Centauri: őszi novella | Október végi férfi | Fotókkal!

Centauri őszi novella | Október végi férfi

Első megjelenés 2007 október, Liget folyóirat

---

Közeli finisem régi ígérete szelíden remeg.

Ahogy vad és erős férfi alá feküdnék nőként újdonsült meddőségem vakító és magabiztos tudatában. Amint szeretkeznék a kéj ördöngössége nélkül, végre szolidan és boldogan azzal a férfival, aki valaha voltam. Ahogy semmitmondó, de őszinte hallgatással hagynám: tegyen velem bármit és bárhogyan. Szeressen így, őrületig nagyon, szabadon, szanaszét, keresztben-kasban. Modulonként analizáljon vagy csodáljon egy darabban. Vagy keféljen léhán az árokpart roncsain, míg alig izzó tekintete távoli zúgással – akár egy fénycsóva éjjel – átsöpör a rozsdás galagonyagátak fölött. Babráljon rajtam szórakozottan, mint aki szaporodó bőrhibákat keres. Ikszelgesse darabkáimat, fakadásaim forrásait, mint aki keresztrejtvényt fejt a testemen. Bármit engednék neki – s nem fájna semmi nekünk. – Ha az a férfi én volnék még.

Ám ahogy favágás közben megállok, belenézek az erőtlen napba, és sajgó vállaimat tapogatom, meg kell állapítani: ez a férfi már nem a régi. A tükör többé-kevésbé még annak, a réginek, ifjúnak és vadnak, erősnek és lököttnek mutatja, de a tapintás már új és szomorú.

Csöndben jegyzem meg a bennem lakó gyönyörű, buja, okos és ledér nőknek – minden valaha „élt” női szereplőmnek –, hogy már nincs az a fényévhosszú út, nincs az a háromnapos favágás vagy tortúra, amely úgy pumpálná tele áradó vérrel az izmokat, mint ahogy régen egyetlen mozdulat vagy egy jó gondolat.

A régi, bennem lakó férfi álmában is oly karcsú volt és feszes, akár egy riadtan vágtató ragadozó.

Álom? Álma, alvása, alfája is delejes tréning volt. Ez meg itt? Aki most vagyok – a metamorfózis kapuját megpillantó utazó –, ha lefekszik, pontosabban ledől, akár a villámsújtott ló, mint akivel nemcsak az enapi fáradtság dől el, hanem minden súlyos óra, amit valaha átharcolt és átélt, ez a férfi már, ha nyugodni tér, úgy ernyed el, mintha többé nem kelne fel. Végre hat rá a megalázó gravitáció. Hiába vágja a fát a régi erővel és derűvel, hatékonyan, gyorsan és ügyesen, hiába forgatja akrobataként a fejszét, hiába pörgeti és robbantja a tönköt, bárhogy inspirálja is valamennyi, közepesen hosszú élete során elképzelt nő, az izmok a legkisebb szünetben is ellazulnak, és ha tehetnék, mint a molyrágta ruha, mint az illúzió, elillannának már a kozmosz füstös légterében.

Formája még épp a régi. Állaga új.

Már nem kőkemény. Már nem hússzikla. Nem izomatom. Nem az életerő erőműve. Már nem megújuló energiaforrás. Nem forgat, pörget, sajtol, duzzaszt semmit. Nincs már benne alternatíva és perspektíva. Megajoule-jait kilojoule-ra, majd wattokra, voltokra, apró amperekre váltja. Végül majd épp csak dereng benne némi áram, épp csak annyi feszültség, mely az utolsó művelethez a hardvernek szüksége lesz; épp annyi maradék, amely az élet utolsó s legalacsonyabb energiaszintű műveletéhez még épp elegendő. Egy kis kóboráram, amely majd – ha akarjuk, ha nem – beindítja majd az utolsó programot: az ötperces önmegsemmisítés programját. Az utolsó tudatmaghasadást.

A bennem lakó nők persze örökifjak. Hamvasságuk öröktől való. A nő cipeli az élet velejét és terheit. A férfi csak az öröktől való halált cipeli. A Pokol gödrét próbálja meg egy élet során betemetni, mintha csak egy fekete lyukat próbálna két tubus sziloplaszttal hézagmentesen eltömíteni.

Fiatal férfi? Ifjú, eleve elrendelt halál.

Koros férfi? – érett a halálra.

Halott férfi? – elvégzett munka, jó indián.

A nő él. A férfi haldoklik.

A nő átalakul. A férfi meghal.

Állunk tehát az októberi verőfényben,

egymagunkban – én, férfiak és nők közössége. Nyugtalanítóan sokan vagyunk, de egy megkésett déli szellő melegéből felbukkan egy régi regényhősöm: Tafy hét halálon túli, őrült sovány arcán sírásra görbül, s egyszersmind mosolyra áll a száj; alvadtra harapdált ajkaival régi igét idéz: „A skizofrénia nem ott kezdődik, ha valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már!” Köszi Tafykám! Jó, hogy emlékeztetsz. Drága idegroncsom, te monomániás flaszterbetyár, te mérgezett embrió, te elvetélt ötlet – egy ideális nő és egy ideális férfi szörnyű keveréke és elvetélése. Szomorú „Szia”. Komor-tömör késő-őszi „Szevasz”. Semmi „Viszlát”. Semmi „Hogy vagy”. Tafy el. Hószagú géptaps – horgonyzott halál.

Egy holló bukik le az égből

– kékből, hűségből, hidegből –

és nő válik belőle épp ott, ahol kokettál velem a távoli halál. Azt se tudom, ki az. A hátam mögött ér földet, lusta és fáradt vagyok megfordulni, hogy megnézzem. Gyöngéden nyúl a tarkómhoz, mintha a felhők közül kibukkanó Nap nézne oda egy pillanatra véletlenül, és azt mondja: „Nem számít. Én így is szeretlek.” Se szomorú „Szia”, se komor-tömör késő-őszi „Szevasz”. Ismerős, bennem lakó örökifjú nő, szó nélkül el. Nincs ködfüggöny, nincs tapsvihar, nincs gyomorszájon rúgó acélbetétes halál.

A világ csak ennyi. Ez a hely.

Csak ez, és semmi más. Ahol lakom, állok, vágok, ütök, verek, halok, s még élek. A dombvidék és a hozzájáró ég – akár egy vászon – a horizont bambuszrámájára feszül. Fáról fára terjed a csönd, s úgy gyűlik a völgyben, mint a higany… és jön az utolsó fecske, alacsonyan, sebesen és sietősen. Nem cikázik s ijesztően gyors. Szomorú, ahogy csak elsuhan, ahogy rémülten belehúz: „Gyerünk-gyerünk, el innen, el, de mihamarabb, megállás nélkül Afrikáig!”

Ebből a nyílegyenes szárnyalásból tudom biztosan: több fecske nem lesz, ő volt az utolsó, nem jön utána már senki, csak a köd, csak a fagy, csak a tundra, csak a tajga – csak a halálölelő téli legelő.

A karámoszlopokon nem ül lesben semmi. Üres és kopasz a bodzás. A hervadt csalános meg sem rezdül. Órák múlva hallok egy távoli vijjogást – semmi mást. A nyugati patak mentén két bőgés utáni, sértődött és ideges, fiatal szarvasbika szalad át, tán abban a reményben, hogy egy kései ünőre valahol még odaér.

Ledőlök a fűre.

A föld langyos még, de a levegő már fagyos.

A fűszálak között se tücsök, se pók, de még egy túlórázó hangya sincs. És akkor meghallom sok éve halott lovam, Gerbeaud hangjait, ahogy akkurátus, rövid harapásokkal legel az ősszel újra kizöldülő mezőn. Nyugodtan, komótosan, megfontoltan, kihasználva ezt a nyár és ősz közé ékelődő rövid pauzát, mikor még friss a fű, nedvdús a tippan, nő még pár centit a nehézszagú tarack, de már legyek és böglyök nincsenek; csak háborítatlan, hűs napsütés, pengeéles fény és ezüstzsinóron húzott alkonyat. Amikor végre nyugodtan és komótosan ballaghat az egyik fűszáltól a másikig…

És a harapásoknak semmivel össze nem vethető, derűs és bölcs, higgadt és életerős hangja van. Jól hallom, amint édes perjét roppantanak a fogak, amint puhán nyitnak-zárnak Gerbeaud forró plüssajkai, amint alig hallhatóan, precízen őrli a rég halott száj a jelen ízeit. S ezekben a hangokban benne foglaltatik a nyárvégére kigömbölyödő has márványossága, a brutális lapockák fényereje, a hosszú sörény fényszórása, a szőke farok rövid suhintása is.

A ló-lét teljes, szabad és vad, mindenekfelett álló, sztyeppék fölött suhanó félnomád öröme.

Amikor már egészen közelről, méterekről hallom az ismerős prüszkölést is, felkapom a fejem, de Gerbeaudnak már a körvonala se látszik. Nem csoda, hisz hosszú évek óta halott, csak a csontjai jönnek majd fel egyszer – valahol. Csak a csontjai, mintha a tőle megszokott intelligenciával és eleganciával épp csak átadná a helyét nekem.

A túlzsúfolt földben az én csontjaimnak.

„Látod, gazdám? Nálam már az utómunka is bevégeztetett. Gyere! Most rajtad a sor, nézd, nem kell keresgélned, átadom a helyem. Borulj ide, süppedj itt az októberi földbe, megágyaztam neked, s örömmel engedem, hogy itt, ahol annak idején én dőltem el, az én helyemen, az én testem negatívjában, az én hatalmas humuszomban legyél te is semmivé egészen.”

---

Gerbeaud a Golgotán | Ilyen átkísérni egy lovat a túlvilágra

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több történet