A túlterheltség megoldása : egyik lépés a másik után | blog
Sok vagy nem, amit kitűzök célul magam elé? Van, aki talán azt mondja: sok. Van, aki úgy véli: belefér.
Van, aki bizonyára azt mondaná: ez már a kis halálod és a nagy infarktusod előtt is sok volt. Nem véletlenül végezted így. Van, aki csak azt mondaná: ezentúl már jobb lesz vigyázni. Van, aki talán szereti is, hogy az infarktus sem tört meg végleg, és nem hajlok meg minden fiziológiai kényszer előtt, magyarán: saját testemmel és létemmel szemben is van dühöm és dacom. Ha tetszik, kisebb
palotaforradalmakat vezetek
nap mint nap, részint a testemért, a teljesítőképességemért, de ugyanakkor némiképp a testem ellenében is, nem hagyván nála a totális kezdeményezést.
Van, aki azt mondaná: jobb már nem erőltetni semmit. Van, aki úgy tartja bizonyára, hogy az aktivitás tarthat életben leginkább, és újabb tervek és munkák vihetnek a leghatékonyabban és leggyorsabban egy újra teljes értékű, százszázalékos munkabírás és élet felé.
Alapvetően semmi sem változik a halál után.
Csak kiélezettebb lesz a helyzet, keményebb a küzdelem, és vakítóbb a bizonyosság – hogy mindig is ebben a paradoxonban éltünk. Óvatosan, és kíméletesen kell élni, hogy megérhessük, amikor virágba borul a gyümölcsösünk.
De ha túl sokat óvatoskodunk, túlságosan kíméljük magunkat, éljünk bármily hosszan, bármennyire kifogástalan egészségben, s legyünk kilencven évesen is oly fittek, mint a harmincasok, azt kockáztatjuk, hogy bár hosszan húzzuk, jól húzzuk, jól nyüstöljük, jól irányítjuk és jól tűrjük az életnek mondott gyógyíthatatlan betegséget, csak épp végül közel s távol sem lesz sehol egy gyümölcsös. Ahhoz több munka, több bátorság, több megpróbáltatás, és jóval több kockázat kellett volna.
Végül azt látjuk:
elment az életünk arra, hogy az életünket vigyázzuk.
Ha ugyanolyan hülye is az ember a saját halála után, mint volt a megszületése pillanatában, meg az azt követő negyven évben, azt a halál után akkor is pontosan tudja, hogy ez a paradoxon lesz a legfényesebb lámpás élete hátramaradt útján.
És nincs gyógyszer e paradoxon ellen. Szedhetünk bármit orvosi javallatra, de olyan javallat nincs, nem volt és nem is lesz, sehol a galaxisban, a legfejlettebb filozófiákkal és technológiákkal élő szupercivilizációkban sem, azoknál sem, akik már rég jártak a Földön, sőt rég el is hagytak minket, szóval még náluk sem lesz efféle trükk vagy modus vivendi soha, ami ezt a paradoxont akárcsak enyhítené is egy kicsikét, legalább a másodperc kvarkba tört részéig.
Ezt elfogadni se kell,
ez annyira erős és világos a halál után. Nem kell elfogadni az estét, mert az jön, mindig is jött, mindig is véget ért, sosem volt kérdéses. Így az idő és erő és lehetőségek háromszögelése is evidencia.
Az óvott, védett, féltett élet, mint a párnába varrt pénz… Mint a kert végében elásott családi ezüst. Oly mélyen a sárban, hogy onnan késői utód sem túrja ki. Mint az alma, amit addig tartalékolunk, míg meg nem barnul. Mint a vetőmag, amit addig tartogatunk egy atomtámadásra, míg elporlasztja a zsizsik. Mint a nagyregény vagy sorozat, melynek izgalmát addig késleltetjük, hogy végül egy lapot sem olvasunk el, és egy részt sem látunk belőle. Mint az igaz szerelemnek tartogatott szüzesség, amit végül a klimax gyaláz meg, és aminek egy két és fél láb mély sír vet véget.
Holnap is sok feladat vár.
Egész hétvégén. A hosszú hétvégén. Jól állunk, jól haladunk, sok olyasmi valósul meg, ami korábban csak legszebb álmaimban derengett fel, mégis gyakran nincs még elég erő, gyakran megtorpanok, gyakran elégedetlen és feszült vagyok. Hajnal van megint, mindjárt hajnali három, most kell átgondolni, hogy mi legyen a recept.
Húzzam meg a terveket, akár egy regény túlírt szövegét? Vagy hagyjak mindent, sőt bővítsem is, amennyire lehet, de hajtsam magamat, akár az igavonó barmot, és ha kell a maradék szuszt is préseljem ki magamból?
Nem.
A megoldás jóval egyszerűbb.
Épp azt teszem, amit az infarktus óta mindig, ha sok a munka, nagy a munka, ahogy egy hete a Jászmaróti odúkolóniát telepítettem egész nap. Nem húzok semmit. Nem mondok le semmit. Nem engedek el semmit. Azt is hagyom, hogy amikor eszembe jut valami, amikor rájövök, ráeszmélek valamire, akkor hadd bővüljön a lista! Miért is ne? Bővült egész életemben, miért is kellene váratlanul megállítani a növekedésben? Mi volna abban a logika?
Vajon az nem volna az elme, a fantázia elárulása?
Nem. Bővüljön csak! Dolgozzon a psziché, álmodjon, kutasson, tervezzen. Munkálkodjon csak. Analizálja, amit lát, amit megtud napról napra, és ha úgy látja jónak, száz analízisből forraljon szintézist, szintézisből tézist, tézisből tervet, és végül – amennyire ereje engedi, végzetes gyarlósága, és isteni képességei – a tervekből tettet. Még ha nem is mindegyikből.
Ugyan, ki vagyok én, hogy minden tervem tetté váljon?
Ugyan, ki vagyok én, hogy elégedetlenkedjek. Ugyanakkor: Ki vagyok én, hogy önmagamat pátyolgassam és teherbírásomat én magam méricskéljem. Ugyan, ki vagyok én, hogy bármi ennél közelebbit önmagamról a bizonyosság bántó élességével tudhassak?
Pokoli, ördögi, mennyei és angyali egyszerűséggel kell kimennem pár óra múlva az udvarra. Gondolhatnám, atyaég, mivel kezdjek?
Talán a második aprómagos telepítéssel, azzal muszáj végezni rögtön a legelején, aztán fel kell csavarozni és festeni a maradék odút, elhozni a létrát, telefonálni a denevérodú ügyében, azt majd délelőtt valamikor, és fel kell állítani a két új seregélyfát is, máskülönben hogyan rakom fel a búbosbanka-odúkat, még mielőtt a létrát vissza kell majd vinni…
….de mivel front után vagyunk, legalább fél órát kell szánni a záportározóra is, mert már tart a récék vonulása, este két vagy három regényfejezetet még ki kell javítani, de előtte azért mindenképp fel kell rakni kettő cikket, egy blogot, meg egy novellát, és most kell kipakolni a kisházat is, mert majd amikor jönnek a fogolycsibék júniusban….
………….
A mennyei feladatok pokoli áradatában
a helyes sorrendek és mennyiségek meghatározásával önmagában is elröppenne a nagy semmibe egy hét, egy hónap, egy újabb hiábavaló lét és egy újabb oktondi élet.
Túl sok ez. Épp ezért nem húzni kell, mert az is csak gond. Mégis mit húzzak ki? Ezt? Vagy inkább azt? Mindkettőt? Egyiket sem? Baromság. Annyira sok ez már, hogy csökkenteni sincs értelme. Ez már annyi, hogy innentől már csak nőni tud. És ha ügyes vagyok, akkor nőhetek mindezzel én is, csak el kell engednem, hogy meghatározzam a helyes sorrendet, a helyes mennyiséget,
a helyes helyességet…
a helyesség milyenségét
meg a milyenség helyességét…
Most csak annyi lesz a szabály,
hogy mindig csinálom a soron következőt. Ami épp kézre esik. Ami épp a listán következik. Hogy három sorral lejjebb lehet ennél a feladatnál fontosabb is? Igen. És ki nem szarja le? Nem, ezzel most nem foglalkozunk. Mindig azt csinálom, ahová épp elérek. Mintha mosogatnék: mindig a legközelebbi edényt. Nem nyúlok át a lábasok fölött, hogy a legtávolabbi poharat vegyem elő.
Mintha haladni akarnék: mindig a legközelebbi lépéssel. Ahol, ha akarnék sem kezdhetnék a második lépéssel. Ez az élet, és nem a sakk.
Lórúgás az van, de a lóugrás kizárt.
Ez lesz ma a nem túl eredeti főszabály:
egyik lépés a másik után.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több cenweb
Talán a lépéseket át lehet gondolni, mielőtt leírod őket, és akkor lehet velük szépen sorban haladni. (Én pl. mosogatásnál mindig előre rakom a poharakat. 🙂 )
Azért csak vigyázz magadra – amennyire csak képes vagy!
Régi praktika, hogy egyszerre csak egy dolgot…de az egymásutániságban azért nálam játszanak bizonyos praktikus szempontok…néha spórolni lehet vele. Időt, energiát. Ami az önkíméletet illeti, szemben a “virágzó gyümölcsössel” – azért azt jó lenne megérni , hogy a gyümölcsös termőre forduljon…úgyhogy csak vigyázz magadra lécci! Azt meg majd egyszer meséld el, hamár a nagy bizonyosságot, a halált tesszük meg a sarokpontnak, mint ahogy az is , mi mondatja veled, hogy utána nem változik, lényegében semmi! Te már megtapasztaltad. Én csak egy jelzést kaptam , nem fogod elhinni, egy vörösbegy által, hogy van tovább…