Tokok | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: Tokok (Acipenser Art.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Tokok (Acipenser Art.)
A valódi tokok (Acipenseridae) testén öt jellegzetes csontlemezsor fut végig, amelyek közül az egyik a messze hátul álló hátúszóig a hát közepén helyezkedik el, egy-egy az oldalukon a kormányúszóig és egy-egy a has szélein a vállövtől a hasúszókig. E csontlemezek közepén kiemelkedő és többé-kevésbbé hegyes és éles csúcsban végződő taraj van, úgyhogy e csontlemezek miatt a hal testének keresztmetszete ötszögletes.
A csontlemezek között lévő bőr csupasz, csak a farok felsőrészén helyezkednek el apróbb csontlemezek. A pofa rendesen hosszú, keskeny és hegyben végződő rostrumban folytatódik, amelynek alsó oldalán helyezkedik el a száj s előtte négy bajuszfonál.
A szájnyílás maga aránylag szűk, kinyújtható és csőalakú. Számos csont- és porcdarab merevíti, amelyek a visszafejlődött állkapcsi ív maradványai. Az idősebb állatnak nincs foga. A kopoltyúfedő kopoltyú megvan, fecskendőrése a megfelelő kopoltyúval az Acipenser-nemzetségnek van, de a Scaphirhynchus-nemzetségnél hiányzik. A mellúszó hatalmas csontsugarat visel. Az úszóhólyag igen nagy, osztatlan, tojásdad vagy laposan legömbölyített.
A valódi tokok a Föld északi mérsékelt égöve alatt élnek s nem terjeszkednek ki nagyon sem északra, sem délre. Tengerekben vagy nagy tavakban élnek, de bizonyos évszakokban elhagyják ezeket és behatolnak a folyókba, hogy aztán hónapokig éljenek bennük.
Mindnyájan rablóhalak s igen falánkak, de rendesen csak a legalább félig kifejlődöttek támadják meg az állatokat, míg a fiatalabbak apróbb férgekből, lágytestűekből, halikrából s hasonlókból élnek. Szaporaságuk rendkívüli, ennek ellenére számuk évről-évre fogy, mert a halászok nagy kíméletlenséggel irtják őket.
A kecsege (Acipenser ruthenus L.)
A délnémet kutatók a kecsegetokot (Acipenser ruthenus L.) összetévesztették a közönséges tokkal, bár attól hosszúra nyúlt, vékony ormánya miatt könnyen megkülönböztethető, annál is inkább, mert meglehetősen hosszú bajuszfonalai belső felükön rojtosak. Felsőajaka keskeny és kissé beöblösödő, alsóajaka középen megszakított.
Az első hátvértek alig emelkednek ki, de hátrafelé egyre nőnek, legmagasabb a negyedik vért, amely hegyes tüskében végződik. A hát színe sötétszürke, a hasé világos, a mellúszók, a hát- és a farokúszó szürke, a has- és az alsóúszó szennyesfehér, a hátvértek színe olyan, mint a háté, az oldal- és hasvértek színe fehéres. E hal ritkán nő meg 1 m-nél nagyobbra és súlya legfeljebb 12 kg.
A kecsegetok, vagy röviden kecsege, a Fekete-tenger lakója, s abból felvonul e tenger minden folyójába, tehát a Dunába is s eljut ennek majdnem minden mellékfolyójába. Bécsnél évente fogják, Linznél sem ritka, de már Ulm közelében is megtalálták.
A Fekete-tengeren kívül a Káspi-tengerben is lakik s megtalálható ennek a folyóiban is, továbbá a szibériai folyókban, főleg az Ob-ban is. Észak-Németország folyóiba és tavaiba való betelepítésével ismételten megpróbálkoztak, de sikertelenül, mert megélt ugyan ott is, de nem ívott. Hazánkban gyakori, elvétve még a Balatonba is bejut. A folyók mély vizű, köves fenekén május-júniusban ívik. Húsa a legjobb és a legtöbbre értékelt halhús.
„Az a különös van benne, hogy a homokos fenekű vizeknek örvényeiben a sárban szeret lakni és oly könnyen enged a fogásnak, hogyha csak az orra akad is a hálóba, bátor egész teste kívül maradjon, ki nem rúgja magát a hálóból, hanem ki-kifogattatik. A Szamosnak és Tiszának bőv lakosai vagynak e félék. De a Tiszába ritkán jőnek fellyebb Ujlaknál, megesik mindazáltal, hogy néha Szigetig is feljőnek, mégpedig nagy bővséggel.”
– Így tanította ezt a kecsegéről Gáti István természetrajza. – „Sokszor egész táborral el-elvándorolnak, mint a kecsegék 1767. az Alföldről, Tiszából feltakarodtak ide is Mármarosba, Marosból Szamosba, úgy, hogy ízül se találtatott ez oda alatt.”
A kecsege tenyésztésével hazánkban már a XVII. században megpróbálkoztak. I. Rákóczi György fejedelem Sárospatakról Székelyhíd környékére vitetett kecsegéket és melegforrástól táplált tóba telepítette be őket. Szalárdi János krónikájában olvashatjuk, hogy a kecsegék néhány esztendeig jól megvoltak, de egy felhőszakadás elmosta a gátakat, s akkor szétszéledtek. Újabban Gosztonyi Mihály földbirtokos kísérelte meg a kecsegetenyésztést. A halastóban szépen gyarapodtak, de nem ívtak.
A kecsege mesterséges tenyésztésével 1869 óta sokan foglalkoztak, de igen kevés gyakorlati eredményt értek el. Még a legtovább jutott ezen a téren Arnold, akit az orosz halászati egyesületben a kecsegetenyésztés kérdésének megoldására a kazáni kormányzóságba küldtek ki.
Arnold a kecsege addig ismeretlen ívóhelyeit kutatta fel és ezekről gyűjtött ivarérett példányokat. Hosszas kísérletezés után az ikráknak száraz úton való megtermékenyítése is sikerült. Az orosz halászati egyesület kazáni fiókja ezzel a módszerrel 1911-ben kb. 10.000, 1912-ben pedig 30.000 darab ikrát költettetett ki.
Az amerikai kísérletekről Glen C. Leach, az orosz próbálkozásokról pedig N. A. Borodin közös jelentésben számolt be („Bur of. Fisch.” Doc. No. 880, 1920), de gyakorlati eredményt egyik sem tud felmutatni.
A viza (Acipenser huso L.)
A tokfélék között talán a legfontosabb a vizatok, viza, vagy őrhal, Acipenser huso L., a tokhalak óriása, mert eléri a 9 m-es hosszúságot és a 14 métermázsás súlyt.
A vizának rövid, háromszögletes ormánya, szalagszerű, lapos bajuszszálai, középen kissé beöblösödött felsőajka és középen megszakított alsóajka van. Hátvértjei elől és hátul alacsonyak, középen magasak, oldalvértjei aprók és különállók. Háta sötétszürke, hasa piszkosfehér, ormánya sárgásfehér, vértjei fehéresek.
Hazája a Káspi- és Fekete-tenger és a bele ömlő folyamok alsó szakasza. Ma már igen ritkán jön fel a magyar Dunába, illetve a Vaskapu fölé. Pedig valamikor nemcsak a magyar Dunában, hanem mellékfolyóiban is fogták. Heckel a Marosból és Tiszából, Petényi a Vágból, Herman a Körösből és Zagyvából is említi. Húsa jó, ikrája és hólyagja világkereskedelmi cikk.
A viza előfordulásáról Vutskits („Halászat”, 1911) a következőket mondja:
„A tokfélék közül a vizáról, ezen halcsalád óriásáról írja Schrank, hogy 1692-ben még a bajor Dunába is felhatolt. Oláh Miklós szerint pedig 1763-ban a magyar Dunában is oly nagy mennyiségben fogták ki, hogy értékesíteni sem bírták.”
A legnagyobb viza, melyet 1857-ben a Dunából kifogtak, 8 régi mázsát és néhány fontot nyomott. 1868-ban Orsova táján fogtak ki Singhoffer halászmester szerint e folyóból egy 480 fontos példányt. 1870-ben szerinte a Dunából 300 fontos viza még gyakran került a szárazra, de 1879-ben már ritka volt a 200 fontos is.
Az idén (1911) ezen halóriásnak Orsovánál Eckstein Emil áll. halászati bérlő feljegyzése és szóbeli közlése szerint már csak 4 példányát fogták ki. Ezek egyike, mely 102 kg-ot nyomott, éppen ottlétem alkalmával, szeptember 8-án került szárazra.
Zimony táján is Wolf Jakab halászmester szerint, csak elvétve fognak ki a Dunából egy-egy vizát. Dunapentelén pedig 35 évvel ezelőtt került egy 50 kg-os utoljára a hálóba. A Tiszából Szolnok táján 28 év óta nem fogtak ki Stögermayer halászmester feljegyzése szerint vizát; Szentesen is csak nagyritkán kerül egy-egy 30 kg súlyú a szárazra. Szegednél 1895-ben fogtak ki utoljára Bárkányi János halászmester állítása szerint két darab 50–60 kg súlyú vizát; 1909-ben Algyőn kifogottnak azonban csak 18 kg súlya volt.”
A Duna középső szakaszán, Gemencénél dr. Isgum Ádám halászmester és e régi érdemes halászcsalád két másik tagja, Rezső és Ferenc, 1922 márciusában 2.20 m hosszú, 90 kg-os vizát fogtak. A gemenci halásztanyán mér 18 év óta nem láttak vizát. Valószínűen viza volt az a 135 kg-os tokféle óriás is, amely 1929 májusában került a poroszlói halászok hálójába.
Fotó: Wiki, borítókép: viza szobor a ráckevei Duna-parton, privát fotó
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több hal
Elég régóta horgászom, de életemben egyszer fogtam kecsegét. Persze egy puszi után vissza is mehetett a Tiszába. Olyan különleges élmény volt, hogy még el is sírtam magam……