Vízisikló | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A vízisikló (Tropidonotus natrix L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Vízisiklók (Tropidonotus Kuhl)
A vízisiklók honosak az egyenlítőtől északra fekvő országok legnagyobb részében, de Ázsia trópusi vidékeitől a Molukki-szigeteken és Új-Guineán át egészen Ausztrália északi részéig el vannak terjedve. A fajok jelentékenyen nagyobb része Dél- és Kelet-Ázsiát, továbbá Észak-Amerikát lakja.
Valamennyien a víz közelében szeretnek tartózkodni s áldozatukat a vízben vagy a szárazon fogják. Rendszerint halakra, gőtékre és békákra vadásznak, de nem fojtják meg zsákmányukat elnyelés előtt. Minket főként az Európában is előforduló fajok érdekelnek.
A vízisikló (Tropidonotus natrix L.)
A nemzetségnek ez a legismertebb képviselője megnőhet 1.58 m hosszúra is, de ennél rendesen rövidebb. A hím rendszerint kisebb a nősténynél; egy kivételesen nagy svájci nőstény, amely Fischer-Sigwarté volt, 1.80 m hosszú volt.
Fejét a halántéka mögött mindkét oldalon két fehér vagy sárga, a déli formákon gyakran élénkpiros, holdalakú folt díszíti, amelyeket hátrafelé mindkét oldalon egy-egy ugyanolyan széles, fekete holdfolt szegélyez, ez utóbbiak a tarkó közepén érintkeznek egymással, de a déli formákon általában különváltan maradnak.
Ezek a foltok eléggé jellemzik a vízisiklót ahhoz, hogy ne legyen összetéveszthető más hazai kígyófajokkal. Ausztriában világos holdfolt nélküli, egészen fekete példányok is előfordulnak, amelyek olykor a fekete vipera elterjedési területén is találhatók s így ezzel könnyen összetéveszthetők.
Ezenkívül a vízisikló hátát szürke alapon 4–6 hosszant futó fekete foltsor díszíti, míg lejjebb oldalt fehér foltok következnek, hasa közepe pedig fekete. A fehér foltok kiterjedése az alsó részen nagyon különböző lehet: némely példány elülső részén oly túlnyomóvá válik a hasoldal fehér színe, hogy a fekete csak egy hosszant futó vonal alakjában marad meg, míg más esetben a gégetájék kivételével az egész hasoldal fekete.
A hát színezete nagyon változékony,
barnásba, zöldesbe vagy szürkéskékbe megy át, sőt néha egészen zöld, kék vagy közel fekete, s ez esetben a sötét foltok csaknem teljesen elmosódnak. A két nem azonban színezet tekintetében nem különbözik egymástól, s éppúgy a fiatalok sem az öregektől.
A faj jellemvonásaként még fölemlíthetjük, hogy ormós pikkelyei 19 hosszanti sorban állanak, valamint hogy a felső farkpikkelyek simák vagy alig észrevehetően ormósak. A szemet elül csak egy elülső szempajzs, hátul azonban 3 hátsó szempajzs veszi körül. A 7 felsőajakpajzs közül a harmadik és a negyedik a szemmel határos. Egyébként a fejet oldalt borító pajzsok száma meglehetősen ingadozó.
Testét a keresztes viperáéhoz hasonlóan ormós pikkelyek födik ugyan, de attól mégis megkülönbözteti a viperák hátát csaknem kivétel nélkül díszítő zegzugos vonal hiánya (mely csak a viperák fekete példányain hiányzik). De megkülönbözteti tőle kilenc nagy fejpajzsa, kerek pupillája, két részre osztott alfelpajzsa, valamint az is, hogy a felső ajakpajzsai és a szemei közé nincs beiktatva egy, ezeket egymástól elválasztó apró pikkelysor, mint a viperán.
Svájc dombvidékein Tschudi szerint két-három állandó fajváltozat fordul elő: egy olaj szürke, egy vöröses szürkébe hajló és egy a kettő között álló foltos. Ezekhez járul Európa délkeleti és keleti részén, néhány bennünket kevéssé érdeklő formán kívül a sávos vízisikló (var. persa Pall.=bilineatus Bibr. Bory), amelynek hátán a tarkótól a farokig párhuzamosan két keskeny, többé-kevésbé élesen határolt sárga, sárgásfehér vagy fehér hosszanti sáv fut végig.
Ez a változat már Dél-Morvaországban, Alsó-Ausztria keleti részén, Stájerországban, Karinthiában, Észak-Olaszországban és Dalmáciában, továbbá Boszniában és Hercegovinában, sőt még gyakrabban Görögországban is előfordul a törzsalakon kívül, de a kaukázusi országokban, Kis-Ázsiában és Perzsiában túlnyomóvá válik. Karinthiában, Hercegovinában és Görögországban egy fekete színű változat fordul elő, melynek háta az előbbi változatéhoz hasonlóan van díszítve (var. moreoticus Bedg.), Karinthiában és Tirolban szintén egy fekete színű, de fehér és világosbarna pontokkal behintett alak (var. sparsus Screiber) él. Ausztriában a Dunától délre több helyen oly példányok lelhetők, melyek holdfoltja többé-kevésbé elmosódott.
Európa egyes részein szórványosan találnak egy változatot, amely felül egészen fekete, alul pedig fekete fehér kockás (var. scutatus Eichw.), és egy másikat, amely alul is teljesen fekete (var. ater Eichw.). A Szardíniában és Korzikában honos var. cettii Géné nevű változatnak nincsenek világos holdfoltjai s felső részét nagy, sötét foltok díszítik, melyek a var. siculus Cuv. változaton szabályos harántszalagokká olvadnak össze, végül pedig a spanyolországi var. astreptophorus Seoane változatnak a fekete holdfoltjai is csaknem, vagy egészen hiányzanak.
A vízisikló Magyarországon
az Alföld és a dombos vidékek mocsarai és folyói mentén mindenütt előfordul. Néha egyes helyeken hatalmasan el is szaporodik és nyilván a táplálékszerzéssel és vízigényléssel kapcsolatban nagyobb csoportokban vándorol.
Egy ilyen esetről tesz említést Kertész K.: „1886-ban Szeghalmon, Békés megyében, augusztus második felében nyulászás közben a tarlókon mintegy 150 vízisiklót figyelhettem meg, melyek körülbelül 20 m szélességben s 3–4 m mélységben egy irányban a Körös felé vonultak.”
Gyakorisága az Alföld intenzív megmunkálásával, főként pedig a mocsarak lecsapolásával mindenesetre nagy mértékben csökken. A var. persa Pall. nevű változatot Méhely L. Kaposvár, Pécs, Makó, Temesvár és Arad környékéről közölte, Mojsisovics A. pedig Mohács és Apatin mellől jegyezte fel. Ezenkívül Méhely Erdélyből említi a var. hydrus Pall nevű változatot, melynek szeme előtt 3, szeme mögött pedig 4 pajzs van.
A vízisikló hazája a legszélső észak kivételével egész Európára és Elő-Ázsia nagy részére kiterjed, de lenyúlik Észak-Afrikába Algír területére is. Hazánkban szintúgy, mint Németországban s Európa többi államaiban és különösen a mocsaras és vizekben gazdag vidékeken gyakori, míg a száraz vidékeken ritkább, de jóformán sehonnan sem hiányzik.
Svájcban és az Alpokban is előfordul s fölmegy 1650 m-ig. Sőt Camerano szerint Piemontban 2300 m-ig is, de az Alpokon túl Olaszország egy vidékéről sem hiányzik. S Franciaország és az Ibériai félsziget legközönségesebb kígyói közé tartozik, a Duna mentén és a Balkán-félszigeten pedig még sokkal gyakoribb.
Észak felé a Skandináv félsziget közepetájáig és Finnországig honos, kelet felé pedig átlépi a Kaukázust és az Uralt, tehát éppen úgy megél a kirgiz pusztákon, mint Transzkaukáziában, s elterjedésének déli határa Transzkaszpiumon, Perzsián és Algíron át húzható meg. Csak Algírban ritka.
Mocsarak és ingoványok bokros partjai,
lassú patakok és folyók, elhanyagolt tógátak, nedves erdők, a káka és a sás, s maga a mocsár a vízisikló legkedveltebb tartózkodási helyei, mert itt találja meg szokásos táplálékát. De a magas hegyeken, minden víztől távol is találkozunk vele, és pedig Lenz szerint nemcsak véletlenül, hanem az év minden szakában. Ennek alapján joggal tehetjük fel, hogy állandóan ott tanyázik.
Gyakran az emberi lakások közelében is felüti tanyáját, lyukat fúrva magának a szemétdombban, vagy patkányok, egerek és vakondokok járatait keresi fel, de éppen olyan szívesen telepszik meg a pincében és az istállóban is.
Struck tapasztalatai szerint Mecklenburgban a tyúk- és kacsaólakban szeret tartózkodni. Különösen pedig az utóbbiakban, ahol néha öregjei és fiataljai tucatszámra találhatók a nedves és meleg szénában, amely különösen kedvező környezet számukra. Itt a legjobb egyetértésben élnek a kacsákkal, amelyek kellemetlen szaguk miatt még a fiatal példányokat sem bántják, s a tojásaikat a tyúkoktól és kacsáktól elhagyott fészkekbe rakják.
Viszont az említett megfigyelő sohasem tapasztalhatta, hogy a vízisikló juhaklokban és tehénistállókban tanyázna, ami érthető is, hiszen ott az állatok agyontaposnák patáikkal. Kevésbé gyakran, de azért mégsem egészen ritkán találjuk őt az emberi lakások belsejében is.
Lenz beszéli, hogy még mint gyermek lakott egy házban, melynek egyik alagsori helyiségében éveken át tanyázott egy siklópár, amelyekhez néha még fiatalok is csatlakoztak; más alkalommal pedig egy lelkész szobájának padlója alá fészkelte be magát. Az orosz parasztházakban, Fischer J. szerint, nagyon gyakori, s az emberek szívesen látják vagy legalább is eltűrik őket, mert babonás felfogásuk, hogy a kígyó halála megbosszulná magát rajtuk, megvédi a siklót.
A kisoroszok ugyanis egy siklóbirodalomban hisznek, melynek uralkodója a siklókirály, ez ékkövekkel díszített s a napfényben csodálatosan csillogó koronát visel, s az összes siklók alá vannak neki rendelve. Ha pedig valaki az alárendeltjei közül valamelyiket bántani merészelné, arra különböző betegségeket és károkat küld. Természetes ezek után, hogy a vízisikló az ily felfogású emberek házában barátságos otthonra talál.
A vízisikló téli álma rövid ideig tart.
Szép meleg novemberi napokon még künn sütkérezik a napon s tavasszal március végén vagy április elején már mutatkozik s mielőtt nyári életét, illetőleg a vadászást megkezdené, néhány hétig heverészve élvezi a nap sugárzó melegét.
Aki a kígyóktól való veleszületett irtózatát levetkezi és a vízisiklót megismeri, az bizonnyal kedves és vonzó lénynek fogja tartani. Néha órák hosszat is elhever változatlan helyzetben a napon, de sokat kószál is, mert a legelevenebb és legmozgékonyabb fajok közé tartozik. Mindenesetre többet mozog a lomha mérges kígyóknál, amelyek még éjjel is aránylag szűk területen mozognak.
Mozgékonysága és elevensége lassú folyású vizek bokros partjain könnyen megfigyelhető. A partról, ahol sütkérezni szokott, nesztelenül oson a vízbe, hogy úszással töltse kedvét vagy fürödjön. Rendszerint közel marad a felszínhez s fejét a víz fölött tartva kígyózó mozgással úszik, közben pedig folyton öltögeti a nyelvét.
Olykor azonban a víz felszíne és az altalaj között tartózkodik, levegőbuborékokat bocsát ki magából és nyelvével tapogatózik a szilárd tárgyak közelében. Ha valamitől megijed, akkor rendesen lemenekül a mélybe s ott egy darabig közvetlenül a talaj fölött úszik tova, majd feljön kémlelni a víz színére, esetleg hosszabb ideig a fenéken marad, mert órák hosszat is kibírja a víz alatt.
Ha a vízisiklónak hosszabb utat kell úszva megtennie, pl. széles folyót vagy tavat akar átúszni, akkor jól megtölti a tüdejét levegővel, miáltal lényegesen megkönnyíti magát, míg alámerülésnél mindig levegőt bocsát ki. Nem úszik nagyon gyorsan, legalább is nem olyan gyorsan, hogy ne lehetne követni, de nagyon kitartó és sokkal nagyobb utakat tud megtenni, mint gondolnók.
Kedvező esetben úszása folyamán messze el követhető. Schinz csendes időben a Zürichi-tó közepén látott egy példányt, amint vidáman úszott tova. Angol halászok többször látták Wales és Anglesea között a tengerben. Sőt egy Irminger nevű dán hajós egyet a nyílt tengeren talált, 23 kilométerre Rügen-sziget legközelebbi partjától.
Mecklenburgban köztudomású dolog és Struck is saját szemeivel meggyőződött róla, hogy a tóban halászó vízisiklók olykor feltelepszenek az úszkáló kacsák hátára, ahol meleget és nyugalmat élveznek, ami ellen a kacsáknak semmi kifogásuk sincs. Ennek következtében a nép körében az a hit terjedt el, hogy a kacsák a siklókkal párosodnak és senki se mer kacsatojást enni.
A vízisikló helyét a földön is gyorsan változtatja. A kockás siklón kívül e tekintetben egyetlen más nálunk honos faj sem szárnyalja túl. A lejtőn annyira gyorsan mozog lefelé, hogy sebességét a kilőtt nyíléhoz lehet hasonlítani. Azonban a mászásban sem éppen ügyetlen, olykor bokrok tetején találják, ahova napfürdőzni megy, de magas fákra is felmászik.
A vízisiklót jóindulatú állatnak mondják,
mert az embert csak ritkán harapja meg. Más kígyókkal és egyáltalában hüllőkkel, valamint kétéltűekkel mind a szabadban, mint a fogságban is jól megfér. A kétéltűeket azonban csak addig nem bántja, amíg nem éhes.
Ragadozókkal szemben, legyenek azok madarak vagy emlősök, sziszegve védekezik és igyekszik őket megharapni; ha azonban helyzete veszélyessé válik, akkor menekül előlük, különösen pedig az olyan állatok elől iparkodik hamar elszelelni, amelyeknek táplálékául szokott szolgálni. Az ember ellen rendkívül büdös ürülékével védekezik, nagyobb állatok, ragadozó madarak és hollók ellen a védekezése hathatósabb, amennyiben közeledésükre erősen sziszeg és feléjük kap, de csak ritkán találja el őket.
„Sohasem láttam – mondja Lenz – hogy ellenségét tényleg erősen megharapta volna. Ámbár ha össze van vele zárva, napokig képes összetekerőzve és felfújva gubbasztani s annak minden egyes közeledésekor megkísérelni a harapást. Ha valamelyik ellensége, akár madár, akár pedig emlős megragadja, akkor nem védekezik, hanem csak erősen sziszeg. Igyekszik menekülni vagy körültekerni ellenségét s ürüléket és bűznedvet bocsát rá.”
A vízisikló legkedvesebb tápláléka a béka.
Lenz és Boettger megfigyelése szerint különösen a levelibékát fogyasztja szívesen. Erre enged következtetni az is, hogy foglyul ejtése után, ha semmi mást nem fogad is el, az elébe tartott levelibéka láttára mindjárt megjön az étvágya. Ezt az ínyencséget azonban a szabadban csak a levelibékák párzási időszakában engedheti meg magának, mert azok ilyenkor jönnek le a földre. Máskor kénytelen beérni más békafajokkal, melyeket bármikor könnyen ejt hatalmába.
Effeldtnek az a megfigyelése, hogy a siklók a kecskebékától visszariadnak, s azt még ha nagyon éhesek is csak megharapják, de nem eszik meg, az itt tárgyalt fajra csak esetenként vonatkozhatik; mert viszont én többször láttam, hogy a vízisikló kecskebékát nyelt el. Mégis bizonyos, hogy sokkal szívesebben eszi meg a varangyot is s a fogságokban csak az olyan példányok fogyasztják szívesen a kecskebékát, amelyek azelőtt nagyobb vizek mentén laktak. Az unkára (Bombinator) azonban sohasem veti rá magát.
Werner szerint a vízisikló még sötétben is igen jól meg tudja különböztetni az egyes béka- és varasbéka fajokat egymástól, amire őt nyilván kitűnő szaglása teszi képessé. Ezzel magyarázható az is, hogy még az egyes fajok porontyait is meg tudja különböztetni egymástól. Igen szereti a gőtéket is s azokat mind a vízben, mind a szárazon is hatalmába tudja keríteni.
Olykor a szalamandrát is megtámadja, de úgy látszik, ez nem ízlik neki, mert kiköpi. A kétéltűeken kívül szívesen halászik kisebb halakra is s ezzel különösen a pisztrángosokban és általában is a haltenyészetekben nagy károkat is okozhat, viszont a nagyobb pisztrángok őt magát eszik meg.
Az a mód, ahogyan a vízisikló prédáját elnyeli,
valóban iszonyatot kelt a szemlélőben. Nem vesződik azzal, hogy áldozatát előbb megölje (amire természetesen nem is képes), hanem élve temeti el gyomrába. Rendszerint a fejénél fogva igyekszik a békát megragadni. De minthogy az menekül, mindig csak a hátsó lábánál fogva sikerül elkapnia. Lassanként gyömöszöli le a torkán, miközben az természetesen erősen vergődik és siralmasan vartyog, amíg csak a száját ki tudja nyitni.
A kígyónak nem csekély fáradságot okoz a mozgékony áldozat lenyelése. Amelynek azonban mégis csak igen ritkán sikerül engesztelhetetlen ellenségétől elszabadulnia, mert a kígyó, ha látja, hogy nem figyelik, azonnal utánaered és ismét hatalmába keríti. A kisebb békákat sokkal könnyebben nyeli el, mint a nagyokat. Ha nagyon éhes, egy fél tucatot is bekebelez belőlük, míg a kisebb siklót egy nagyobb béka elnyelése is alaposan kimeríti.
Ha nagyon éhes, hihetetlen mennyiségű békaporontyot vagy kis halat tud megenni. Veszély esetén, akár a többi kígyók, kiöklendezi a lenyelt táplálékot s ilyenkor, ha a zsákmány nagy, óriási nagyra ki kell tátania a száját.
Werner egy alkalommal lepkehálójában egy siklót vitt haza, s otthon helyette egy eleven kecskebékát talált a hálóban, amelyet nyilván a sikló öklendezett ki. A kisebb emlősöket és madarakat csak kivételesen fogyasztja el; fogságban tartott siklók az egeret, madarat és a tojást mindig visszautasítják. Áldozatát nem tudja körülgyűrűzéssel megölni, mint a többi kígyók. E tekintetben azonban kivétel az az eset, mikor kígyót szemel ki áldozatául. Henkel megfigyelte, hogy egy vízisikló így végzett két viperával.
Sokáig azt hitték, hogy a vízisikló nem iszik, holott jóformán nem is ismerünk siklófajt (kivéve a sivatagi kígyókat), amelyek legalább időnként ne innának bőségesen vizet. Forró napokon meg is figyelhetjük, hogy a földre hullott vízcsöppeket mily mohón issza föl, sőt néha a vízzel teletöltött edényből is iszik. Egyes példányok némi szoktatás után a tejet is megisszák.
Miként valamennyi kígyó,
akként a vízisikló is hónapokig el tud lenni táplálkozás nélkül. Erre vonatkozólag annak idején Herklotz közölt megfigyeléseket, amelyek a kísérlet kegyetlen volta dacára is érdemesek arra, hogy szélesebb körben ismertekké váljanak.
„1864 június 19-én, egy vadászkiránduláson a Fertő-tó mocsaraiban egy vízisiklót fogtam, amelyet egy üvegedényben helyeztem el. Noha elegendő táplálékról is gondoskodtam, minden ételt és italt visszautasított. Ezt a magatartást tanúsította szeptember közepéig, amidőn egyetlenegyszer ivott a vízből, de a táplálékot még mindig visszautasította. Az üveg a szobámban állt, melyet egyedül magam laktam s kétségtelen, hogy senki sem juttatott hozzá élelmet.
Elérkezett a tél, azonban a kígyó, noha megkísérelte a kövek alatt és a mohával födött földön nyughelyet készíteni, téli álomba mégsem merült, mert a hőmérséklet nem süllyedt 10–12° C alá. Télen át nem volt valami élénk és gyakran látszólag élettelenül hevert hosszabb ideig. De valahányszor a tartóhoz közelítettem, mindig életjelt adott magáról azzal, hogy nyelvét gyorsan öltögette s így még csak nem is volt álomba merülve.
Csak egy alkalommal hittem róla azt, hogy elpusztult s meghagytam, hogy hulláját dobják ki a tartóból. Ekkor azonban fiam meleg kezétől újra magához tért, elkezdett gyűrűzni s keveset ivott is a neki nyújtott vízből, majd pedig tovább folytatta kényszerű böjtjét április 26-áig. Ezen a napon ismét teljesen kimerült volt s komolyan féltettem az életét. Minthogy nem akartam feláldozni, két gőtét eresztettem be hozzá.
Azonnal észrevette a táplálékot. Többször körüljárta börtönét, majd megpihent. Később fejét felemelve hol az egyik, hol a másik oldalát dörzsölte oda egy kőhöz, miközben hol az egyik, hol a másik állkapcsát nyitotta föl, majd mindkettőt egyszerre s kitágította a torkát. Rendkívüli gyorsasággal rontott rá az egyik gőtére. Kitűnő étvággyal fogyasztotta el s alig hogy lenyelte az elsőt, mindjárt utána a másodikkal is végzett.
Ettől az időtől kezdve többször evett, egészséges volt és május 11-én teljesen megvedlett. Noha fogsága alatt lesoványodott, a rosszullétnek még csak nyomát sem mutatta és magatartása semmiben sem különbözött a többi fogoly példányétól, amelyekkel nem végeztettem koplaló-kísérletet. Ritka eset, hogy kígyó 311 napig kibírja táplálkozás és téli álom nélkül s úgy vélem, hogy érdemes volt közölnöm ezt az esetet.”
Noha a vízisikló jó esztendőkben
március végén vagy április elején már megjelenik. Nemsokára először vedlik is, tehát némiképp felölti nászruháját, mégis csak ritkán párosodik május vége vagy június eleje előtt. Ez időtájt, legtöbbször a reggeli órákban, gyakran látjuk a hímet és a nőstényt, amint többszörösen összefonódva s a legbensőbben egyesülve fekszenek valamely napsugaras helyen.
A párosodás annyira lefoglalja őket, hogy néhány lépésnyire meg is közelíthetjük, míg hangos sziszegéssel, egymást ide-oda ráncigálva neki nem fognak a menekülésnek. Úgy látszik, hogy az időjárás is van némi befolyással arra, hogy a nőstény meddig hordja tojásait testében, mert az év különböző szakaiban találunk frissen tojt tojásokat. Az elsőket július végén, az utolsókat pedig augusztusban vagy szeptemberben.
Fogságban tartott siklók tojásrakása el is tolódhatik, a fiatalok már az anya testében kifejlődnek s a tojások lerakása után azonnal vagy legalább is hamarosan kikelnek. A fiatal nőstény 15–20, az idős pedig 25–36 tojást tojik. A tojások alakjukra és nagyságukra nézve a galambtojáshoz hasonlítanak, de attól, mint az összes kígyók tojásai is, abban különböznek, hogy héjuk pergamenszerű és nem is merev, tehát kevés meszet tartalmaz s a fehérje csak vékony rétegben veszi körül a sárgáját. A levegőn a sikló tojásai megszáradnak és elsatnyulnak, s a vízben is tönkremennek.
Ez a két tényező megtizedeli a tojásállományt s befolyásolja a szaporodást, amely, ha minden tojás kikelne, igen jelentékeny volna. A nőstény a tojások lerakására nagy ügyességgel keresi ki a megfelelő helyet. A szemétdomb, tímárcser, fűrészpor, az avar lomb, korhadék, nedves moha és a laza föld, ha napos helyen fekszenek, a legalkalmasabbak a tojások lerakására, mert mérsékelt nedvességet is nyújtanak.
A tojások lerakása mármost úgy történik, hogy a kígyó egy mélyedést keres s alfelnyílásával úgy helyezkedik el, hogy az a mélyedés fölé essék, majd farkát fölgörbíti s egyenként pottyantja be a tojásokat. Egyik tojás a másikat követi, ragadós burkuk össze is illeszti őket, úgyhogy a csomó a végén gyöngysorhoz hasonlít.
Három hét alatt kifejlődnek a fiatalok s lyukat fúrva a tojás héján kibújnak és folytatják szüleik életmódját. Ilyenkor még csak 15 cm hosszúak, de már vannak fogaik s alkalmasak az önálló életre. Az anya a tojások lerakása után mit sem törődik az ivadékával.
Fogságban a vízisikló könnyen eltartható, mert ha éhes, elfogadja a táplálékot, például a békát, amelyet azonnal üldözni kezd és csakhamar el is fogyaszt. E mellett még ivó- és fürdővízre s megfelelően berendezett ketrecre van szüksége. Kezdetben bűzmirigyének gyakori kiürítésével igen kellemetlen módon védekezik ugyan, de később erről is leszokik és valóban megszelídül.
Sterki említi, hogy volt neki egy példánya, mely annyira megszelídült, hogy ki lehetett tenni a szabadban a fűre s órák hosszat magára hagyni a nélkül, hogy megkísérelte volna a menekülést. Minthogy csak igen ritka esetben harap, a gyerekeknek is oda lehet adni, hogy játszódjanak vele és gondozzák, ami nekik rendesen nagy örömet szokott jelenteni.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több hüllő
Gyermekkoromban nagy kedvencek voltak! | https://centauriweb.hu/kigyok-a-hazban-vizisiklo-a-fiokban/
Legszebb emlékeid egyike. 🥰
El tudom képzelni, hogy mekkora riadalom volt amikor megtalálták őket a fiókodban:-)))
nagy érdeklődéssel olvastam ezt a cikket róluk, az utolsó videó a mokaszín kígyóval meg olyan hátborzongató, hogy csak félve nézegettem oda. Hogyan lehet szeretni ezt a lényt- s micsoda bátorság megfogni miközben tudni lehet, hogy a marása halálos. A kádas sztorid is félelmetes volt, amikor felvitték a városi lakásodba a viperát. Arra nem is emlékszem szaladtatok e az ügyeletre a marása miatt.
Nálunk gyakori vendég, de folyton menteni kell, mert nem „kompatibilis” a kutyával. 🙂