Székesfehérvár erdői | Varázslatos védelemre érdemes erdők Fehérváron
Kovács Gergely Károly
Hazánk mai területére évszázadokkal ezelőtt
az erdők kevéssé voltak jellemzők, a trianoni döntést követően kellett az elszakított felvidéki és erdélyi erdőségeket pótolni nagy arányú fásításokkal. Székesfehérvár környéke sem volt régebben erdős; amikor a törököknek a vár ostromához fára volt szükségük, a feljegyzések szerint a Zámoly mellett levő Borbála-puszta környékéről, kb. 10-12 kilométeres távolságból hozták a faanyagot. Ma a város határát és belterületét is színesítik kisebb-nagyobb erdők, faültetvények, fasorok.
A cikksorozat első részében már szó esett a védett Máriamajori-erdőről.
A hazánkban vészesen megritkult lösztölgyeseknek itt két változata is megfigyelhető, a fényben gazdag, sűrű aljnövényzetű tatárjuharos lösztölgyesen kívül egy gyérebb cserjeszintű, völgyaljakra jellemző típust kifejezetten erről a területről írtak le, ez a zárt lösztölgyes. Egyik leggyakoribb tavaszi virága a védett kisvirágú hunyor, de legalább ekkora értéket képviselnek a hatalmas, kidőlt törzsek, az odvas, lábon álló holtfák.
A szarvasbogáron kívül egy hegységi ritkaság, a havasi cincér is megkerült ezekből az erdőkből. Néhány erdőrésznek honvédelmi rendeltetése van, a részben még ma is őrzött objektumok közelsége jótékony nyugalmat biztosított az öreg tölgyeseknek, így darázsölyv költése és átvonuló halászsas megpihenése egyaránt előfordult.
A méretében meglehetősen kicsinyke, városhoz jóval közelebbi Jancsár-völgy
egyes részei is igazi, hamisítatlan vadságot tükröznek, itt azonban nem a meredek völgyoldalak és az összevont szemű katonák őrizték a háborítatlanságot, hanem a víz. A Velencei-hegység legnyugatabbi gránitdombjainak tövében egy szokatlanul bővizű talajvízforrás bukkan a felszínre, hogy aztán egy igazi kis szabályozatlan csermelyként csordogáljon a Császár-víz irányába. A Jancsár-völgyben vannak meanderező és meredeken lefutó szakaszok, apró szigetek, a lapos részeken pedig a lassan áramló víz kicsiny nádast táplál. Hatalmas, összeroskadó, de gyökérről újrasarjadó elpusztíthatatlan fűzfák, odvas törzsek, a sárga gévagomba szinte világító termőtestei, a nyáron nyakig érő csalán és a fülledt, párás levegő együtt teszik a völgyet a legelszántabb természetbarátok paradicsomává.
Az erdő természetessége
nem csak a fekvő és lábon álló holtfán múlik. Legalább ilyen fontos a korösszetétel változatossága. Egy mesterséges faültetvényben minden egyed ugyanakkor került a földbe, és ahogy a fák nőnek, el is veszik a fényt, vizet, helyet az esetleges fiatalabb példányok elől. Egy „agyongondozott” fásításban nincs is helye másnak a célállományon kívül, se újulatnak, se elegyeknek, se cserjéknek. Egy ökológus ismerősön szava járása: az ilyen nem erdő, csak faültetvény.
Egy néhány hektáros kis székesfehérvári tölgytelepítés
azért érdemelne meg a jelenleginél nagyobb figyelmet, és akár helyi védelmet, mert testközelből tanulmányozhatjuk benne az erdő természetes dinamikáját. A Zágoni utcai tölgyes kora csekély, mindössze kb. 40 év. De mivel a város mára teljesen körbevette, nincsenek benne vaddisznók, őzek és gímszarvasok, a lehullott és kicsírázott makkok túlélése csak a fényen múlik. Az erdőt átszelő kis ösvényről a legkülönbözőbb korú újulat csodálható meg, miközben madárdalt hallgatunk, az avar kellemes illatát érezzük, mindezt egy százezres nagyváros belsejében.
Az erdőcske komoly értéke két nagy számban virító orchideaféle, a fehér madársisak és a vitézkosbor, de védett a környéken szerencsére igen gyakori löszjelző növény, a budai imola is.
Sajnos a környéken a beépítés mára olyan méreteket öltött,
hogy minden zöldfelület komoly veszélyben van. Nemcsak a városrész tüdejeként kellene megóvni ezt az amúgy magántulajdonú erdőt. A fent említett okokból tanösvény mesélhetne fiataloknak és felnőtteknek egyaránt arról a varázslatosan összetett folyamatról, ahogyan a lepottyant makkból tölgyóriás, a fák, bokrok együtteséből erdő lesz.
Ettől az erdőtől nem is olyan messze
több szerencsés körülmény összejátszása folytán a várostól félig körbevéve egy jókora gyep maradt fenn. Mintegy 8 évvel ezelőtt az önkormányzatak sikerült visszavásárolnia a területet (elrettentésképpen leírom: terveztek ide gumiabroncsgyárat is annak idején…). Székesfehérvár a maga ipari parkjaival elég jelentős terhelést jelent a környezetre, a cél ennek kompenzálása volt egy nagyszabású erdősítéssel. A több fázisból álló, jelenleg is zajló akció fantázianeve: Város Tüdeje.
Sikerült bekacsolódni a tervezési folyamat legelején, elvégeztem a terület botanikai felmérését. Kiderült, hogy 1990 előtt a kaszálót felülvetették, így a gyep jellegtelen, fajokban szegény. Kivételt képezett ez alól néhány magaslat, ahol egészen érdekes lösznövényzetre bukkantam (budai imola, lecsepült veronika).
Ezek a dombocskák az erdősítésből kimaradtak,
így a terület eredeti flórája megcsodálható. Az erdészetek sok olyan módszert erőltetnek, amik ökológiai és ökonómiai szempontból egyaránt megkérdőjelezhetők. Az egyik ilyen a teljes talajelőkészítés. Sikerült a Város Tüdeje során javasolni a sokkal olcsóbb pásztás telepítést és a legnagyobb telepítési hullám során ehhez szerencsés időjárási körülmények is uralkodtak. Az erdősítés sikeresnek tűnik, néhány év múlva valószínűleg érdekes színfoltja lesz a városnak a sétányokkal, pihenőkkel ellátott terület.
Székesfehérvár északi részén
egy modern atlétikai központ van, amely a Gyulai Memorial verseny helyszíneként évente világsztárokat csalogat a városba. A 600 méteres rekortán futókör egyik kanyarjában van egy kis kapu, ahol a sportközpont egy erdővel határos. A városrész az érdekes, nem teljesen tisztázott eredetű Bregyó, az erdő pedig a fantáziadús „Kiserdő” névre hallgat. A bregyói Kiserdő környéke vizek járta hely. Mellette folyik a Malom-csatorna, melyből egy kis meder ágazik ki és táplál egy horgásztavat. De maga az erdő nyugati fele is mély fekvésű, megfelelő csapadékellátottság mellett tartósan vízállásos.
A Kiserdőt ösvények hálózata szeli át
minden irányban, melyek kijelölt futóútvonalak. Egy-két elszánt sportember szinte minden évszakban és napszakban látható, amint kihasználják az erdő nyújtotta jó levegőt, árnyékot és a lábat kímélő földes utakat. A Kiserdő, bár teljes mértékben mesterséges telepítés és sok „nem idevaló” fafaj van benne (fekete és nemes dió, vadgesztenye, fenyőfélék), sűrű cserjeszintje, a sok holtfa és a változatos korösszetétel miatt igazán természetes látványt nyújt. Külön szerencse, hogy a terület egyik lelkes pártfogója és látogatója egyben az atlétikai centrum távolugrásedzője, Babos Rita természetfotós. Rita hivatalból is nagyon sok időt tölt itt, rengeteg gyönyörű fényképet készített az állatvilágról, a közösségi jelentőségű nagy tűzlepkétől és a szitakötőktől a madarakon át a denevérekig. Megfigyelései és fényképei nyomán nemrég elkészült a Kiserdő védetté nyilvánítási javaslata is.
Székesfehérvártól nyugatra található a Sárpentelei Parkerdő.
Erdei tornapálya, tűzrakóhely, Széchenyi Zsigmond emlékmű, kirándulóútvonalak teszik ezt a jókora kiterjedésű közjóléti erdőt népszerű úticéllá. Kevesebben járnak-kelnek a városhatár túlsó végében. Székesfehérvár és Pátka között, de már utóbbi falu közelében van egy szelíd, erdővel borított magaslat, a Velencei-hegység egyik legészakabbi nyúlványa, a római kőgátról elnevezett Kőrakás-hegy. Fél évszázada színesfémeket bányásztak itt, erre az elhagyott bányatelek emlékeztet. Az állami tulajdonú, teljes mértékben védelmi funkciójú erdők állománya döntően tölgy, van néhány akácos, illetve pár érdekesebb erdőfolt (pl. égeres). A fenyőtelepítések itt is feladták a reménytelen küzdelmet, cserjeszintjüket biztatóan növekvő tölgy magoncok alkotják. Az erdőt nyiladékok hálózata osztja fel, a sorompóknak köszönhetően az erre járó vadászokat leszámítva gépjárműforgalom nincs. Vannak ellenben kerékpárosok, a közeli lovardákból erre poroszkáló lovasok, kirándulók. 16
Az erdők délen, délnyugaton átmenet nélkül váltanak át hullámos felszínű, juhokkal legeltetett sovány gyepbe, majd a Császár-víz menti dús kaszálórétekbe. Nemrég visszatelepült ide a szalakóta, gyakori madár a vörös vércse és a kabasólyom, telente nagy őrgébics ücsörög a bokrokon. Dél felé haladva a rétek a 811-es főútnál érnek véget, az út túloldalán már az évtizedek óta védett csalai kastélykert és a közösségi védelem alatt álló Velencei-hegység húzódik.
Varázslatos lenne itt,
a régi bicskei vasút, a Pátkai-víztározó, a pátkai faluhatár és a 811-es út által határolt erdős, gyepes 300 hektáron egy hatalmas védett terület kijelölése, ahol a gazdálkodás a jelenlegi szinten és módon megmarad (legeltetés, kaszálás, erdő- és vadgazdálkodás), de hangsúlyosabbá válik a szelíd emberi jelenlét és az ismeretterjesztés (információs táblák, különböző hosszúságú körutak kijelölése, odútelep létrehozása és fenntartása, erdei iskola létesítése), mód nyílik egyes kellemetlen növényfajok célzott visszaszorítására (ezüstfa), alternatív erdészeti módszerek kipróbálására, bemutatására, népszerűsítésére (szajkótálca, mesterséges léknyitás, szálalás, idegenhonos egyedek célzott kiemelése).
Fotók: Kovács Gergely Károly | Borítókép: Pixabay
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több természetvédelem
