Szadomazo lidércnyomás az Üvöltő szelek?
Korábban sosem voltam kíváncsi az Üvöltő szelekre. Semmi nem vonzott benne, amit tudni véltem róla: szenvedélyes, vadromantikus családtörténet, ezek nem voltak nekem hívószavak. A Jane Eyre-t olvastam korábban, mert ajándékba kaptam, és nem volt ugyan rossz, de nem csinált kedvet ahhoz, hogy tovább mélyüljek a Bronte nővérek éjsötét világában.
Most azonban “kénytelen voltam” belefogni.
Az történt, hogy Hervey M. Cleckley amerikai pszichiáter The Mask of Sanity (Az épelméjűség álarca) című könyvét hallgattam, ami történetileg az elsők között járja körül a pszichopátia jelenségét. Szentel egy fejezetet a pszichopata irodalmi hősöknek is, és köztük említi Heathcliffet is. Azért furcsa ez, mert miután hosszas esettanulmányok során taglalja, hogy hogyan viselkednek a pszichopaták, meggyőződhetünk róla, hogy Heathcliff nem illik ebbe a képbe. De erről majd később.
Rá kellett keresnem a könyv címére angolul, mert nem ismertem: Wuthering Heights, vagyis Üvöltő magaslatok kb. Ezt az első magyar fordítás kettéválasztja, a címben Üvöltő szelekként, a ház nevében Szelesdombként köszön vissza. Ízlelgettem ezt a különös szót, hogy wuthering, és közben megnyitottam a Gmailt, ahol rögtön egy levél várt ezzel a tárggyal: Wuthering Heigths. A Google trendértesítője volt, ami szerint éppen trendi az Üvöltő szelek, mégpedig azért, mert hamarosan érkezik a mozikba egy új filmváltozat. Ezt a szinkronitást jelnek vettem, rögtön bele is hallgattam a könyvbe. Könnyű dolgom volt, sok forrásban és formátumban ingyen elérhető angolul és magyarul is.
Nagy mellénnyel
angolul kezdtem neki, de hamar fel kellett adnom, mert sok szót nem értettem, és ebben a yorkshire-i akcentus sem segített, amellyel Patricia Routledge angol színésznő felolvasta. Akkor váltottam magyarra, amikor az elbeszélő elkezdte sorolni a családi viszonyokat, ott teljesen elvesztettem a fonalat. Végül magyarul sem sikerült elsőre összeraknom a képet, csak később tisztult ki, hogy ki kivel – vagy inkább ki ellen van.
Bár igen szép Sőtér István 1940-es fordítása, azért nem ugyanaz, mint az eredeti, és szerintem félre is visz. 1997-ben Borbás Mária újrafordította, 2007-ben pedig Feldmár Terézia. Ezeket a fordításokat nem ismerem, de ha ti ismeritek, kommenteljetek majd, hogy milyenek. Az első fordításban tetten érhető az a fordítói esztétika, ami sokáig divat volt Magyarországon, hogy “megszépítették” a szöveget, így sok szöveg élét, nyerseségét elvették. Az a gyanúm, hogy ez történt az Üvöltő szelekkel is, amellett, hogy bizonyos angol szavak kettős értelmét elképesztően nehéz, ha nem lehetetlen visszaadni. Ha pedig körülírással próbálkozik a fordító, akkor a frappánsság veszik el. (Klasszikus fordítói dilemmák.)
Mindenesetre így is érdeklődéssel, ugyanakkor elszörnyedéssel hallgattam a könyvet. Úgy éreztem magam, mint egy valóságshow-ban, ahol abban tobzódhatunk, hogy milyen végtelenül ostoba, agresszív és rosszindulatú tud lenni az ember. Azt gondoltam, nagyon rossz véleménnyel kell lennie az emberekről annak, aki egy ilyen könyvet megír, ahol szinte kivétel nélkül mindenki ellenszenves. (Egy korabeli kritikus úgy vélekedett, érthetetlen, hogyan nem lett öngyilkos a szerző, mielőtt befejezte a könyvet. Pedig lehet, hogy épp a könyv mentette meg az öngyilkosságtól. Így is fiatalon, 30 évesen halt meg, 1848-ban, tuberkolózisban. Az Üvöltő szelek egy évvel előtte, 1847-ben jelent meg, de a 18.-19. század fordulóján játszódik.)
A történetet biztosan sokan ismeritek.
Ezért ez most egy spoileres leírás lesz. Ha nem akarod megismerni a cselekmény részleteit, akkor a következő alcímnél vagy azután folytasd. A már említett Mr Lockwood Anglia egy ritkán lakott, lápos fennsíkjára érkezik, amit az írónő lakhelye, Haworth nyomán Yorkshire-be helyeznek, hogy ott éljen egy kis időt, távol a világ zajától. Előéletéről nem sokat tudunk meg, mindössze egyetlen jelenetet: egy flörtkísérlete balul sült el, mert a választott hölgy visszanézett rá. Lockwood teljes homályban hagy minket afelől, hogy félszegsége miatt hiúsult meg az ismerkedés, vagy azért, mert csak addig érdekelte a nő, amíg nem viszonozta az érdeklődését.
Mr Lockwood Heathcliff birtokán száll meg, és érkeztével felkeresi a házigazdát. Először rokon léleknek hiszi, de hamar kiderül, hogy nem az. A család történetére viszont kíváncsi lesz az alapján, amit látott, és megkéri a házvezetőnőt, Elly Deant, hogy meséljen. A történetből két család, az elvetemült és semmitől vissza nem riadó Earnshaw-k és a kifinomultabb, jobb módú Lintonok sorsának összefonódása rajzolódik ki. Mindkét család földbirtokos, a középosztály felső részét képviseli, de a Lintonok valamivel feljebb helyezkednek el.
Catherine Earnshaw apja egy nap egy árva cigánygyermekkel állít haza Liverpoolból, akit Heathcliffnek neveznek el. Catherine-nel hamar egy hullámhosszra kerülnek, később szerelmesek lesznek, de előbb Catherine gonosz testévre, Hindley Earnshaw választja el őket, majd Catherine dönt úgy, hogy hozzámegy Edgar Lintonhoz. Hogy miért dönt így, az sem teljesen világos. Mert szereti, mert társadalmi előrelépést remél, hogy kínozza Heathcliffet, vagy mert titokban sejti, hogy Heathcliffel való kapcsolata nem lehet egészséges, mert mindketten túlzottan sérült lelkek, és ez egyfajta kitörési kísérlet a normalitás felé. Catherine azonban nem tud elszakadni Heathclifftől, ágynak esik, és mint utóbb kiderül, terhes volt, fiatalon meghal a szülésben, egy lánya születik, Cathy.
Én azt hittem, Catherine és Heathcliff végül össze fog házasodni, hogy legalább ennyi elégtétel legyen ebben a földi pokolban. De ez nem történt meg. Miután Catherine meghalt, csalódtam és unni kezdtem a könyvet. Alig vártam, hogy véget érjen. Borzasztóan éreztem magam ebben a társaságban, ahol folyamatosan üvöltöznek és szitkozódnak a fejem felett. Olyan emberek között, akik mindent sárrá változtatnak, ami arany. Akik között nincs egy pillanatnyi boldogság.
Egyre kevésbé értettem, hogy mire akar kilyukadni a szerző,
miért írta meg egyáltalán ezt a könyvet. Aztán a kis Cathy története miatt újra érdekelni kezdett a cselekmény. Cathy egy igazi üdítő fénysugár a kíváncsiságával, okosságával, természetszeretetével és együttérzésével ebben a durva közegben. Itt elég naggyá válik a tét, hogy ő is elkallódik-e, mint előtte nagyjából mindenki a sokszor említett “mocsárban”, vagy meg tudja őrizni önmagát.
Itt jöttem rá, hogy ez az egész történet nem pusztán nyomorpornó, hanem transzgenerációs traumaoldás, a régi és rossz minták megtörése. Tényleg egy hajszálon múlik, és sokáig úgy tűnik, hogy Cathy is elveszik. De aztán szerelmévé váló unokatestvére miatt valahogyan mégis felülkerekedik benne jó természete és sikerül, talán nem túlzás azt mondani, idillt teremtenie maga körül.
A küzdelem nagyon durva, a szimbolika pedig nagyon plasztikus. Egy ponton a régi és rossz családi mintát képviselő Heathcliff szó szerint fogva tartja és bezárja a házába a lányt. Később viszont Heathcliff egy csapásra megszűnik hatást gyakorolni. Befejezi a fiatalok bántalmazását és a halálba menekül. Az is szimbolikus, hogy éhezéssel távolodik az élettől, miután már nem táplálja a megszokott érzelmi energia. A változás jegyében Cathy és Haralton az elburjánzott ribizlibokrok helyére virágokat ültetnek. Eleinte utáltam ezt a könyvet, de a végére megszerettem, és azt hiszem, meg is rendített.
Ugyanakkor volt még valami, ami nyugtalanított.
A néhány oldal alatt, amit angolul olvastam, az volt az érzésem, hogy itt valami nem stimmel, nem minden az, aminek látszik. A szerző valahogy belecsempészett a leírásba egy csomó kétértelmű, erotikus utalást. Kénytelen voltam elővenni újra az angol szöveget.
A könyv így kezdődik:
I have just returned from a visit to my landlord—the solitary neighbour that I shall be troubled with. This is certainly a beautiful country! In all England, I do not believe that I could have fixed on a situation so completely removed from the stir of society. A perfect misanthropist’s Heaven—and Mr. Heathcliff and I are such a suitable pair to divide the desolation between us. A capital fellow! He little imagined how my heart warmed towards him when I beheld his black eyes withdraw so suspiciously under their brows, as I rode up, and when his fingers sheltered themselves, with a jealous resolution, still further in his waistcoat, as I announced my name.
Szabad fordításban:
Most tértem vissza a földesuramnál tett látogatásból – az egyetlen/magányos szomszéd, akivel problémám adódhat. Ez bizony gyönyörű vidék! Nem hiszem, hogy egész Angliában meg tudtam volna állapodni egy olyan helyzetben, amely ennyire kívül esik a társadalom nyüzsgésén. Tökéletes mizantróp Mennyország – és Mr. Heathcliff és én olyan összeillő pár vagyunk, hogy osztozzunk az elhagyatottságon. Remek fickó! Aligha sejtette, mennyire megmelengette a szívemet, amikor szemöldöke alatt gyanakvóan megbúvó fekete szemébe pillantottam, ahogy fellovagoltam, és amikor ujjai féltékeny elszántsággal bújtak még mélyebbre mellényében, mihelyst kimondtam a nevem.
Kicsit később:
Before passing the threshold, I paused to admire a quantity of grotesque carving lavished over the front, and especially about the principal door; above which, among a wilderness of crumbling griffins and shameless little boys, I detected the date “1500,” and the name “Hareton Earnshaw.” I would have made a few comments, and requested a short history of the place from the surly owner; but his attitude at the door appeared to demand my speedy entrance, or complete departure, and I had no desire to aggravate his impatience previous to inspecting the penetralium.
Mielőtt átléptem volna a küszöböt, megálltam, hogy megcsodáljam a homlokzatot borító groteszk faragványokat, különösen a főbejárat felett; ahol a málladozó griffek és szégyentelen kisfiúk vadonjában, felfedeztem az 1500-as dátumot és a Hareton Earnshaw nevet. Tettem volna néhány megjegyzést, és megkértem volna a mogorva tulajdonost, hogy meséljen röviden a helyről; de az ajtónál tanúsított magatartása úgy tűnt, hogy gyors belépésemet vagy azonnali távozásomat követeli, és nem akartam tovább fokozni türelmetlenségét, mielőtt megvizsgáltam volna a „szentélyt”. (A penetralium azért lássuk be, nem a leghétköznapibb szó a belső szoba elnevezésére. Nem lennék meglepve, ha ezt Emily Brontén kívül soha senki nem használta volna.)
Majd egyszercsak ennek a jelenetnek lehetünk tanúi:
Happily, an inhabitant of the kitchen made more dispatch; a lusty dame, with tucked-up gown, bare arms, and fire-flushed cheeks, rushed into the midst of us flourishing a frying-pan: and used that weapon, and her tongue, to such purpose, that the storm subsided magically, and she only remained, heaving like a sea after a high wind, when her master entered on the scene.
Szerencsére a konyha egyik lakója gyorsabban cselekedett; egy buja hölgy, feltűrt ruhában, csupasz karokkal és tűztől piros arccal, közénk rohant egy serpenyővel hadonászva: és ezt a fegyvert, valamint a nyelvét olyan célra használta, hogy a vihar varázsütésre elült, és csak ő maradt, hullámozva, mint a tenger egy erős szél után, amikor gazdája a színre lépett.
Persze mondhatjuk, hogy rossz az, aki rosszra gondol. Főleg, hogy a következő fejezet már nem ebben a szellemben folytatódik. Az első fejezet furcsa képzelgései talán az ifjú látogató, Mr Lockwood hormonoktól túlfűtött fantáziájának szüleményei? Ne feledjük, ő az, aki az olvasót is megtestesíti. Talán Emily így üzen a (bizarrságok és társadalmilag tiltott tevékenységek iránt fogékony viktoriánus) olvasónak: nézz tükörbe, miféle perverz kíváncsisággal, elvárásokkal és fantáziákkal lépsz be a regény terébe, hogy mások életét meglesd.
Csak zárójelben
tartozik ide, de a második fejezetben Lockwood tolakodó kíváncsiságára elutasítás a válasz. A szereplők fellázadnak a megfigyelés ellen, és igencsak nyersen bánnak vele, éreztetve, hogy társasága nem kívános. Mindeddig a regény hangulata kimondottan humoros és ironikus, a szereplők és olvasók közti viszony középpontba állítása pedig különösen bájossá teszi a szereplők mogorvaságát. Például azt, ahogy Cathy szorongva kérdezgeti, mintha az élete múlna rajta, hogy most akkor kap-e teát a vendég vagy sem, maradhat vagy nem.
Még nem tudom, hogyan folytatódik angolul, de így elöljáróban azt hiszem, a szexualitás hangsúlyozása nem teljesen alaptalan az utókor részéről. Úgy tűnik, sokak fantáziáját megmozgatta, köztük Emerald Fennellét is, aki ezt a legújabb filmet rendezte. Ő egyenesen összeköti az erőszakkal. Úgy nyilatkozott, hogy “Ebben a könyvben rengeteg szadomazochizmus van”, és általános közfelháborodás közepette ebben a szellemben is született a film. Az irodalomtudósokat szintén nem hagyta nyugodni a téma. Egy 1963-as tanulmány, a rendkívüli mértékű szadizmusra hívja fel a figyelmet, amely Emily Brontë kapcsolatokról alkotott koncepcióját megalapozza. Egy későbbi tanulmány szadomazo szerepjátékokat vél felfedezni a könyvben. Azt hiszem, mindez nem véletlen.
Az a szadisztikus aura, amit a könyvnek tulajdonítanak, tényleg létezik. Ez egy gyakran tárgyalt téma Charlotte Brontë Jane Eyre-e kapcsán is. A magyar szöveg alapján annyi biztos, hogy kínozzák egymást a szereplők. De azt nem tudom, hogy mindebben örömöt vagy élvezetet talál-e bárki. Nem hiszem, hogy bármilyen szempontból is szerencsés a bántalmazást és az élvezetet összemosni, akár Emily Brontë teszi ezt, akár az értelmezők. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor az minimum magyarázatot követel. Adja magát a kérdés, hogy honnan jön ez a sötétség, ami rátelepszik a Bronte lányok világára. Mennyire tartozik ez a személyes illetve családi történetükhöz és mennyire adódik a viktoriánus korszellemből? A következő cikkekben ezekre próbálok válaszolni.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MTI | Borítókép: Unsplash
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Hú, ebben aztán jól elsüllyedtél! Pazar 🙂 🙂
Remélem, nem süllyedtem túl mélyre. 😅😅
Hú, de örülök ennek a cikknek, Mara! Az ígéretnek meg pláne, hogy folytatod majd. Nagyon köszönöm!
A Brontë nővérek minden könyve megvan nekem, azt hiszem. Charlotte és Anne regényeit el is olvastam, de Emilytől az Üvöltő szeleket még nem.
Volt egy Brontë korszakom. Legelőször – még tiniként – olvastam A lowoodi árva című csíkos könyvet. Ez a Jane Eyre rövidített változata volt. Később persze elolvastam a Jane Eyre-t is, majd jöttek sorban Charlotte, később pedig Anne könyvei. Legutoljára vettem meg az Üvöltő szelek-et, de azt a mai napig nem olvastam el.
Most levettem a polcról, és el fogom olvasni, mert a cikked kíváncsivá tett. Megnéztem, ezt Borbás Mária fordította. Miután elolvastam, megírom majd ide, hogy milyennek találtam, bár a fordítás minőségét nem fogom tudni megállapítani, mert az angol eredetit nem fogom elolvasni. Az nekem túl nagy falat.
Várom az újabb cikkeidet a Brontë nővérekről!
Ó, de örülök! 🙂 Tök jó, hogy kíváncsivá tettelek! 🙂 Nagyon kíváncsi vagyok én is, hogy mit gondolsz majd a könyvről! Ígérem, most nem fogom úgy elhúzni a folytatást, ahogy… arra volt már példa. 😅
Amúgy Anne könyvei hogy tetszettek? Róla szinte semmit sem tudok.
Már nagyon régen olvastam őket, eszembe is jutott, hogy talán ismételnem kéne. Nekem az Agnes Grey és a Wildfell asszonya van meg.
Nincsenek róluk rossz emlékeim, de nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint Charlott regényei (Jane Eyre, Shirley, Villette, Különös tanítvány).
Most olvasom, hogy Anne igen rövid élete során csupán ezt a két regényt írta.
Emily meg ezt az egyet..kíváncsi lettem volna, milyen lett volna a többi regénye.
Az Üvöltő szelek-t 12 évesen olvastam, belém égett a borzongás a történettől. Misztikus és félelmetes volt az egész . Sosem vettem újra elő a könyvet, de azt hiszem nem tudok érdemben hozzá szólni ehhez a kitűnő elemzéshez, ha nem olvasom el újra. Mi is Bronte rajongók voltunk- helyesebben az Édesanyám., aki szintén megvette ha hozzá jutott a könyveik . Ó mennyire megmelegszik a szívem amikor azt mondta ” Itt van a „Janeire”- olvassátok el:-)))) Kedves Mara én vsz. az első fordítást olvastam , de eskü elmegyek ma a Libribe és megveszem ha hozzá lehet jutni a könyvet és újra olvasom. Szegény Bronte nővérek, pocsék sors jutott nekik, lehet a kreativitáshoz a szenvedés kell? Tegnap elolvastam- helyesebben a végére értem egy könyvnek aminek a címe” Jártam valahol”- egy igazi most is élő fickó története arról, milyen a tudat kitágulása odaát, mit jelent az eredendő szeretet állapota, szóval megjárta az univerzumot egy autóbalesetben ahonnan visszatért. Csak úgy kapcsolódik ide, hogy lehet, a Bronte lányoknak az igaz szeretetről a normális kapcsolatokról csak fantáziái voltak, ahol egy elzárt világban még az unokatesó iránti szerelem is belefért .
Talán 14 éves kor körül olvastam a Jane Eyre-t, majd az Üvöltő szeleket, a Vilette-et és még ki tudja hány Brontë-könyvet + az előzményeket -Széles Sargasso- tenger például a Jane Eyre előzménye-, , ráadásul nálam bekavarnak a megfilmesített változatok is. Az angol[skót] táj, csupa romantika, meg ami vele jár.
Summa summárum: ép lelkületű ember ebbe nem lát bele szadomazót, szerintem.
Inkább a három Brontë testvér vágyakozását egy napsütötte világ felé, azt igen, mert természetesen a háttér is érdekel.
Amúgy szegény Heathcliff- nek elég sanyarú sors jutott, mem csodálkoztam, hogy olyamnak írta le.
Megvettem ma a könyvet újra, ami az előző életemben meg volt , mondta is a gyerekem ,Anya ez nekünk meg volt:-) s képzeljétek a Libriben a fiatal kislány abszolút képben volt a kiadásokkal, szóval most elolvasom újra.
Vait for my new reflectiosn:-)))
Ez gyorsan ment! 🙂 Pont írni akartam, hogy hátha kifogod a legújabb fordítást, és akkor összehasonlíthatjuk mindet. De így is tök jó, én az angolon próbálom átrágni magam, és akkor majd megbeszélhetjük, ki mit olvasott ki belőle. Kíváncsian várom az észrevételeiteket!
Ő szerintem is szegény, én sajnálom őt, pedig nagyon gonosz tudott lenni.
Mondjuk ezen a filmfeldolgozáson sokan kiakadtak, a rendező ismert a „provokatív” stílusáról. Kíváncsi leszek, milyen lesz a film fogadtatása.
Az unokatestvérek közötti házasság akkoriban elég megszokott volt, nem találták gáznak. Ez érdekes szempont, hogy vajon milyen elképzelésük volt az igaz szeretetről..
Eszembe jutott egy elvonulás aminek az volt a neve „szégyen és intimitás”- a központi figura Inanna istennő és a története volt. „Ő volt a Szerelem és a Harc istennője, a Menny és a Föld királynője” A bennünk élő archetípusára hogyan épülnek rá az intimitás megélése helyett a bűnösség és a szégyen érzése. Ennek tükrében fogom elolvasni a könyvet. Szegény Bronte lányok- egy elzárt világban torzulnak a dolgok.
Igen, a szégyen..és a megszégyenítés központi a Bronte lányok történetében is. Megtudtam egyet s mást, hamarosan elmesélem. Az olvasáshoz még az is érdekes szempont lehet, hogy az elbeszélő nem teljesen objektív, Nellynek lehetnek bizonyos előítéletei és elfogultságai.
Nos, eltartott egy darabig, míg befejeztem a könyvet, de sikerült. 🙂 Úgy gondoltam, hogy azért leírom ide a véleményemet róla, mivel megígértem.
Számomra nem volt egyszerű olvasmány. Én is belevesztem a családi kapcsolatok megértésébe; már-már ott tartottam, hogy leírom, -rajzolom magamnak, hogy ki kicsoda, ki kivel házasodott. (A miért nekem sem világos.)
Szerintem Lockwood sorsa nem fontos, személye is csak azért, mert kellett valaki, aki meghallgatja és rögzíti a történetet. (Amit Nelly egy egyszerű házvezetőnőhöz képest meglepően részletesen és színesen mesél el.)
Maradtak bennem kérdőjelek még a végén is. Most sem értem pl., hogy Cathy-t ki és hogyan adta össze Lintonnal. 🤔 Az is furcsa volt, hogy szinte csak mellékesen derül ki végül, hogy Catherine gyermeket várt.
Azt hiszem, ennyi romantikát ma már nem tudok befogadni. Nekem kicsit túl sok volt a regényben az elhullatott könny mennyisége és túl sokan haltak meg benne. Kíváncsi lennék, hogy hogyan hatott volna rám a regény pár évtizeddel ezelőtt – akkor, amikor Charlotte és Anne regényeit olvastam -, persze ezt már nem fogom megtudni.
Viszont ezek után kíváncsi lettem a filmre. Meg fogom nézni. 🙂
Ja! Amit te Szelesdombként említesz, Mara, azt Borbás Mária Zúgóbércnek fordította. A másik hely neve pedig ebben a könyvben Fácánosmajor.
Tök jó, hogy leírtad! Igen, ott én is elvesztem, hogy ki kivel van és miért..Emlékszem, hogy magyarfakton felrajzolta a táblára a tanárnő. 🙂
Igen, Lockwood szerintem is egy Akárki. Érdekes, hogy akkoriban mennyire fontos volt, hogy ki az elbeszélő, ki a hallgató, ezt mennyire tematizálták, nehogy hiteltelen legyen az elbeszélés.
Cathy maga választotta Lintont, de hogy miért, azt csak ő tudja, mi pedig csak találgathatunk..
Melyik filmet nézed meg? Az újat?
Hm, érdekes, a Zúgó talán jobban visszaadja a Wutheringet, már hangzásában is, a Heights meg egyértelműen inkább bérc, mint domb. Én megvettem ezt a fordítást. 🙂
Azt hiszem, valamelyik régebbi filmmel kezdek – film és nem sorozat, az utóbbi már talán sok lenne -, de majd megnézem az újat is.
Az előbb találtam ezt a cikket:
https://konyvesmagazin.hu/nagy/emily_bronte_uvolto_szelek_regeny_film_szerelem_kritika_romantikus.html
Kiderül, hogy a regény nem is romantikus? 🙂
Az biztos, hogy sokkal több rétege van, mint egy sima szerelmi történetnek. Érdekes kérdés, hogy a szerelmi történet mennyire hangsúlyos a többi szálhoz képest, hogy mire érdemes helyezni a fókuszt… Ugyanakkor magán viseli a romantika mint művészettörténeti irányzat nyomait, ami a szélsőséges érzelmeket állítja középpontba, legyenek azok jók vagy rosszak..
Ó, azt hiszem, egy hosszú linket sikerült beraknom, bocsi! Töröljétek a hozzászólást, ha zavaró!
Hm, érdekes, valamiért túlnyúl a link és a szöveg is. Utánajárunk, mi lehet ez, de maradjon a link, hátha más is elolvasná.
Ja, amúgy az durva volt, amikor hirtelen kiderült a semmiből, hogy Catherine gyereket vár. Olyan, mintha ez is valós történet lett volna, hogy valaki egyszercsak ágynak esett és betegeskedett, aztán kiderült, hogy nem is beteg, hanem terhes. Biztos voltak ilyesmik annak idején. Illetve van egy ilyen elmélet, hogy Charlotte-al pont ez történt, azt hitték, hogy beteg lett, de valójában egy terhességhez kapcsolódó rosszulét és kiszáradás okozta a halálát. Emily akkor persze már nem élt..
Igen, én vissza is lapoztam, mert azt hittem, hogy valahol történt említés a terhességről, csak én átsiklottam fölötte.
Neked érdekes lehet felfedezni ilyen párhuzamokat most, hogy nyomozgatsz a nővérek és a családtagok után. 🙂
Számomra Heathcliff halála is furcsa volt. Kicsit az is a semmiből jött. Egyszer csak eldöntötte, hogy meg akar halni? Azt vártam, hogy majd kiderül, hol mászkál és mit csinál éjjelente, de nem történt ilyesmi.