A taszadájok története, avagy a szimulákrum elsőbbsége

A taszadájok története, avagy a szimulákrum elsőbbsége

---

A kutatókat és a civilizált embert időről időre lenyűgözik az elzárva élő törzsek. Hol új információkat várnak tőlük különböző jelenségek megértéséhez, az ősi tudásból és életmódból inspirálódnának, hol pedig meg akarják téríteni őket. Mint az a 27 éves amerikai fiatalember, aki végül áldozatul esett a szentinelézek nyilainak. (Az elzárt törzsek többnyire azért maradnak elzártak, mert senkit nem engednek saját maguk közelébe. Egy antropológus részéről ritkán merül fel az igény, hogy zárják el előle a törzset, amit épp tanulmányozhatna. Nem sok ilyen törzs élhet ma már, egyes becslések szerint mintegy százan vannak. Ezek közül egy a Bengáli-öbölben élő szentinelézeké, akik eddig még mindenkit kegyetlenül lenyilaztak, aki a közelükbe próbált férkőzni.)

Nem csoda, hogy a világ szeme rögtön A Fülöp-szigetekre szegeződött, amikor 1971-ben ifjabb Manuel Elizalde, az ország kisebbségügyi minisztere bejelentette, hogy találtak egy törzset Mindanao szigetén, amely nemcsak, hogy évezredek óta elzárva él a civilizációtól, de ma is olyan életmódot folytat,

mint az ősemberek.

Ők voltak a taszadájok, akik mindössze 27 tagból, azaz hat családból álltak. Barlangokban éltek, kőeszközöket használtak, és orchidealevelekből készült ruhákat viseltek. A National Geographic a helyszínre érkezett, hogy riportot készítsen a felfedezésről, a világsajtót pedig bejárták a meztelen, tüzet csiholó őslakosok képei.

A történetet különböző romantikus elemekkel színezték ki. Mint például, hogy „nincs szavuk a fegyverre, az ellenségeskedésre és a háborúra”, vagy „nem is tudtak róla, hogy van itt egy ország körülöttük”, „nem tudtak a tengerről, nem tudták, mi az a rizs”.

Végülis mit lehet kezdeni egy ilyen reliktumtörzzsel? Az embernek talán az az első gondolata, hogy ideje bevezeti őket a civilázió rejtelmeibe és vívmányaiba. Vagy esetleg őrizze meg őket afféle ereklyeként, mementóként, mely a letűnt idők ártatlanságára emlékeztet? Manuel Elizalde elérte az akkori elnöknél, Ferdinad Marcosnál, hogy nyilvánítsa védett rezervátummá a 7700 hektáros erdőterületet, ahol a taszdájok élnek, és tiltsa meg a belépést mindenkinek.

---

Ez a történet annyira szenzációs,

hogy felfigyelt rá egy francia filozófus-szociológus, Jean Baudrillard is (1929-2007), aki a taszadájokat példaként említi az egyik könyvében, amely a szimulákrumokról szól. Baudrillardnak egészen éles megérzései voltak azzal kapcsolatban, hogy merre tart a világ. Ezért is írt egy könyvet 1981-ben arról, hogyan veszik át a valóság helyét a hamis látszatok és szimulációk az emberek életében, elméjében és érzékelésében. Vagyis arról, hogy hogyan alakul ki a deep fake világa, a valóság, amit ma virtuálisnak és „igazságon túlinak” szokás nevezni.

A szimulákrum

a francia filozófus szerint olyan másolat, kép, tárgy vagy jelenség, aminek nincs eredetije, vagy már nincs meg az eredetije, azonban az ember mégis valóságként és eredetiként viszonyul hozzá. (Az angol Wikipédia szerint a szót először a 16. században jegyezték fel angol nyelven, és az istenábrázolásokra használták, majd elkezdték silányság értelemben használni. Fredric Jameson irodalomkritikus szerint a fotorealizmus a művészi szimulákrum példája, ahol egy fényképet festenek le.) Baudrillard példaként felhozza többek között Disneylandet, a túltermelést, ami mögül kihátrált a kereslet valósága, a politikát

– és a taszadájokat.

Mint mondja, azzal, hogy a taszadájokhoz való hozzáférést megszüntették, kivonták a taszadájokat és ezzel az őket kutató etnológiát is a valóságból. Egy egész filozófiai gondolatmenetet felépít erre a nem mindennapi sztorira, amit egyébként tényleg lehet valahol példaértékűnek és univerzálisnak tekinteni. Maga az eljárás nem példa nélküli: 1956-ban például India törzsi rezervátummá nyilvánította az Északi-Szentinel-szigetet, és megtiltotta, hogy 5,6 kilométernél bárki is közelebb merészkedjen hozzá, bár itt inkább az utazók védelméről lehetett szó. Ugyanakkor több helyszínt lezártak már a látogatók elől, hogy megvédjék azt, például a lascaux-i barlangot, az Uluru sziklát Ausztráliában, elzárnak értékes könyveket, amiket csak másolatban lehet olvasni…A taszadájtörténetben viszont nemcsak ez az érdekes. Hanem az, hogy

egy szó sem igaz belőle.

Legalábbis nem ebben a formában. 1972-ben Douglas Yen etnobotanikus és Carol Maloney antropológus olyan anomáliákat találtak a taszadájok feltételezett étrendjében és nyelvezetében, amelyek kétségeket ébresztettek a kormány azon állításával szemben, miszerint legalább ezer éve elszigetelten élnek. A bombát azután 1986-ban Oswald Iten svájci újságíró robbantotta, aki odalátogatva azt találta, hogy a törzs tagjai házakban élnek és hétköznapi ruhákat viselnek.

A törzs tagjai állítólag azt mondták Itennek, hogy pénzt kaptak Elizaldétól azért, hogy barlangokban éljenek, egyébként kunyhókban laktak a hegy túloldalán, és gazdálkodtak. De Elizalde megígérte, hogyha levetkőznek, hogy szegényeknek nézzenek ki, segítséget kapnak.

Az illetékesek persze mindent tagadtak.

De ha nem nekik hiszünk, akkor vajon mi értelme volt ennek az egész cécónak? A rossz nyelvek szerint Elizalde így akart szert tenni a területre, hogy kiaknázhassa az ottani ásványkincseket. Emellett a korrupcióról, a politikai elnyomásról és az emberi jogok megsértéséről elhíresült rendszernek sem jött rosszul egy kis erényfitogtatás a megvédett őslakosokkal. (Már persze, ha jó ötletnek tartjuk, hogy meghagyjunk valakit a kőkorszakban.)

Az egész történetnek pedig még egy plusz, különös csavart ad Baudrillard értekezése. A filozófus próbálta megfejteni és körülírni, hogy mi annyira szürreális a taszadájok sztorijában, de akkor talán még nem is tudta, hogy mennyire a fején találta a szöget. Hogy a taszadájok története valóban, és nemcsak képletesen a legjobb példa a szimulákrumra.

Forrás: news.com.au, kép: Unsplash

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több élet