Túlélni apámat! | Fontos fordulópontot értem el
„LEGSZEBB EMLÉKEIM”
Hosszú múltra tekinthet vissza a családom, ám a családtagok rövid életűek, legalábbis apai ágon. Nem mintha anyai ágon életben lett volna bármelyik nagyszülőm mire a világra jöttem. Ez egyfajta alapélmény volt egyébként is, hogy másoknak vannak nagypapái és nagymamái, nekem nem. Mire megszülettem meghalt mind a négy nagyszülő. Apám családját meg épp meg sem ismerhettem, még az öccsét sem. Megírtam évekkel ezelőtt itt, hogy miért nem.
A família hosszú múltra tekinthet vissza, mert hiszen pár év családfakutatás után, valamikor huszonegy éves korom körül kiderítettem, hogy a legtávolabbi ősünk, akit még ismerhetünk, az erdélyi Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702). Aki nemcsak a nyomdászat magyarországi meghonosítója volt, és nemcsak az első magyar nyelvű szakácsköny (1698.) összeállítója és kiadója is, hanem egy küzdelmes sorsú ember, akit sokszor kísért irigység és rosszindulat, de aki ezzel sosem törődött igazán, és akit semmi el nem téríthetett a kitűzött céloktól. De mintha az ősök sok, túlontúl sok küzdelme és fájdalma halmozódna a családban generációról generációra, „mi” nem élünk sokat.
Apám se vitte túlzásba.
Gyerek voltam még, amikor elment. Nem véltlenül írtam a haláláról a múlt héten. Mert 2025. ebben is fontos fordulópont.
Bestiális anyám miatt,
és talán amiatt is, mert a család a 17. századtól fogva rettenetes küzdelmeket élt át, csak hogy megőrizze önállóságát, entitását, céljait és álmait, apám korai halála szokatlanul súlyos teherként nehezedett rám a temetése napjától, s napról napra egyre nagyobb erővel, egészen addig, míg huszonhárom évesen láttam egy álmot; apámat és anyámat a pokolban. Akkor értettem meg, hogy ez így nem lesz jó. Ez így nem mehet tovább. Mondhattam volna azt is: ki vagyok én, hogy épp én törjem meg a családi hagyományt, a korai halál szomorú erotikáját?
Ehelyett azonban az emlékezetes éjszaka és álom után azt kérdeztem: Ugyan, miféle család ez, hogy ilyen örökséggel nyomhassa a vállam? Miféle család ez, honnan veszik a jogot, hogy ennyi terhet rójanak rám kéretlenül, akaratom ellenére. Miféle família ez, s van-e bármely családnak oka-joga arra, hogy a korai halál árnya alatt neveljék minden leszármazottjukat? Miféle bagázs az, akik koporsóban ringatják minden csecsemőjüket és minden álmukat sírvermekben nevelik?
Tudtam, hogy bestiális anyámmal is le kell számolnom hamar (akkor már ő is halott volt), máskülönben az ő démoni ereje fog erre-arra lóbálni talán egész életemben. A leszámolás legkonstruktívabb és a legeredményesebb módját választottam. Huszonhárom éves koromban, körülbelül egy év alatt olyan regényt írtam, ami az összes démoni szálat kévébe kötötte, minden szarságot, amit csak anyám után megörököltem. Minden pokoli emléket. Ma is megborzongok, ha visszagondolok azokra a hónapokra. Akkor értettem meg, hogy nincs semmi egy ember életében, ami végleg elveszne vagy elhalványulna. Ott van minden a psziché alagsorában, valóban, és mindenért le lehet menni. És ha valaki fotografikus memóriával született, akkor odalent olyan élesen és tisztán lát majd mindent, akár a távoli múlt első pillantásra jelentéktelennek ható perceit is, mintha csak ott lenne megint.
Ez fájdalmas és megvilágosító erejű élmény volt.
Abból a regényből, amit akkor írtam, pár fejezetet publikáltam is már. Mire a regényírást befejeztem, anyámmal kapcsolatos dolgaimat elrendeztem. Leraktam és letudtam őt egy életre. Nem elfelejtettem, csak épp úgy szétszedtem, és olyan atomi szinten transzformáltam őt távoli és száműzött lénnyé, az elme leghalottabb és legtávolabbi szigetére, mindent, az utolsó grammot is, ami ő egykoron volt, hogy veszélytelenné vált a számomra. Annak idején eladta a lelkét. Fausti alkut kötött. Abban az évben pedig én adtam el őt. Mindent, ami vele kapcsolatos, odaadtam annak, akihez egész életében tartozott. Eladtam az emlékével együtt járó bajokat is. Szóltam Lucifernek, ha anyám kellet neki, vigye az emlékét is. Vigye mindazt, amit fausti anyám ebben a világban okozott. Ne csak anyám lelkét vigye, hanem piti kis alkujuk összes következményét is.
Abban az évben nem ismertem pardont. Luciferrel sem. Semmit sem hagyhatott nálam, vinnie kellett anyámból mindent, bár úgy tűnt, hogy ezt még ő sem akarja. Végül anyám utolsó, belém gravírozott örökségét is lemarattam. Az a regény erősebb volt a kénsavnál is. Lemarta rólam az anyámtól kapott összes stigmát, és feloldotta minden hátramaradt csontját. Végül nem maradt semmi, csak a csontfehérre pucolt steril emlékek. S mindenik a maga stabil helyén. Szép sorba rakva, élükre állítva.
Ezért tudok anyámról gátlástalanul, sokszor kegyetlenül szólni.
Ezzel viszont még nem oldottam meg azt a problémát, hogy a családban mindkét ágon korán halnak. Hogy ez a legmarkánsabb családi örökségünk. Miután anyámat letudtam egy hétszáz oldalas nagyregény megírásával, ezzel a gonddal is kellett kezdeni valamit. Erre azonban nemigen találtam gyógyírt. Nem maradt más eszközöm, minthogy fogadkozzak. Fogadalmat tegyek, holott én se szilveszterkor, se máskor nem szoktam megfogadni semmit. Huszonhárom évesen azonban megfogadtam, a magam óvatos és gyáva módján, hogy megpróbálok tovább élni, mint apám.
„Megpróbálok”.
És ha csak egy évvel többet élek is, mint ő, azt már sikerként könyvelem el. Mert hisz akkor megtöröm a családi mintát. Legalábbis kitolom kicsit a familiáris határokat. Ám valójában nem sokat dolgoztam ezen a túlélésen. Erős elhatározás volt ez, de hozzárendelt életprogram vagy prevenció nélkül.
Pár éve már – körülbelül 2020. óta – intenzívebben tartottam számon, hány év van még „addig”. Mennyit kell még feltétlenül élnem, hogy a huszonhárom évesen tett fogadalomnak eleget tegyek. Lassan bandukoltak az évek, s a célegyenesben, 2023-ban majdnem bebuktam. Infarktust kaptam, meghaltam, de visszahoztak. Hajszálon múlt csak, hogy apámnál is kevesebbet éljek.
2025-ben viszont túljutottam a határvonalon.
Ha ezen a hétvégén meghalnék, vagy mondjuk ma este, akkor a fejfámon az életkor már egy évvel több lenne, mint amennyi apám fejfáján áll. Teljesítettem hát, amit évtizedekkel ezelőtt megfogadtam. Ez most egy kicsit olyan érzés, mintha maratont futnék, és olyan egyenesben szaladnék már, ahol a hátam mögött nem látszik senki sem. Mintha egyedül maradnék a pályán.
Anyámat eladtam, apám halálát lehagytam.
Innentől jutalomjáték minden. Minden újabb év, minden hónap, hét és nap és óra. Legalábbis úgy érzem. Hálás vagyok, hogy meghaladhattam apám életkorát. Alacsonyan volt a léc, igen, nem nagy teljesítmény, de ha azt nézem: mégis meghaltam, apámnál hamarabb is, ugyanakkor élek is még, apámnál tovább is, ez az egész, ebben a furfangos formában mégiscsak komoly fegyvertény. Talán ennél többet nem is adhattam volna ennek a családnak: nálam tört meg az átok. Mert fogtam annak idején és megtörtem.
Illusztrációk: Centauri
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
„Akkor értettem meg, hogy nincs semmi egy ember életében, ami végleg elveszne vagy elhalványulna. Ott van minden a psziché alagsorában, valóban, és mindenért le lehet menni”- Abszolút iga, ám z a felismerés adja azt is, hogy van tudatos felejtés, úgy tűnik Te ezt Anyáddal kapcsolatban megtetted. Az a helyzet az emlékezés mintázatai a tapasztalás útján beégnek az ősibb agyi struktúrákba- a neocortex felülírja, ha van olyan tapasztalás ami az eleve meglévő mintázatokat áthuzalozza „áthangolja”. Szóval a „beégett korai halál” az agy belső nyelvében előbb van mint a hozzá kapcsolódó felismerés. Mázlid volt, hogy megtaláltak a vadászok- hatalmas szívességet tettek az emberiségnek- éljél soká, most már azzal a tudattal, hogy megtört a transgenerációs történet.
Még plusz harminc jó évet mindenképpen megérdemelnél, kívánom, hogy összejöjjön, Cen’!
Fennakadtam a hétszáz oldalas nagyregényen, amit huszonhárom évesen írtál, ha jól értettem, „kiírtad” magadból a démoni anyát, hála az égnek!
Ha félreértettem valamit, nyugodzan javíts ki!
Nem értettél félre semmit. Alapvetően erről van szó, bár a hétszáz oldal azért lett végül annyi, mert nem csak kiírtam, hanem felül is írtam. Nem szeretem, amikor egy írás = sírás. Műalkotás és terápia nem ugyanaz. Azért lett ennyi az a regény, hogy a kiírásból továbbléphessek a szépirodalom felé. Ennek a regénynek egyik fejezete a Morgan és Norman 🙂 | https://centauriweb.hu/jobb-keson/
Köszi, újra elolvasom!
Ha jól értem, a 700 oldal több mint 20 évig a fiókban volt?
Elolvastam én is újra a Morgan és Norman részt- az a fantáziám támadt, hogy a kettő ugyanaz, Morgan már alá tud szállni és ránézni arra az énjére amit utált és elutasított és milyen szívfacsaró amikor meglátja Morgan szerethető részét, az esendő elutasított kis buggyant „féltestvért”.
Norman tud alászállni- elírtam.
Az itt említett hétszáz oldalas regény a Kalandos tél – ha jók az emlékeim, és jól rakom össze a mozaikokat.
(Remélem, hogy egyszer elolvashatom majd!)
Jó ezt itt újra olvasni. A Morgen éls Normant is.
„három napot és három éjjelt ültem végig, csaknem mozdulatlanul a félig lehúzott redőny mögött, az ablakban, alvás nélkül; a legkisebb zajra is atomjaimra bomlottam” – ismerem a várakozás katatóniáját- mert amit írtál az olyan- megszűnik az idő csak a remény marad, hogy hátha, mégis.
Kedves Cen’, remélem, ez a „jutalomjáték” jó sokáig fog tartani, mindenekelőtt jó, sőt, jobb egészséget hozzá! 🙂