A hód Eurázsia legnagyobb rágcsálója | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A hód
1863-69 | magyarul 1901-1907
A hód az ó-világ legnagyobb rágcsálója.
A meglett hím testhossza 75–95 cm, farka 30 cm hosszú, vállmagassága ugyanannyi, súlya 20–30 kg, de néha ennél még jóval több. Friedrich pl. följegyzi egy 1891-ben az Aken melletti Elbe-gátmunkálatok alkalmával fogott példányról, hogy az 48 kg volt. Törzse zömök és vastag, hátul jóval vastagabb, mint elül, háta domború, hasa lecsüngő; nyaka rövid és vastag; feje hátul széles, előrefelé megkeskenyedő, fölül lapos, arcorra rövid és tompa. Végtagjai rövidek és nagyon erősek, a hátulsók valamivel hosszabbak az elülsőknél.
Lábai ötujjúak s a hátulsókat a karmokig terjedő széles úszóhártya köti össze.
Hátulsó lábának második ujja kettős karmot visel. A törzstől élesen el nem határolódó farkának a töve hengeres, többi része hát-hasi irányban lapított, mintegy 15 cm széles, vége tompán bekerített, két oldalszéle majdnem éles, felülről nézve tojásalakú. Ez a lapos farok Friedrich szerint „kitűnő kormány, mert vízszintes helyzeténél fogva a madarak farkához hasonlatosan kiválóan alkalmas arra, hogy a föl- és lefelé irányuló mozgásokat szabályozza, de alkalomadtán támasztékul is szolgálhat, ha az állat fölegyenesíti a testét. E szerv belsejét friss állapotban rózsaszínű, zsíros kötőszövet tölti meg, melyet számos ín szel át. Valamikor ezt tartották a hód legbecsesebb részének s belőle nagyon finom ételeket készítettek.”
Hosszúkásan kerekded, csaknem teljesen a szőrruhába rejtett fülei nagyon kicsinyek és rövidek, belül és kívül szőrösek, s annyira a fejre lapíthatók, hogy a füljáratot majdnem teljesen bezárják. Apró szemeire jellemző, hogy pislogó hártyájuk van, pupillája pedig függőleges. Orrlyukait duzzadt cimpák szintén teljesen elzárhatják. Szájnyílása kicsiny, felső ajaka széles, közepén barázdált és lefelé hasított.
Bundája rendkívül sűrű,
bolyhos, selyemszerű gyapjúszőrből és ritkás, hosszú, vastag, merev és fényes nemezszőrökből áll; az utóbbi fején és háta hátsó részén rövid, a test többi részén pedig 5 cm-nél is hosszabb. Felső ajkán néhány sor vastag és merev, nem éppen hosszú bajuszsörte ül.
Bundája a test felső oldalán többé-kevésbé szürkésbe játszó fakóbarna, a hasoldalon világosabb, a gyapjúszőr töve ezüstszürke, hegye felé meg sárgásbarna. Lábai a testnél sötétebb színűek. Farkának első harmadát nagyon hosszú szőr fedi, többi része csupasz és apró, tojásdadalakú, majdnem hatszögletű, lapos bőrpikkelyek borítják, melyek közt egyes rövid, kemény, hátrafelé néző sörték emelkednek ki. A pikkelyes rész színe halovány kékesszürke, kékes árnyalattal.
A koponyáján kialakult élek és tarajok
a messze előreugró, széles és mélyen lesüllyedt járomívvel egyetemben arra utalnak magukban is, hogy az állat rágóizmai hatalmasan fejlettek. Rágóizmaihoz mindenképpen méltók keresztmetszetben háromélű metszőfogai is. Két felső metszőfoga félköralakúan hajlott és azért bár teljes hosszúságuk 10–12 cm, mégis sokkal rövidebbek, mint a gyengén hajlott és gyenge spirálisban görbült alsó metszőfogak. Az utóbbiak a zápfogak egész sora alatt végighúzódnak és csak az alsó állkapocs koronanyúlványa alatt végződnek. Belül üresek a fogpulpa befogadására.
Az üreg fala az állkapocs hátulsó részében ülő végükön papírosvékonyságú lesz, azonban előrefelé annyira megvastagszik, hogy a ferdén hátrafelé elkopó rágófelületén az üreg csak háromsugárú rés alakjában vehető észre. Külső, acélkeménységű, narancsszínű éle rágás alkalmával önmagából állandóan élesedik, mert a fog belső oldalát nem fedi fogzománc.
Az állandó elkopást alulról való állandó növekedés ellensúlyozza. Az alsó és felső állkapocsban egyaránt négy-négy, hátrafelé egyre kisebbedő zápfog ül, melyek sorát a metszőfogaktól tág köz választja el. Zománcredős rágófelületük már magában véve is elárulja, hogy a hód igazi növényevő állat. A felső zápfogakon kívülről három hajlott zománcredő nyúlik be a rágófelület belsejébe s közéjük egy magányos zománchurok nyúlik be az ellenkező oldalról, míg az alsó zápfogakon a zománcredők elhelyezkedése ennek éppen a fordítottja.
A belső szerveket illetőleg meg kell említenünk,
hogy bélcsatornájuk, mint a növényevőkké általában, igen tekintélyes hosszúságú. A szénhidrát-tartalmú tápanyagok feloldásának elősegítésére nagy nyálmirígyek ömlesztik váladékukat a szájüregbe, melynek mennyiségét a gyomorszáj táján elhelyezkedő gyomorszáji (kardinális) mirígyek váladéka is növeli. A hosszú vékonybélhez mintegy második gyomorként a vakbél csatlakozik. Ennek feladata az utóemésztés elvégzése és rendesen tele van apró szívóférgek (Amphistomum subtriquetrum) százaival.
A bélcsatorna bár teljesen külön nyílik az ivarszervektől, azonban a két nyílás közös bemélyedésben foglal helyet, melyet részben szőrös bőrduzzanat vesz körül. Ez a körülmény megnehezíti a két nem megkülönböztetését, annál is inkább, mert a mellen elhelyezett négy emlő csak a szoptatás idején válnak láthatókká, egyébként pedig teljesen el vannak rejtve a bundába s csak igen nehezen lehet megtalálni őket.
Mind a hím, mind a nőstény
hasoldalának a hátulsó részén, a végbél és az ivarnyílás közelében két sajátságos, rendesen egymástól elválasztott, az ivarjáratokba szájadzó kiválasztómirígy található, az ú. n. hódzacskó. E mirígyek, melyek belsejét recés nyálkahártya vonja be, az ú. n. hódpézsmát (castoreum) termelik. A hódpézsma sötétvörösbarna, sárgásbarna vagy feketésbarna, meglehetősen lágy, kenőcsszerű anyag. Ez anyagnak sajátságos átható, erős, csak némely embernek kellemes szaga és kesernyés, balzsamszerű íze van. Régebben gyakran alkalmazták mint görcselállító és csillapító szert.
„Ami a hódzacskó, valamint a közvetlenül mögötte elhelyezkedő olajzacskók jelentőségét illeti, mondja Friedrich, aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy jelentős szerepük van a nemek egymáshoz csalogatásában. E mellett szól először az, hogy a nász idején különösen jól fejlettek, de azt bizonyítja Audubon ama följegyzése is, hogy egy kanadai hódvadász megfigyelése szerint a hódok bizonyos pontokon végbélmirígyüket kiürítik, s a váladék más hódokat arra a helyre csalogat.
A hódvadászok a hódpézsmát még ma is használják „csalétek”-nek, hogy az állatokat a fogóhelyekre csalogassák. Hogy vonzóereje milyen nagy, kiderült abból is, hogy a csapóvasba csalt hódokat néhány nap mulva másik vas fogott meg, köztük még olyanokat is, melyek lábuk valamely darabját a megelőzőekben már ott hagyták.”
„A hód víziállat, mondja Bolau, a hamburgi állatkert zoológusa, víz- és partlakó. A víz az igazi eleme s ennek megfelelő egész alkata is; elül vékonyabb, hátul vastagabb. Teste síma, fülei, lábai rövidek és így törzséről semmi sem emelkedik ki, ami a vízben való mozgását akadályozná. A hideg és a víz ellen tömött, főként meleg gyapjúszőrből álló bunda védelmezi, amely fölé pompásan ragyogó nemezszőr emelkedik. A hód a bőréig sohasem nedvesedik át. Úszóhártya csak hátulsó lábainak az ujjait köti össze, az elülső lábait nem. Ez utóbbiakat a hód nagy ügyesen tudja használni kéz gyanánt.”
A hód mostanában rendesen párosával él
és csak a legnyugalmasabb vidékeken alkot kisebb vagy nagyobb családokat. Népes vidékeken a vidra módjára rendesen egyszerű földalatti üregekben él. Az üregek közelében a hódok úgynevezett várakat építenek. A várak 2.5–3 m magas, vastag dorongokból minden művészet nélkül épített halmok; a dorongokat az ott levő fákról rágják le, melyeknek kérgét lehántják, mivel abból élnek. Építményüket ősszel földdel és iszappal födik be, melyet mellük és elülső lábaik segítségével tolnak a felé. A halmok búboskemence-alakúak s a hód nem lakásnak használja őket, hanem csak menedéknek, ha a magas vízállás kikergeti őket földalatti üregükből.
A hód földalatti üregének több, különböző hosszúságú, rendesen 2 és 6 m közt változó bejáró folyosója van. A nyílások mind kivétel nélkül a víz színe alatt vezetnek ki a föld alól és terjedelmes, a víz színe fölött többé-kevésbbé magasan fekvő katlanba vezetnek.
Ez utóbbi rendesen egyetlen lakókatlanból áll, amely gondosan és csinosan ki van bélelve finomra hasogatott forgáccsal s rendszerint hálóhelyiségül szolgál, de az anya kivételesen kölykét is itt hozza a világra. E földalatti építmények magános, csöndes időkben valószínűleg csak szükséglakásul szolgálnak s itt az állat rendszeresen épít várat, a víz színe fölé emelkedő hódlakást, melybe a mélyebb vízbe torkolló nyílások vezetnek be. A várak, mint már szó volt róla, búboskemencealakú, vastagfalú, lehántott dorongokból és ágakból, földből, agyagból és homokból összehordott halmok, amelyekben a lakókamrán kívül még éléskamra is van.
Ha a folyó vagy patak vízállása az év folyamán tetemesebben változik,
vagy ha a patak nem annyira mély, mint amennyire kívánatos volna, akkor a hódok hosszabb vagy rövidebb, alacsonyabb vagy magasabb, a víz sodrának erőssége szerint erősebb vagy gyengébb gátat húznak a vízen keresztül, ezt megduzzasztják, s így a gát fölött különböző terjedelmű szabad vízfelület keletkezik. Morgan az északamerikai Felső-tó (Superior Lake) partjain elnyúló úttalan erdőkben néhány évvel ezelőtt 50-nél több ilyen gátat vizsgált meg és fényképezett valamint írt le részletesen a hódról szóló művében. E gátak némelyike 150–200 m hosszú, 2–3 m magas, s alján 4–6, felül 1–2 m vastag. Kar- vagy combvastagságú, 1–2 m hosszú cölöpökből állnak, melyek egyik vége a fenék talajába van mélyesztve, a másik pedig szabadon mered ki a vízbe.
E cölöpöket vékony ágak fűzik össze s a fonadék náddal, iszappal és homokkal van eltömve, és pedig olyanformán, hogy a folyó felé eső oldala majdnem meredek fal, a másik ellenben lejtő. A hódok a gátat nem mindig egyenes vonalban építik meg keresztül a folyón, és rendesen éppoly kevéssé építik úgy, hogy közepén víztörőt alkosson, hanem inkább a folyás irányában nyíló körív alakjában szerkesztik meg. A gát fölött keletkező tóból kijáratokat, csatornákat mélyesztenek ki, hogy a szükséges építő- és táplálóanyagokat könnyebben cipelhessék vagy usztathassák le.
A hód az általa alkotott telepet csak a legvégső szükség esetén hagyja el. Azért lakatlan erdőségekben rendkívül régi hódépítményekre lehet akadni. Agassiz megvizsgálta egy még lakott hódos tó gátját és azt találta, hogy az állatok által lerágott fatörzsek és ágdarabok fölé 1 m magas tufaréteg rakódott le s ebből azt a következtetést vonta le, hogy a telepnek legalább 900 évesnek kell lennie.
A hódok építményei,
mint ugyanaz a szerző kiemeli, igen jelentős befolyást gyakorolnak Amerika egyes részeinek tájkép kialakulására. A gátak apró patakokat, amelyek eredetileg rendesen folydogáltak az erdők sötét árnyékában, tavak sorozatává alakították át, s ezek egyike-másika 10–20 hektár terjedelmű is lehet. Közelükben a hódok erdőirtó munkájának eredményeképpen gyakran 100 vagy még több hektárnyi tisztások, úgynevezett hódrétek keletkeznek, az első és egyetlen irtások a még szűz őserdőben. A tavak partjain csakhamar turfanövények telepszenek meg s megfelelő helyeken lassanként kisebb-nagyobb tőzeglápok alakulnak ki. Másrészt meg az állatok által kimélyített csatornák néha mocsarakat csapoltak le, minek eredményeképpen száraz, erdőtlen területek keletkeztek.
Hangja halk, melyet leghelyesebben nyögdécselésnek lehet nevezni.
Az állat hallatja hangját, valahányszor izgatottá lesz, s annak ereje és színezete szerint csakhamar jól föl lehet ismerni minden jelentését. Érzékei közül, mint látszik, hallása és szaglása a legfejlettebb; apró szemeinek a kifejezése meglehetősen bárgyú, de látása azért éppoly kevéssé gyöngült meg, mint az ízlése, sőt még tapintása sem rossz.
A hód tartózkodási helyét nagyon könnyen elárulja még a teljesen tapasztalatlanok előtt is, és pedig rágásának a módjával. Az általuk lerágott fűz, kőris, nyárfa, szil, somfa, tölgy, bükk, éger, galagonya, kökény és gyümölcsfák 20–30 cm magas csonkjainak rágófelületén számos csatornaszerű, harántirányú bemélyedést láthatunk, melyek olyan éleshatárúak és símák, mintha hornyolóvésővel vájták volna őket, pedig nem egyebek, mint fogának nyomai.
Az állat nagyon óvatosan végzi fadöntőmunkáját,
gyakran pislogat fölfelé, hogy meggyőződjék róla, vajjon számítania kell-e már a fa ledőlésére. A vékony törzseket, éppen úgy, mint a vízparton állókat, csak egy oldalról rágja meg.
Esetleges kiegészítői a hód lakásának
azok az úszó rőzseépítmények, melyeket az állat folyosójának kijárata fölé emel. „Olyan vidékeken, ahol a hajózás, vagy más forgalom zavarja a hód életének a folyását, szabadon nyíló folyosókat csak ritkaságképpen lehet látni, mert azok majdnem mindig a víz alatt vezetnek ki a szabadba. Ha ilyen helyen süllyed a víz szintje és ezzel a folyosók bejárata láthatóvá lesz, akkor a hód vagy elhagyja a lakását, vagy pedig elfedi a bejáratot olyképpen, hogy összehalmozott rőzséből építményt emel föléje.
A rőzseépítmény eleje a vízen lebeg s lehetővé teszi, hogy a hód alatta észrevétlenül járhasson ki-be a lakásába.” De Friedrich további megfigyeléseiből kiderült az is, hogy ezek a rőzserakások tulajdonképpen téli tápláléktartalékot jelentenek az állat számára, különösen a kemény fagyok idején, amikor a hód egyáltalában nem hagyja el a lakását, mivel a bejárója körüli vízterületet borító vastag jég a külvilágtól teljesen elzárja.
A hód legnevezetesebb építményei az általa emelt gátak, mert ezek építésmódja emlékeztet leginkább arra, mintha emberi értelem közreműködésével jöttek volna létre. Ilyen gátak a Elbe vidékén még ma is eléggé gyakran akadnak.
A hód nem alszik téli álmot,
sőt még tevékenységében sem mutatkozik ellankadás. Ez, Friedrich szerint, már abból is kiderül, hogy az építményére eső hó nagyon könnyen elolvad. Észak-Amerika végtelen hómezőin a hódvadászok már messziről megismerik a lakott hódépítményeket arról, hogy nem fedi őket hó. A kupola likacsain keresztül, melyek elégségesek a lakás friss levegővel való ellátására is, kiáramlik viszont a meleg, amely azután elolvasztja a ráhullott havat. Ha a hódok téli álmot aludnának, semmiesetre sem fejlesztenének annyi meleget, mint azt a valódi téli álmot tartó állatok példájából biztossággal következtethetjük.
A lakása körül keletkezett első jégréteg rendesen összezúzva található.
Ha azonban a jégpáncél vastagabbá lesz, megadja magát sorsának. Nyugodtan hever lakókamrájában, s csak ha az éhség űzi, úszik ki a jég alá, hogy a vízbe alámerült tartaléktáplálékából egy-egy darabot becipeljen a lakásába és ott elfogyassza. Azonban mihelyt a tavaszi nap melegebb sugarai meglágyítják a jeget, rögtön áttöri azt. A folyók partjai mentén telelő hódokat rendesen már korábban kiszabadítja fogságukból a hóolvadás következtében megduzzadó víz nyomása. A víz ilyenkor benyomulva a hód lakásába egyébként is kényszeríti az állatot annak az elhagyására, mely a folyóba vetve magát s küzdve a zúgó árral és egymásra torlódó jégtáblákkal, igyekszik biztosabb tanyát keresni a part szárazabb pontjain.
Természetes, hogy sok közülük nem éri el az ígéret földjét. A zajló jég közé jutott s a hosszú ideig tartó téli sanyarúság alatt elgyengült állatok menthetetlenül elpusztulnak, s az ár elvonulta után a part ágain függve maradt hullák sokatmondóan bizonyítják, hogy a tavaszba való átmeneti idő a hód életének legveszedelmesebb szakasza. Ismételten láttak már jégtáblán lefelé úszó hódokat is, amelyek azután a túlbuzgó vadászok zsákmányai lesznek.
A hód hazájának fekvése szerint más és más hónapban párosodik.
Egyesek szerint a tél elején, mások szerint vagy februárban, vagy márciusban. Friedrich szerint az elbei hód párzásának ideje február. Pézsmájuknak ilyenkor veszik hasznát, mert ennek csak az lehet a feladata, hogy az ellenkező ivarú állatokat nyomra vezesse.
Audubon azt hallotta egy vadásztól, hogy a hód zacskóját bizonyos ponton kiüríti, hogy másik hódot csaljon oda; ez utóbbi befödi földdel a kiürített pézsmát és efölé a sajátját üríti ki, és ez így megy tovább, úgyhogy gyakran tekintélyes nagyságú, erősen pézsmaszagú halmok keletkeznek. A hímek és nőstények, mint fogságban tartott példányokon megfigyelték, nagyon gyöngédek egymáshoz; egymás mellé telepszenek le, a szó szoros értelmében összeölelkeznek s azután felső testüket ide-oda himbálják. A nőstény hatheti vemhesség után száraz lakásában két-három már szőrös, de még vak kölyköt szül. Nyolc nap múlva kinyílik a kicsinyek szeme s anyjuk már ekkor, néha azonban csak a tizedik napon, magával viszi őket a vízbe.
Schwarzenberg hercegen kívül az új korban senki sem foglalkozott hódtenyésztéssel, bár a tenyésztés semmi különösebb nehézséggel sem jár. Egy hódpár, melyet Rothenhofban 1773-ban telepítettek meg, már 6 év mulva 14, 10 év mulva pedig 25 főre szaporodott. Nymphenburgban, München mellett szintén tartottak hódokat és azt tapasztalták, hogy egyesek 50 évig is eléltek a fogságban. A hamburgi állatkertben egy példányt 17 évig ápoltak.
A hódot 1898-ban a washingtoni „national park”-ban is megtelepítették,
ahol úgyszólván teljesen szabadon élnek. Ott ugyanis egy patak által átszelt völgyben egy hódcsapatot helyeztek el, amely ott egészen jól érzi magát és bizonyos mértékig megszokták már az ember közellétét is. A hódok ott az általuk lerágott fából már három gátat is építettek, amelyek közül egyik 1.2 m magas. Mindegyik gát mellett több hódlakás is van. Dugmore A. R. megemlékezik róla, hogy e csapat egyik tagját mintegy kitagadva, száműzte kebeléből. A csapat ugyanis elhatározta, hogy egyik vén tagját kizárja a kebeléből. Az őr éppen akkor ért oda, amikor társai már majdnem halálra marták. Úgy mentették meg, hogy egészen különálló, nyugalmas helyen helyezték el, ahol csakhamar hozzálátott, hogy új lakást készítsen magának.
Ez tehát a története azoknak a magános állatoknak, amelyek a part elszórt üregeiben húzzák meg magukat, azok tehát vén – de esetleg fiatal – kitaszítottjai a hódok társadalmának. Ez egyébként általános jelenség a társaságokat alkotó emlősállatok életében.
A szabadon élő hódnak az emberen kívül kevés ellensége van.
Az északamerikai vadászok azt állítják, hogy ott, ahol nagy tömegekben lakik, őröket állít ki, amelyek úgy figyelmeztetik társaikat a fenyegető veszélyre, hogy farkukkal csapdossák a vizet. Ezt úgy kell érteni, hogy az óvatos állatok nagyobb társaságában többen könnyebben meglátják az ellenséget, mint az egyes állat, azért a telep minden egyes egyéne egyszersmind őr is lesz. A csattogó zajt a hód hirtelen víz alá merülése okozza, és mivel ezt rendesen csak veszély, vagy annak sejtése esetén teszi, amennyire hallható csattanás egyszersmind jeladás is a társaknak, amelyek annak hallatára nyomban eltűnnek a víz színéről.
Amerika őslakói igen nagy tiszteletben tartják a hódot
és szinte emberi értelmet tulajdonítanak neki. Azt tartják, hogy a kiváló állatnak föltétlenül halhatatlan lelke van, egyéb regéikről nem is szólva. Arról már föntebb megemlékeztünk, hogy a hódnak még az indiánok teremtéstörténetében is igen nevezetes szerep jut.
Dahms néhány érdekes, történelmi forrásokból eredő adatot közöl arra vonatkozólag is, hogy a régi időkben miképpen fogták és használták fel a hódot. Egyik sajátságos óporosz fogási mód varsákban való fogás, melyekbe csalétekül fakérget tettek. „Bizonyos, hogy a legrégibb vadászmódszerekhez tartozott a szigonnyal való elejtés; a szigonyt felülről hajították bele a vízből felbukkanó hód testébe, később pedig bizonyára lőtték is. De a fogás gyakoribb módja az volt, hogy lakását felül kiásták és miután kijárata elé hálót húztak, kutyát küldtek bele. A hód- és borzvadászatra használt kutyáknak már a legrégibb korok vadásztörvényeiben (Pl. lex Saxonum [1. Francorum], lex Anglorum et Werinorum, lex Riquariorum stb.) külön neve van, mint canis qui sub terra venatur (a föld alatt vadászó kutya), canis bersarius (hódkutya), beverarius bibracco, castorius. Olaus Magnus „De gentibus septentrionalibus” című 1555-ben megjelent művében egy ilyen vadászat ábrázolva is van.
Az így nyert zsákmány
legbecsesebb részének kétségtelenül a hódpézsmát tartották, és pedig a leghatékonyabbnak a hideg országokból származó, pl. a németországi, svájci és oroszországi pézsmát, de különösen a szibériait vélték. A legmagasabb árat, mindenesetre 1852-ben fizették érte, amikor egy erdész 11 1/2 lat pézsmáért 276 márkát kapott, ami szerint kilogrammjának az ára 1533 márka lett volna. A hódpézsma még ma is szerepel egyik-másik gyógyszerkönyvben; a németből már törölve van.” Farkát mint bőjti eledelt becsülték, s különösen becsülték a karthauziak, akiknek más hús élvezése meg volt tiltva. A hódprémek legnagyobb része „Litvániából származott, ahonnan Danzigba hordták, innen viszont a világ legkülönbözőbb pontjaira.
A Hansa-időkben még egyszer nagyon keresett áru lett – egyszer már az volt az északi-arab időszakban – s a kereskedésben bevere, beverwamme, pelles castorini néven szerepelt… A minden egyes elejtett hód adta haszon teszi érthetővé, hogy Pultuszk, Varsótól északra a Warev mellett fekvő városban a XIV. és XV. században külön állatkert volt a hód számára”.
A hódnak hazánkban való előfordulásáról
Méhely e mű első kiadásában a következőket írja:
„A hód magyarországi előfordulásáról nagyon sok érdekes adattal rendelkezünk. Hogy valamikor hazánk folyóiban és tavaiban is eléggé gyakori volt, azt nemcsak nagyon számos helységünk, városunk, tavunk és folyónk hasonló neve bizonyítja (Hódmezővásárhely, Hódtó, hódtavi csata, Hódos, Hodász, Erdélyben a Hódos-tó, Brébfalva, Szolnok-Doboka megyében, stb.), hanem pontos és tudományos értékű följegyzések is igazolják, melyeket Frivaldszky Jánosnak egy 1873-ban összeállított, kiadatlan kézirata nyomán, az alábbiakban mutatunk be.
„Bél Mátyás (Belius) szerint
a mult században a hódok a Garam mentén egész Besztercebányáig terjedtek vala. Hanák János tanusága szerint 1729-ben Komáromból Bécsbe vittek egy példányt és Győr közelében 1750-ben egy másikat fogtak, Taube pedig azt állítja, hogy 1766-ban a Mitrovicánál a Száva partján egy hódkunyhóra akadtak, melyet nyolc példány lakott. Benigni József az Erdélyben vadon előforduló állatok közt a hódat is felsorolja s úgy tudja, hogy Erdélyben kevésbé mesterséges lakást készít. Ezzel kapcsolatban Bielz Albert megjegyzi, hogy Benigni erről Edertől, a szebeni elemi iskola igazgatójától értesült, ki szerint a hód Erdélyben Csík megyében fordul elő. Petényi S. János említi, hogy 1843 április 17-én Pozsony közelében egy hím példány és július hó 18-án egy nőstény került puskavégre. Ugyanakkor Schmitz János fehértemplomi gyógyszerész a következőket írja:
„A bánsági határvidéki illyr zászlóalj kerületében fekvő Dubovác nevű falutól Ó-Moldováig, valami nyolc mérföldnyi távolságra, a Duna szigetein, közel a parthoz, földalatti barlangokban lakik a hód. Lakása két kijárattal van ellátva, melyek egyike a füzes erdőkbe, a másik pedig a víz alá nyílik s a mellett annyira tágas, hogy 1823-ban hat darabot, mégpedig három öreget és három fiatalt találtak ugyanazon üregben.” Schmitz 1824-ben hét darab kitöméssel elkészített hódbőrt küldött fel Pestre, melyek közt kettő fiatal állaté volt.
Frivaldszky János írja munkájában,
(„Jellemző adatok Magyarország faunájához”, 1865, 70. lap) hogy néhány év előtt Pozsony és Petronel táján több példányt ejtettek el; Zimonynál, a Duna és Száva közt levő szigeteken, több év előtt szintén lőttek néhány példányt, 1831-ben pedig a Budapesthez és a Dunához közel fekvő Némedi község határában vertek agyon egy példányt. Kornhuber néhai pozsonyi tanár följegyzése szerint 1852-ben a Duna jobb oldalán, Pozsony fölött, az ú. n. Pötschen-ligetben, Elxinger bécsi udvari vadszállító emberei fogtak egy példányt. Ugyanakkor Petronelből került két élő hód s egy negyedik Csallóközön, Kiliti közelében, tett kárt, de nem volt elejthető.
Kétségkívül megbízható adatokat köszönhetünk Wachsmann Ferenc, jelenleg államvasúti főfelügyelőnek Budapesten, aki 1858-ban arról ad hírt, hogy Anderka ácsi erdész írásbeli nyilatkozata szerint, 1858. évi február havában a Duna mellett két hódpéldányt észleltek. Böhmerle E. szerint Zimony táján a Duna és Száva szigetein szórványosan még 1865-ben is találtak hódot, ez idő óta azonban senki sem látta Magyarországon, s egyetlen megbízható adat sem szól a mellett, hogy még valahol előfordulna hazánkban, vagy bár a szomszédos területeken.
1884-ben ugyan Warosch közleményei nyomán elterjedt a hír, hogy a Száva felső vidékein, jelesen az Ukrina-folyócskában hódra akadtak, s egy bosnyák 1884-ben Derventben kínálgatott egy hódbőrt eladásra, utóbb azonban kiderült, hogy a bosnyák által vásárra vitt bőr régi volt, melynek származását nem lehetett megállapítani, az ukrinai állatok pedig vidráknak (!) bizonyultal.”
Mióta Méhely a föntebbi sorokat írta,
az azokban megemlített Wachsmann Ferenc egy rövid cikkben („Állatt. Közlemények”, 1905) beszámolt arról, hogy valamivel több höze volt egyik legutolsó, Magyarországon észlelt hód történetéhez, mint a föntebbi sorokból következtetni lehetne. Wachsmann ugyanis, mint elmondja, 1854 februárjában maga ejtett el egy hódot az ácsi határon keresztül folyó és a Dunába ömlő Concó-patak jegén. Az állat egy lék szélén ült, midőn a lövés találta, de elejtője csak a partról volt kénytelen szemlélni annak vergődését, mert az eléggé széles és mély patakból nem tudta kihozni, s azt is tehetetlenül volt kénytelen nézni, hogy az állat vergődése közben mint a jutott a lék széléhez és tűnt el a jég alatt mindörökre.
Egyébként pedig a hód Horvátországban is otthonos volt valamikor, mint helynevek bizonyítják (pl. Crni Dabar a Velebitben, dabar-hód), s ugyancsak helynevek bizonyítják egykori boszniai előfordulását is, amilyenek Dabarpolje (hódmező) és Dabar Savakimost mellett. Kihalt állapotban ismeretes az állat hazánk több barlangjának alsó és felső diluviális üledékeiből, tehát a legközelebbi geológiai multból.
Nyugat-Európában ma Franciaország az egyetlen ország, amelyben megél a hód, és pedig a Rhone alsó folyása mentén Avignontól lefelé, valamint Gardon nevű mellékfolyójában Pont du Gard-ig, a híres római vízvezetékig, mintegy 3 km-nyire a Rhone-ba való beömlésétől.
Áttérve már most Európából Ázsiába, Köppen adataiból azt kell következtetnünk, hogy Szibériában éppoly gyorsan és alaposan elintézték a hód sorsát, mint Európában.
Brasz szerint („Neue Pelzwarenzeitung”, 1905) valószínűnek kell tartanunk, hogy azoknak a hódprémeknek tekintélyes része, melyek Északkelet-Szibéria vásáraira, Nyizsnij-Kolimszkba és Anadirszkba jutnak, egyáltalában nem Szibériából származnak, hanem Amerikából és cserekereskedés útján jut a Behring-szoros szigetein keresztül az indiánoktól a partlakó csukcsok kezébe. Oroszország a Kínával Kiachtán keresztül lebonyolított cserekereskedés céljaira már korábbi évszázadokban is Anglián keresztül szerzett be kanadai hódbőröket.
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több vadon
Jó cikk! 🙂 🙂
Érdekes cikk egy nagyon érdekes állatról.
Azon csodálkozom, hogy Fekete István nem írt róla. Keresgéltem, de nem találtam ilyen írást.
Valószínű Fekete István azért nem írt a hódokról, mert abban az időben nagyon megritkult az országban, ha volt is valahol egyáltalán, nem igen találkozott vele. Sokkal később telepítették be több részén is hazánknak, és ez olyan jól sikerült, úgy elszaporodott, hogy már van ahol jelentős a kártétele.