krónikus stressz megváltoztatja a dopamin anyagcserét az agyban és Parkinzon lesz, vagy más megfejthetetlen neurodegeneratív betegség- pl.az ALS . (Újra utalnék Buda László és Máté Gábor könyveire) Az sem véletlen, hogy sclerozis multiplexe szinte kizárólag nőknek lesz, vagy az autoimmun bajok és minket nőket sújtanak leginkább. Ez csak néhány kiragadott példa, vagy : ” kiütést kapott valakitől, vagy „agybajt”, vagy „megszakadt a szíve”- mennyi jó mondás van erre is. Hiszem, hogy akit tartósan szívatnak (vagy hagyja magár szívatni) annak mellrákja lesz, vagy ha megemészthetetlen problémái vannak, oda lesz a hasnyál, meg bél. no persze ez az életen át tartó helyzetekre vonatkozik .
Ezt a regényt biztosan olvastam, de nem igazán emlékszem már rá. El fogom olvasni újra ezt is. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanúgy hat-e rám majd, mint sok évtizeddel ezelőtt.
Úgy tűnik, sokan elemzik a három nővér munkásságát, és próbálják megfejteni a jellemüket is. Valószínű, hogy a regényeikbe saját tapasztalataikat – vagy mások tapasztalatait, élményeit – is megírták, de nagyon élénk fantáziával is rendelkeztek.
Állítólag Emily sosem volt szerelmes, mégis milyen briliánsan ábrázolja Heathcliff és Charlotte szerelmét. Mások szerint apja segédlelkészébe volt szerelmes, de olyan is felröppent róla, hogy leszbikus volt.
Persze ez mindig így szokott lenni. Minél kevesebbet tudunk valakiről, annál többet képzelünk róla. 🙂
Igen, pont ezért szolgáltat kimeríthetetlen témát az utókornak ez a család..Voltak ilyen hírek is, hogy mindhárman a bizonyos segédlelkészbe voltak szerelmesek, aki több lánynak is csapta a szelet. Végül Charlotte volt az egyetlen, akinek úgy ahogy beteljesült a szerelme, de nem sokáig élvezhette a házaséletet. Azt sem akarta engedni az apja, mert félt, hogy öregkorára egyedül marad.
Ez az önző gondolkodás beleillik a lányok apjáról kirajzolódó képbe.
Most látom, hogy elírtam a nevet. Természetesen nem Charlotte, hanem Catherine. 🙂
Abszolút beleillik. Haha, freudi elírás, észre sem vettem..
Nem rémlik, hogy ezt a könyvet olvastam volna, de olyan részletességgel tárgyalod, Mara, hogy két gondolatot merészelek hozzáfűzni.
Az emberi természet és a kapcsolatok dinamikája mit sem változik az évszázadok során.
Vajon miért vonzódik a nők nagy része az ún
„rosszfiúkkoz ” az „üvöltő jelek” ellenére?
Majd mellettem megváltozik, gondolják.
Előfordult már ilyen?
A másik a nárcizmus, erről hosszan tudnék írni, eléggé beleástam magam családi érintetteség okán. Sőt, kolléganő is volt ilyen.
Erről csak
annyit, hogy reménytelen, abból a körből menekülj, ahogy bírsz!
Ez egy jó kérdés, hogy tényleg a nők „nagy része”-e az, aki „rosszfiúkhoz” vonzódik. Manapság állítólag nagyon divatosak a „dark romance” könyvek és filmek, amikben bántalmazó kapcsolatokat helyeznek piedesztálra, illetve azt sugallják, hogy a rosszfiúk megváltozhatnak. Ez nagyon káros trend szerintem, hogy normalizálni akar destruktív, patologikus mintákat – már ha tényleg ez a helyzet. Vannak helyzetek, amiből tényleg csak kilépni lehet és kell. Én azt hiszem, ahhoz, hogy valaki súlyosan bántalmazó kapcsolatba kerüljön, kellenek korábbi traumák. Helen esetében például korán meghalt az anyja, az apja meg nem törődött vele. Volt erről egy kutatás, hogyha a lány nem éli át az apai szeretetet és elismerést, akkor nehezebben detektálja a figyelmeztető jeleket. Ilyen szempontból is pontos a lélektani ábrázolás.
Nekem is volt dolgom nárcisztikus pszichopatával; nemcsak nők, hanem férfiak is gondolhatják úgy, hogy majd ők megjavítják a nárcisztikust. Az sem sikerülhet.
Számomra az is „lenyűgöző”, hogy míg a privát szférában sikítva és hanyatt homlok pánikszerűen ezerrel és fénysebességgel menekül mindenki, akinek cseppnyi esze és tapasztalata van már, amikor felbukkan a láthatáron egy nárcisztikus, ugyanakkor a demokráciának mondott beszavazó showban egyre-másra juttatnak magasra, képviselői székekbe, kormányokba – a közéletben tömegesen! – olyan nárcisztikus pszichopaták, akikről laikusként és a Holdról nézvést is egy ezredmásodperc alatt lehet felállítani a legsúlyosabb diagnózist. De a közéletben ez úgy néz ki elmegy, s fel nem foghatom, miből gondolja a nép, az isten adta nép, hogy akit a privát szféránktól öt galaxisnyi távolságban tartanánk mindenképp, azt ugyanakkor roppant jó és felettébb üdvös a közéletben hatalomba segíteni.
tudtad, Cen’, hogy a nárcisztikus ember beteges hazudozó?
tudtad, hogy nincs belátási képessége ?
…és ez csak kettő ismérv a kilencből, ami jellemzi a kórképet, öt teljesülése esetén már nárcisztikus. személyiségzavarról beszêlünk.
Tudtam, de a hazudozást azért észleljük, nem? Amikor az én közelemben volt nárcisztikus hazudozó, gyakorlatilag az első pillanattól tudtam, hogy hazudik, sőt: hazudozik. Mégis újra meg újra adtam neki még egy esélyt, és újra meg újra próbáltam beszélni vele. Amit nem tudtam akkor, hogy nemcsak érzései nincsenek (ettől volt pszichopata),de a belátási képessége is radikálisan hiányzik.
Nagyon nehéz elhinni a másikról – ha az embernek vannak érzései és a jót feltételezi -, hogy esze ágába sincs jobbítani a dolgokon. Ez tényleg nehéz. Míg a hazugságot felismerni viszonylag könnyű.
Kedves Cen- akiben van empátia és jóság az újra és újra abban bízik az ő szeretetében és figyelmében a másik „megjavul”- miközben csak azt erősíti bennük az ember, hogy „nem baj amit csinál, nincs következménye annak amit mond vagy tesz”. Hiszem, hogy van eredendő gonosz- majd csak kiderül melyik gén hibás ezekben az emberekben. Képtelenség , hogy a traumatizáció akár transgenerációs szinten és a szocializáció akár családban akár azon kívűl tesz valakit krónikus hazudozóvá, vagy olyanná aki egész életében azon agyal, hogy árthat a másiknak. Van homloklebenye mindenkinek ami homo sapienssé tette, elvárható, hogy mindenkinek legyen valamilyen szintű rálátása a saját tetteire és az életére és hogy miért csúszik az félre. Sajnos a fej elfordítása össztársadalmi szinten nagyon is jellemző az emberekre- tegnap megnéztük Holtai Gábor új filmjét az „Itt érzem magam otthon”-t nagyon kemény tükör arra is amit fentebb mondtál a közélettel kapcsolatban.
Szóval ülni egy pszichopata hálójában aki bekebelez nagyon is gyakori- nekem is egészen közeli tapasztalataim vannak erről, egy olyan ember esett fogságba akit én mindenkinél nagyobbra tartottam, mert okos volt és elismert, de egy erős asszony , hívjuk Jezabellának- szoknyája mögé bújva megtagadja önmagát . Szóval a pszichopathia bája és ereje mérgező, tartósan tudatmódosító szer. Azt mondják a terapeuták, amikor a bántalmazott ember visszamegy a bántalmazójához azért teszik mert még az ütés is jobb mint a semmi. Vagy lehetne hozni példának a Stockholm szindrómásokat amikor az áldozat elkezdi szeretni a bántalmazóját. Vagy ahogy az analitikusok mondták régen – azonosulás az agresszorral. Vagy patológiás éndiffúzió- „folie a deux „vannak ilyen párok, minden tettre mentség a másik támogatása s ez már tuti nem a kiszolgáltatottságból ered, mert mondjuk nincs hova menni lakni hanem egymást működtetik.
Bizony-bizony, nem könnyű sok esetben, mert nagy manipulátorok is!
Ez az utolsó bekezdés, amit írtál, az nehezíti a korai felismerést, igen, mert nem hiszed el, hogy tud ilyen gátlástalanul hazudni.
A másik a bántalmazás, nem feltétlen fizikai bámtalmazást jelent, sőt, a verbális bántalmazás gyakoribb szerintem.
Igen- így van, mondjuk az ilyen szavakkal- „te egy idióta vagy, vagy azzal, hagy ez a rossz pszichiáter dumát….