Teremtésbe és pusztításba oltott düh és szerelem | Blog

Teremtésbe és pusztításba oltott düh és szerelem| Stairway to Heaven

---

Rendkívüli észleléseim vannak újabban önmagammal kapcsolatban. A világot illetően is akadnak furcsa észleleteim, de azok nem újak, és míg a külvilág, legalábbis az emberek világa megállíthatatlanul süllyed el az öntudatlanság, a hisztéria, a pszichózisok világában, és egyre nagyobb tömegek válnak egyre tudatlanabbá, és egyre inkább ilyen-olyan manipulációk és manipulátorok áldozatává, és mint a szokatlanul agresszív, néha már-már ördögin sötét kisgyermekek vadul tolonganak mindenféle tiszta fejjel és stabil lélekkel vállalhatatlan megabaromság kapujában, a képmutatás minden korábbinál erősebb kényszerhullámhegyeiről nem is szólva, tehát:

míg a külvilággal, a külvilág vad homályosulását egyre kíméletlenebb kontúrokkal látom, és egyébként is, mindent egyre élesebben, mint egy fűszál hajnali fényben megvillanó harmatos élét, egy lepke milliméteres csápjának fésűségét, egy liliomból kilibbenő virágpor apró ködét a fehér szirmok örvén, és mindez természetes, és mindez egyre inkább stabilitást szül és jelez, azt, hogy lassan visszanyerem az éleslátásomat, a tisztánlátás nyugalmát, amit tavaly beszennyezett és megingatott egy rövid halál, amit folyton kibillentett a fájdalom és bizonytalanság, egyfajta homály térfelére a posztinfarktusos élet-halál rezgés, de ennek lassan vége.

Kontrasztosan, biztosan, egyértelműen látszik mindkét szféra: a virágok és harmatos füvek mikroszkopikus megaharmóniája és a Homo sapiens szánalomraméltó, sokszor az indokoltnál is vadabb, gonoszabb süllyedése. Visszanyerem tehát ebbéli látásom és tudásom, ez pedig oly prózai, mint az, amikor egy törött karról leveszik a gipszet, s egy hét után az a kar már úgy kanalazza a levest, mintha sosem tört volna el.

Ugyanígy kanalazza az élet televény levesét

a pszichém, megszabadulva a fájdalomtól, a gyógyulás és új élet útjára lépve, megint természetesnek veheti, hogy erőlködés nélkül láthatja a világot színről színre. Olyannak, amilyen valójában. Nem olyannak, amilyennek elképzeli, nem olyannak, amilyennek mások hazudják a számára, hanem olyannak, amilyen az önmagában. Amilyen az ember önmagában. Amilyen egy virág önmagában.

Őrület egy virág csak úgy önmagában.

Csoda, mindentől függetlenül, messze a szártól.

Őrület az ember csak úgy önmagában.

Borzalom, mindentől függetlenül, messze a józanságtól.

Mindez világos. Sosem volt világosabb.

Mindez egy egyszeregy. Nincsenek kivételek. Ez a világegyetem legegyszerűbb matematikája. Ez a geometria maga. Mindez egy szabályos kocka. Egy egyenlő szárú háromszög. Mindez még inkább egy gömb. Oly egyszerű, és a felismerés, mindennek érzékelése oly tökéletes.

De saját magammal kapcsolatosan egyre furcsább élményeket élek át. Nagypénteken kezdődött, amikor váratlanul körülbelül negyven percre úgy éreztem: megint egészséges vagyok. Azóta egyre gyakrabban fordulnak elő ilyen negyedórák, fél órák, néha órák, ad absurdum délelőttök vagy egész éjjelek is. Mindezzel párhuzamosan időnként olyasmit érzek, ami igazán valószínűtlen:

mintha visszafelé haladnék az időben.

Pontosabban, mintha a testem haladna visszafelé az időben. Mintha ott, amikor egy percre meghaltam, ott valami olyasmi történt volna, ami nemcsak a korábbi sokkokat ütötte ki az elméből, hanem a testet is „átütötte” egy másik működési módba. Amint felszabadulok a halál és a szív teljes csődje után a nyomás és a sejtszintű „depresszió” sötétje alól, kíváncsibb leszek, mint amilyen bármikor is azelőtt voltam. Abban a pillanatban többet akarok, mint amit valaha is akartam. Több mindenben hiszek, mint amiben korábban összesen, mindent összevetve hittem. Nagyobb az életkedvem, életenergiám és élniakarásom, mint korábban bármikor, életem legszebb pillanatait is egybevetve.

Mintha minden, ami az életben jó, minden, ami az élethez köt, megduplázódott volna. Amúgy a dühöm is. Isten őrizze azt az embert, aki még egyszer megjelenik markolóval a közelemben, aki a birtok határán bokrokat akarna kitépni. Nem fogom megkérdezni, ki és miért küldte. Ha igen, csak azért, hogy azt az embert is megkeressem. A „nincs mit veszteni” érzése is megsokszorozódott bennem.

De, ami a legfurcsább:

valóban vannak olyan időszakok, tíz percek, negyedórák, amikor a test szintjén érzem úgy, mintha visszafelé tartanék az időben. Mintha fiatalodnék, és egynémely testrészem elérte már a kamaszkor állapotát is. Nem tudom még, hogy mi ez. Gőzöm sincs. De jó, azt tudom. Meg azt is, hogy akár kissé félelmetes is lehetne. A testünk csak egyirányban haladhat, így tudtam eddig én is, de ha mégis ennek ellenkezője történik vagy valaki azt hiszi csak, hogy ennek ellenkezője zajlik a testében, ott valami nagy gáz van inkább, semmint a közeli üdv és öröklét ígérete, ez világos.

Nem tudom még, mi ez velem pontosan. De szeretném, ha ez így maradna. Mintha csoda történne épp velem. Holott bármi történt is az utóbbi másfél évben, csodát nem reméltem, és nem akartam. Fel sem merült bennem. Inkább az ellenkezője: hogy megszívom végül. Hogy vergődésem végül oda torkollik, ahonnan (a kórházban) visszahoztak. Hogy nem kerülhettem el végleg. De még egy rövid időre sem. Egy év. Másfél év. Ilyesmi. Egy kis vergődés még. Némi kín még bónusznak. Vagy temérdek kín és még élve. Nem alélva, hanem nagyon is élve, hogy minden tőrt, ami a szívembe szúr még újra és újra, élesen és erősen, tiszta fejjel érezzek – éberen és álmomban.

Ezt hittem. Csoda fel sem merült.

A harc lehetősége csak. Hogy ne gyújtsak rá többet. Hogy rettentő diétákat tartsak. Nagyjából olyat, amit senki sem javasolna. Hogy rettentőket dolgozzak akkor is, ha a felét se bírom. Akkor is, ha szétszakad a mellkasom egy mozdulattól. Csak hogy dacolhassak, és ha kell, meghaljak másodjára is, de most már tudatosan, és dühvel.

Ne félve menjek át ott, ahol egyszer már akaratom ellenére átvittek, és ahonnan aztán szintén akaratom ellenére visszahoztak, hanem – ha megint át kell menni – hadd csörtessek át rajta dúvadként, és még ha félek is, amint először is féltem, azt a félelmet meggyújthassam, és mint a fáklyát vagy rakétát, vagy kibiztosított kézigránátot, magam elé hajítsam, mintha egy lövészárokból rontanék elő, abból az árokból, amit addig életnek mondtak, és úgy rongyoljak át a túlvilágba, mintha frontvonalon hatolnék át, és legyen bárki a túloldalon, megnyerő ördög, gonosz földönkívüli vagy rémisztő isten, mielőtt lemészárolna és meggyalázna, legalább egy apró sebet hadd ejthessek én is az „odaáton”.

A mihez tartás végett. Hogy ennyit legalább – ha többet egy hajszállal sem – érjen már a létem.

De csodára nem számítottam.

Talán most sincs. Mindenesetre, amit néha érzek, egészen különös. Csoda volna, ha igaz volna. Nem szoktam kételkedni az érzeteimben, s joggal. Nem szoktak volt megcsalni. Emberek igen. Érzések sosem. Más kérdés, miért tartottam ki olyan emberek mellett, akikről minden érzetem tudta, hogy hátba szúrnak majd, és megint más kérdés, hogy miután kitartottam ilyen emberek mellett is, hogyan fordíthattam nekik akár csak egy pillanatra is hátat, mintegy felkínálva számukra a remek és véres lehetőséget, hogy az aljasság rejtett, hosszú pillantásával mérjék föl, hová döfhetik be a legkönnyebben romlott vértől feketéllő konyhakéseiket.

Csoda. Lenne.

Mintha visszafelé haladnék az időben. Olyan, mintha 2023. április másodikán, halálom pillanatában megfordítottak volna. Nem csak az élet és a halál relációjában, hanem haladási irányomat is megfordították volna az időben. Erről egyelőre többet nem tudok; értsd: ennél pontosabbat, logikusabbat, plasztikusabbat, elfogadhatóbbat…

Bárhol vagyok, egyre sűrűbben jön szembe velem – interneten, rádióban – kamaszkorom egyik legemlékezetesebb dala a Zeppelintől a Stairway to Heaven. Őrült szenvedélyeket korbácsolt fel bennem ez a dal annak idején, és két alkalommal is eltörtem a kezem erre a zenére. Egy alkalommal nem is egyszerűen eltörtem, hanem ripityára zúztam a kézfejemet, annyira, hogy teljesen szétcsúsztak benne az apró kéztőcsontok. Alig tudták összerakni a balesetin.

Rég nem éreztem

magamban azt a vadságot, azt a szenvedélyt, ami akkor fűtött. Rendjén is van ez, évtizedekkel később nincs olyan vulkanikus erő az emberben, mint tizenkilenc évesen. És nem is kell akkora, ha a régi erő is sok, nagyon sok, túl sok és még annál is több volt, és voltaképp örvendetes hír, ha ez a gigamega magmaizzás elfeleződik, bár még jobb volna, ha a tizedére vagy huszadára sorvadna, úgy is épp elég, és még úgy is nehéz volna kellőképp nagy és kivitelezhetetlen feladatot találni a számára; olyat, ami valóban tartósan leköti és néha lefárasztja, és ami után nem kell szinte rögtön újabb univerzumot teremteni, tervezni a számára.

Már megnyugodtam, hogy elértem ezt az ideális, kalória csökkentett, szelídített, domesztikált állapotot, végtére is ez tette lehetővé, hogy íróként is többé-kevésbé még érthető regisztereken kommunikáljak, ezt tette lehetővé, hogy ne keveredjek végzetes konfliktusokba, és ez tette lehetővé azt is, hogy fókuszált, sugárnyalábszerkezetű öntudat legyek, és ne egy amorf lángtenger, ne egy üstökösre méretezett szenvedély bizonyos értelemben boldogtalan számkivetettje, hisz mennyire lehet boldog az oroszlán erejével felvértezett pitypang vagy az öröklét fényűzésével megajándékozott hópehely?

De most visszajön a régi, tizenkilencéves szenvedély;

ugyanaz a szenvedély feszül bele a felkaromba, ugyanaz az indulat rándul meg a bicepszen, ugyanaz a szándék húzza az ujjakat ökölbe, ha Stairway to Heaven-t hallgatom, és már azt is tudom: erre a zenére, pont ahogyan tizenkilenc évesen, örömmel törném össze a kézfejem. Megint. Ha kell még kétszer. Ha lehet, akár még négyszer is.

És megvan ehhez bennem – valami okból megint – ugyanaz az ősrobbanás előtti, izzó zabolátlanság. Ugyanaz az édes Ámor, és ugyanaz a vadsötét mámor. Ugyanaz a rádióaktivitás, amihez az emberi élet felezésideje nem mérhető egy percre sem.

Ugyanaz az az esztelen, világteremtésbe és világpusztításba oltott életdüh és életszerelem.

Erről se tudom megmondani: jó-e vagy sem. Ez van. De azt mondom, semmi más, most már ez, és csakis ez legyen. Hadd szóljon, míg csak tart ez az út! Visszafelé az időben a Stairway to Heaven  

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!y

---

még több blog