Tényleg zsarnok volt Patrick, a Brontë lányok apja?
A Brontë család egy egészen kivételesen rejtélyes konstelláció. Rendszerint már az nagy szám, ha egy családban egy jó író akad. De náluk mindjárt három kiváló író is volt, ráadásul mindhárom lány. A műveik ma is elevenen élnek és elevenünkbe találnak, és ezzel együtt több mint nyugtalanítóak. A könyveikben megjelenő erőszak nemcsak a kortársakat, de az utókort is könnyen sokkolhatja. Mai szemmel nézve is elgondolkodtató, szinte már ritkaságszámba megy.
Lehet, hogy sokak szerint ez nem túl lényeges szempont, engem mindenestre nagyon érdekel, hogy honnan jön ez a rengeteg agresszió. Az irodalomtudomány ezt a kérdést jórészt elintézi azzal, hogy azokból a történetekből, amit a lányok az apjuktól, a szolgálóktól és a falubeliektől hallottak. Nekem ez nem tűnik reálisnak. Számos könyv van, amelyik az erőszakot dolgozza fel. De kevés van, amelyik ilyen elemi szinten ránt bele ebbe a világba, mintha megélt tapasztalatot közvetítene, és ezzel az olvasó számára is megélt tapasztalattá tenné.
Könnyen adja magát, hogy talán az apa ellentmondásos alakjában
kell keresnünk a kulcsot, mivel az anya fiatalon meghalt, és minden jel arra mutat, hogy szelíd és kedves nő volt. Az apával viszont már korántsem egyértelmű a helyzet. Többek között ez foglalkoztatta Elizabeth Gaskellt is, Charlotte Brontë ismerősét, aki az első monográfiát írta a szerzőről 1857-ben, nem sokkal annak halála után. Bár maga Patrick Brontë kérte, hogy állítson emléket a lányának, a könyvben az idős úriembert sem kímélte. Olyan képet alakított ki, amely szerint a férfi tele volt elfojtott agresszióval, ami néha dühkitöréseket eredményezett. Szemtanúkat idézett, akik szerint Patrick egyszer apró cafatokra hasogatta felesége ajándékba kapott selyemruháját, mert túl hivalkodónak találta azt, és hasonló okból tűzbe hajította a gyerekeknek szánt színes cipőket. A hátsókertbe járt lövöldözni, hogy levezesse a feszültséget, de az is előfordult, hogy bútorok estek áldozatul a haragjának.
Olyan is volt, hogy nem szólt egy szót sem. “Erős, szenvedélyes, ír természete általában határozott sztoicizmussal volt elfojtva, de filozófiai nyugalma és méltóságteljes viselkedése ellenére ott volt; bár nem szólt, amikor bosszús vagy elégedetlen volt. Mrs. Brontë, akinek kedves természete mindig a jó oldalát látta a dolgoknak, azt mondta: „Nem kellene hálásnak lennem, hogy soha nem mondott nekem haragos szót?” – írja Gaskell.
Patrick Brontéról tudni kell, hogy apja, Hugh Brunty valószínűleg árva gyermek volt. Ő pedig tíz testvérből a legidősebb, és amikor tizenévesen szakított a paraszti hagyományokkal, hogy tanuljon, akkor családját is hátrahagyta és nem tarotta velük a kapcsolatot. Dr. William Wright A Bronték Írországban című könyv szerzője, amely szintén a 19. században született azt sugallta, hogy Heathcliff alakját esetleg Hugh-ról mintázta Emily Brontë, amelyet családi elbeszélésekből ismert. Szóval Patrick származási családjának története is rejtélyekkel terhes.
Az utókor elveti mind Gaskell, mint Wright elképzeléseit.
A mainstream történetírás csak a szilárd bizonyítékokban hisz, nem a mendemondákban. Úgy véli, hogy egy szerző műveiből nem következtethetünk annak életére. Ez teljesen védhető álláspont, de én nem osztom. Emellett a történetírók esetében is felmerülnek bizonyos elfogultságok.
Ami egy ilyen álláspontnak ellen szólhat, az éppen a bántalmazó kapcsolatok egyik jellegzetessége. Kívülről ugyanis egy bántalmazó feddhetetlennek tűnhet, míg rémtetteiről csak azok tudnak beszámolni, akik közelről átélték, tanúi voltak. Erről azonban többnyire nincsenek dokumentumok, és a temérdek “írásos bizonyíték” ellenében súlytalanná válnak a szemtanúk beszámolói.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Patrick Brontë biztosan zsarnok volt, csak azt, hogy én nem vetném el Gaskell beszámolóját, csak azért, mert ellentmodásos képet fest. Lehet, hogy Patrick Brontë ellentmondásos ember volt, tele elfojtott dühhel, más oldalról viszont értékelendő, hogy bizonyos nonkomformizmusban nevelte a lányait, hogy sokat olvashattak és nem kellett azonnal férjhez menniük, sőt, még a könyveiket is kiadhatták, igaz, először csak álnéven.
Gaskellnek egyébként nem kevés problémája adódott
abból, hogy a jótéteményei mellett Patrick Brontë dühkitöréseire is felhívta a figyelmet. Az ominózus részeket az új kiadásokból ki kellett húznia, ami csalódottsággal töltötte el. Ezek a részek nincsenek benne a Gutenberg projekt keretében online ingyen elérhető kiadásban sem, amit fentebb linkeltem. Patrick Brontë arra hivatkozott, amikor kihúzatta ezeket, hogy mindezt egy elbocsátott szolgáló mesélte Gaskellnek, akit azért bocsátottak el, mert nem volt megfelelő a munkája.
Az az érzésem, mintha az utókor különös módon ki akarna zárni minden “zavaró” tényezőt a Brontë életrajzokból. Ez egyrészt érthető, a történettudomány dolga, hogy a tényekre támaszkodjon. Másrészt néha már gyanús, hogy ez a stratégia nem maga is elfojtás-e. Mintha bármit is levonna a Brontë lányok személyének vagy életművének értékéből, ha kiderülne, hogy a családjukban nem minden arany, ami fénylik. Ezzel az a hagyomány folytatódik, amit maga Charlotte Brontë teremtett meg azzal, hogy leveleiben igyekezett minél szebb képet festeni a családjáról és cenzúrázni húgainak azon alkotásait, amelyek szerinte szembe mentek ezzel a képpel. Nem mondom, hogy nem értem meg ezt is, hiszen ki az, aki örömmel ország-világnak tudtára adja, hogy szörnyű emberek vannak a családjában? Ezt sokan még ma is szégyenlik, nemhogy akkor.
Gaskell mindenesetre úgy érezte, magyarázatért kiált, miért lett Charlotte olyan, amilyen, ami az ő olvasatában depressziót és egyfajta maszk alatt élést jelent:
“Nem állítom, hogy képes vagyok összehangolni a jellemvonásokat,
magyarázatot adni rájuk, és egy koherens, érthető egésszé összefűzni őket. Annak a családnak a gyökerei, amellyel most foglalkozom, mélyebbre nyúlnak vissza, mint ahová én nem tudnék hatolni. Nem tudom őket felmérni, még kevésbé ítélni felettük. Az apában megfigyelt excentrikus viselkedésmódokat azért említettem, mert úgy gondolom, hogy ezek ismerete szükséges ahhoz, hogy helyesen megértsük a lánya életét.”
Gaskell nem véletlenül említi a maszkot. Ezt maga Patrick írta meg neki, aki büszke volt nevelési módszereire:
“Amikor a gyermekeim még nagyon kicsik voltak, amennyire emlékszem, a legidősebb körülbelül tízéves volt, a legfiatalabb pedig négyéves, és azt gondoltam, hogy ők többet tudnak, mint amit én eddig felfedeztem, azért, hogy kevésbé félénken beszéljenek, úgy gondoltam, ha valamilyen álcát adok nekik, akkor elérhetem a célomat; és mivel véletlenül épp volt egy maszk a házban, megkértem őket, hogy álljanak fel, és a maszk mögé bújva bátran beszéljenek.”
„A legfiatalabbal (Anne, később Acton Bell) kezdtem, és megkérdeztem, mit szeretne legjobban egy olyan gyerek, mint ő. Azt válaszolta: „Kort és tapasztalatot.” A következőtől (Emily, később Ellis Bell) azt kérdeztem, mit tegyek a bátyjával, Branwell-lel, aki néha rossz fiú volt. Azt válaszolta: Beszélj vele, és ha nem hallgat rád, akkor vesszőzd meg. Megkérdeztem Branwellt, mi a legjobb módja annak, hogy megkülönböztessük a férfi és a nő értelmét; ő azt válaszolta: úgy, ha a testük közti különbséget vesszük alapul.”
„Ezután megkérdeztem Charlotte-tól, mi a legjobb könyv a világon; ő azt válaszolta: A Biblia. És mi a második legjobb; ő azt válaszolta: a természet “könyve”. Aztán megkérdeztem a következőt, hogy mi a legjobb nevelési módszer egy nő számára; ő így válaszolt: Az, ami segít neki, hogy jól vezesse a háztartását. Végül megkérdeztem a legidősebbet, hogy mi a legjobb módja az idő eltöltésének; ő így válaszolt: Az, ha felkészülünk a boldog örökkévalóságra.”
Temérdek furcsaság
van ebben a kis jelenetben attól kezdve, hogy miért nem beszélhetnek “őszintén” a gyerekek maszk nélkül (ha pedig nem beszélhetnek, nyilván maszkkal sem fognak, ahogy az a válaszaikból is látszik), és miért olyan kérdéseket tesz fel nekik, amik egyáltalán nem gyerekhez illő kérdések. Egyáltalán, mi a célja ezzel az egésszel.
Elizabeth Gaskell is furcsának találta mindezt, de csak annyit fűzött hozzá:
“Az a furcsa és különös egyszerűség, amellyel az apa a gyermekei rejtett jellemvonásait igyekezett feltárni, valamint e kérdések és válaszok hangvétele és jellege jól mutatja azt a sajátos nevelést, amelyet a Brontë családot körülvevő körülmények eredményeztek. Nem ismertek más gyerekeket. Nem ismertek más gondolkodásmódot, csak azt, amit a szalonban hallott papi beszélgetések töredékei sugalltak nekik, vagy a konyhában hallott, a falut és a környékét érintő témák. Mindegyiküknek megvolt a maga jellegzetes világa.”
Gaskell különös figyelmet fordít Patrick Brontë furcsaságára, míg az utókor inkább azt a hangsúlyozza, hogy Patrick milyen pezsgő szellemi aurát teremtett. A lányok rengeteg magazint és könyvet olvashattak, ugyanakkor a gyerekeire kis felnőttekként tekintett, akikkel a keresztény elvek mellett a napi politikát is előszeretettel vitatta meg. Így adódhatott, hogy a kis Charlotte fantáziavilágának első számú hőse az ország akkori miniszterelnöke, Wellington hercege lett. Szintén gyakran említik, hogy „liberális” felfogásról árulkodik, hogy Patrick nem kényszerítette a lányait hagyományos női szerepekbe.
Mindebben azonban,
a tényszerűség mellett sokminden értelmezés kérdése. Az a kreatív világ, amit a gyerekek teremtettek, talán épphogy menekülés volt egy nyomasztó közegből. Vajon mennyire értékelhetjük pozitívan azt, hogy sem Anne, sem Emily nem ment férjhez, talán még udvarlójuk sem volt? Patrick először Charlotte-ot sem akarta engedni megházasodni, csak akkor, amikor beteg lett.
Az apa kapcsán gyakran megemlítik, hogy társadalmi reformer is volt, harcolt a tiszta vízért és a szegények egészségügyi körülményeinek javításáért. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen tragikus sorsa volt, hiszen az egész családját fokozatosan elvesztette. Az irodalomtörténet szerint ha egy „átlagos”, szigorú viktoriánus apa lett volna, akkor eltiltotta volna a gyerekeket az olyan „vadhajtásoktól”, mint az írás (ő maga is táplált egyébként írói ambíciókat), és hozzáadta volna őket az első megfelelő férfiúhoz. Ha “hagyományos” apa lett volna, a lányok nem kapták volna meg “azt a szellemi szabadságot”, ami az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre megírásához kellett.
Úgy tűnik,
olyan összetett történet ez, amit nem lehet egyszerűen elintézni, lezárni egy határozott állásfoglalással. Kevés a tény és sok a megbízhatatlan vagy elfogult narrátor. Mint egy bonyolult könyv, amit akárhányszor olvasunk, mindig más jelentése domborodik ki, nem hagy nyugodni és minden alkalommal új értelmezésre késztet.
Anne Brontë Windfell asszonya című könyvében szerepel egy bizonyos Michael Millward tiszteletes, akről így ír az egyik elbeszélő, Gilbert Markham: “Szilárd elvekkel, erős előítéletekkel és megrögzött szokásokkal rendelkező ember volt, aki semmilyen formában nem tűrte a másként gondolkodást, aki abból a határozott meggyőződésből cselekedett, hogy a véleménye mindig helyes, és aki eltér ettől, annak vagy a legszégyenletesebb módon tudatlannak, vagy szándékosan vaknak kell lennie.” Persze, nem tudjuk, hogy a valósággal való egybeesések mennyire a véletlen művei.
“Gyerekkoromban mindig tiszteletteljes félelemmel tekintettem rá, de az utóbbi időben, sőt még most is, ez az érzés elmúlt, mert bár apai kedvességgel viseltetett a jól viselkedők iránt, szigorú fegyelmező volt, és gyakran ridegen megrótta ifjonti hibáinkat és gyarlóságainkat;” – teszi még hozzá Gilbert.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MTI | Borítókép: Bronte Parsonage/Facebook
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Úgy tünik, hogy Patrick Brontë megfelelt a kor és hivatàsa elvàrásainak, tette ezt szívvel és nem szívtelenül.
Nem lepne meg, ha valaki hitelt érdemlően kimutatná, hogy a kor hímsovinizmusa miatt védte be az irodalomtörténet az apát. Mondom ezt úgy, hogy nem kedvelem, ha mindent a feminizmus-hímsovinizmus tengelyen értelmeznek.
A három (és még egy kicsit a nevelésük is) felidézik bennem valamiért a magyarországi Polgár-lányokat (ők is hárman vannak, s ott is sikeres három lány ugyanabban a műfajban).
Érdekes az elbocsátott szobalány esete is, meg az a mintázat, hogy amikor valami kompromittálót vagy kevésbé hízelgőt állítanak valakiről, akkor előveszik a „sértődöttség-kártyát”. Nem kell nagyon messzire menni, elég körbenézni a közéletben, s látni, hogyan emelkedik fel valaki állítólag „sértettségből és bosszúvágyból”, majd amikor az illetőre nézve kompromittáló dolgokat mond el az egyik embere, a sértettségből közéleti pályát felépítő figura maga is „sértettséggel” vádol. Ez általában szánalmas. Nettó képmutatás.
Mit mondhatnánk?
Nihil novi sub sole!
kulcsszó a „hiteltérdemlően”, többnyire csak következtetéseket vonunk le bizonytalan eredetű hírekből.
Az tény, hogy amikor kiderült, hogy a lányok iskolájában borzalmasan bánnak a gyerekekkel, akkor kivette őket és házitanítót fogadott.
A Polgár lányok esete azért nem vonható párhuzamba- nézzétek meg a Sakkirálynőt a Netflixen, Juditról. Őket szerették, még egy halvány utalás sincs arra, hogy szenvedtek volna attól, hogy a szüleik védőszárnya alatt új úton mennek. Annak idején a könyvet is olvastam a nyolcvanas években amikor az Polgár László megírta hogyan tanítja a lányait.
Ez a tiszteletes egy szigorú vonalszájú ember, nézzétek meg a képet- rideg és kemény vonások – ezen az okuláré sem lazít, pedig az általában a műveltebbekre volt jellemző.
„Kívülről ugyanis egy bántalmazó feddhetetlennek tűnhet, míg rémtetteiről csak azok tudnak beszámolni, akik közelről átélték, tanúi voltak.” Olvassátok el Babarczy Eszter könyvét „Apám meghal”- az ő apja is Babarczy László a kaposvári színházi rendező akinek glóriát tettek a feje fölé évekig, igaziból egy szadista asszonyverő nárcisztikus ember volt, akitől postmortem is visszavennék minden díjat. A lánya megírta megrendítően őszintén mi volt a négy fal között s gyerekkeént már folyton arra gondolt meg szeretne halni. Szóval a Bronte lányok titkait sosem tudjuk meg valószínűleg.
Igen, láttam, a múlt héten – igazad van. A „hasonlóság” csak formai – vagy még az sem.
Nagyon valószínű, hogy Patrick Brontë egy agresszív, dühkitörésekre hajlamos ember volt, aki meg volt győződve róla, hogy amit tesz, az – és csakis az! – helyes. Viszont pap lévén nem engedhette szabadjára az érzelmeit, viselkednie kellett, példát kellett mutatnia, ezért gyakran elfojtotta azokat, ami valószínűleg csak még inkább rontott a helyzeten.
El tudom képzelni, hogy Anne a Wildfell asszonyában róla mintázta Michael Millward tiszteletest.
Az viszont méltányolandó, hogy a lányokat taníttatta, és engedte, hogy írjanak. Fontos lehetett neki a tanulás, a tudás, amiért ő maga még a családjával is szakított annak idején.
Anne a Wildfell asszonya – sajnos ezt nem olvastam- legalábbis nem emlékszem, hogy a kezembe került volna valaha. megnézem az Emily-es filmet, hátha közelebb kerülök a dologhoz.
Ez Anne Bronte „elfeledett” regénye, zseniális könyv a (milyen meglepő) bántalmazó kapcsolatok anatómiájáról, érdemes elolvasni. Én most hallgatom, hamarosan írok róla részletesebben a tervek szerint.
De jó- várom nagyon, addig is meg kell valahonnan vennem a hiányzó könyveket. Az igazság annyi jó cikk van itt mostanság, hogy az olvasással kicsit elmaradtam. Arról nem is szólva a hétvége az filmözön és gyalogtúra:-)))általában s legutóbb is.