Gyönyörű, de veszélyes a selyemkóró
Nemrég Cen’ , amikor a foglyokért ment Bugacra, hatalmas selyemkóró-mezőket fotózott. Ennek kapcsán utánajártunk, mi mindent kell tudni erről az igen ellentmondásos virágról. A közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca) igen látványos akkor is, amikor rózsaszín, bódító illatú virágokkal lepi el a tájat, és akkor is, amikor termést hoz, amelyből selyemfényű szálak csüngnek. Nem csoda, hogy a mai napig megmozgatja az emberek fantáziáját, és szüntelenül kísérleteznek különféle felhasználási módjaival, elsősorban a textil- és a papíriparban.
Az amerikai indiánok például madzagot és textilt készítettek a rostjaiból, később kabátbélésként futott be karriert, de készült belőle vatta és gyertyakanóc is. Szövetet is gyártottak belőle, ezzel a fő probléma az volt, hogy nem tartós. Ha például pamuttal keverték, mosáskor a selyem kihullott belőle.
A Kanadában és Amerikában őshonos növény hamar elbűvölte az európai utazókat is, és persze rögtön vittek is belőle haza szuvenír gyanánt. Akkor még nem is sejtették, hogy később ebből mekkora károk származnak majd.
A selyemkóró
a XVI. század vége felé érkezett Európába, Magyarországon a Dunántúlon figyelte meg először Richard Pococke angol utazó 1736–37-ben. Ekkor még nem sok vizet zavart a növény, legközelebb a 19. században említik, amelynek hetvenes-nyolcvanas éveiben ipari termelése megkezdődött. 1871-ben Magyarországon is fölkarolták termesztését. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium néhány gazdasági intézetnek kísérleti céllal krepinmagvakat (korabeli neve „pamutkrepin” volt) osztott szét. Tejnedve miatt kaucsuk nyerésére is ajánlották.
Európában eleinte még csak kertekben lehetett találkozni vele, később azonban ipari méretekben ültették azzal a céllal, hogy majd szövetet készítenek belőle, a számítások azonban nem jöttek be. Az invazív növény viszont agresszíven terjedni kezdett, és ahol jelen van, onnan szinte kiirthatatlan.
A meténgfélék
(Apocynaceae) családjába tartozó növény sikerének egyik titka, hogy igénytelen: jól bírja a szárazságot és a nem túl tápanyagdús talajt. Homokon és agyagos talajon, sőt, még épülettörmeléken is él és virul. Vízszintes, gyorsan fejlődő gyökereivel (rizómáival) akár két-háromméteres mélységbe is lehatol, és új hajtásokat hoz létre, emellett a széllel terjedő magok is segítenek neki a terjeszkedésben. Ez pedig többek között azért probléma, mert a selyemkóró kiszorít őshonos fajokat, és átalakítja az adott terület rovarvilágát, csökkentve a biodiverzitást.
De nem ez az egyetlen baj vele. Hanem az is, hogy mérgező tejet rejt, amely hasmenést, nehézlégzést, görcsöket, illetve egyensúlyzavart okozhat, ezért vigyázni kell, hogy az állatok még véletlenül se kóstoljanak bele.
Nemcsak hátrányai vannak
Ezek után talán nem gondolnánk, de az indiánok épphogy gyógyhatást tulajdonítottak neki. Igaz, nem a szárnak, hanem a gyökérből készült főzetnek: használták fájdalomcsillapítóként, tüdőbetegségek és hasmenés, reuma és mellhártyagyulladás kezelésére, valamint ezt adták a nőknek szülés után. Latin nevét is gyógyító tulajdonságai után kapta, ezért nevezték el Aszklépioszról, a gyógyítás görög istenéről. De hívják vaddohánynak is, mivel a dohányhoz hasonlóan akár másfél méter magasra is megnőhet, hatalmas levelekkel.
Az előbbiekből is látszik, hogy a virágnak nemcsak hátrányai vannak. A belőle készülő selyemfűméz ritka különlegességnek számít. Többek között azért is népszerű, mert alacsony pollentartalma miatt allergiások is fogyaszthatják. Ugyanakkor a méhek szempontjából éppen ezért nem a legjobb tápnövény, ráadásul a méhek gyakran oda is ragadnak a virágokhoz.
Az érintett méhészeket leszámítva szinte mindenki a selyemkóró kipusztításának módjait keresi, ez azonban nem könnyű, és a legtöbb helyen azt olvasni, hogy mechanikusan, vagyis kaszálással szinte lehetetlen, mert visszanő, ezért a vegyszer válhat be inkább, méghozzá a bimbózástól a virágzásig tartó időszakban (június végén, július elején).
Amerikában
is az intenzív vegyszerezésnek köszönhetően szorul vissza az állománya egyes helyeken, bár ott erre épphogy nem lenne szükség, többek között a hozzá kötődő pompás királylepkék populációjának csökkenése miatt sem.
A selyemkóró történetében a legújabb fordulat, hogy a felhasználását célzó ötleteket annyi kudarcos kísérlet után még mindig nem vetették el, igaz, hogy a régi álmokat talán épp új technológiák válthatják valóra. Még mindig terítéken van, hogy magjaiból olajat, rostjaiból szövetet, tejnedvéből pedig gumit illetve gyógyszereket gyártsanak.
Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, képek: Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több virág
😮
Selyemfűmézet ettem már – finom! -, de a növényt, amelyről a méhek begyűjtik, még sosem láttam. Legalább is nem emlékszem rá, hogy láttam volna.
Olvasom a neten, hogy a mérge a bűzlepkékre nem hat, így azoknak a tápnövénye. A mérget mind a hernyók, mind az imágók elraktározzák, és ettől maguk is mérgezővé válnak.
Vajon ilyen bűzlepke szerepel már Cen’ fajlistáján? Igaz, a birtokon nem fordul elő ez a selyemkóró, ha jól tudom.
Nincs selyemkórónk a birtokon és bűzlepkénk sincs 🙂 És ez így is marad. 🙂 Amúgy valóban csodálatos növény, és bódítóan finom illat lengi be most a Kiskunság útjait. Ráadásul a beporzók és a lepkék is imádják. Kár, hogy ugyanakkor ekkora ergya.
Én is ettem már ilyen mézet, nagyon finom, azt nem tudtam, hogy olyan növény ami amúgy meg veszélyes. Ha embertípusra vetíteném ezt a növényt, azt mondanám ez a pszcihopátia bája- kifelé jópofizik, illatos, csalogat, isteni mákonyt-mézet ad, aztán úgy gyökeret ver és bekebelez, hogy többet nem szabadul senki.
Nahát, ez mennyire ismerős valahonnan…. 🙂 🙂
Ez milyen találó hasonlat.