Szerb Antal | A római irodalom
Előző fejezet
Második rész
A római irodalom
A római irodalomtörténet egészen más szerkezetű, mint a görög.
Görög bölcselők vitatkoztak azon, hogy vajon a nyelv physis vagy thesis, vagyis természet vagy mesterség eredménye-e. A görög irodalom teljesen physis, oly természetesen nőtt ki a görög szellemből, mint a földből a fák. A római irodalom viszont thésis, céltudatos munka eredménye, természetes akadályok legyőzése árán.
Az itáliai népek úgy látszik kevés hajlamot éreztek az irodalmi kifejezésre. Az etruszk kultúra, mely a rómait megelőzte és részben saját szellemével, részben görög elemek átközvetitésével erősen befolyásolta, képzőművészetben és az élet finomabb kialakításában magas fokot ért el anélkül, hogy irodalmi emléket hagyott volna hátra; még csak nyelvemléket is alig.
A rómaiak pedig meghódították egész Itáliát és kiépítették világbírásra rendelt mintaállamuk szervezetét, mielőtt az első költő megjelent a színen. És amikor megjelent, ő is görögből fordított.
A római kultúra a világ legnagyobb arányú másodlagos kultúrája.
Művészi és tudományos ihletést a görögtől kapott, sőt még vallásos formáinak egy jelentékeny részét is. Paradox módon az az ókori nép, amelyiknek nemzeti jellege a legerősebb, amelyik nemzetvoltának hatalma alá hajtotta az egész akkori világot, szellemi téren beérte készen kapott műfajokkal, rabolt szobrokkal és importált istenekkel.
Hatalmas és örökértékű irodalma nem nőtt faji és népi gyökereken, nem az volt a célja, hogy önmagát adja, hanem hogy tökéletes legyen az, amit ad és ha az idegent tökéletesnek találta, habozás nélkül átvette az idegent, anélkül, hogy nemzeti önérzetén csorba esett volna.
Itt fejlődött ki a világirodalom legtisztább klasszicizmusa, egyúttal minden későbbi klasszicizmus mintaképe. A „klasszikus“ szót kétféle értelemben szokás használni :
1. jelenti egy nép irodalmának legkimagaslóbb és egyben legjellegzetesebb alkotóit. Ilyen értelemben magyar klasszikus Arany János és Petőfi Sándor.
2. Jelenti azt a művészeti és irodalmi irányt, amelynek eszményképei a görög klasszikusok és az őket követő rómaiak. Ilyen értelemben beszélünk magyar klasszicizmusról Berzsenyi és Kölcsey művével kapcsolatban. A klasszicisztikus (nem: klasszikus) művészet lényegjegye az imitáció elve. A klasszicizáló művész nem öntörvényét követi, hanem alázattal meghajlik a már meglévő művészi tökéletesség előtt és ahhoz kíván igazodni. A nagy klasszicizáló művész természetesen nem azért utánozza a nagy mintát, mintha önállóan nem tudna kitűnőt alkotni, hanem hűségből és tiszteletből.
A római irodalom alkotási módszerére nézve másodlagos, de értékére nézve nem másodrendű. A nagy latin költők, a görög mintákhoz való ragaszkodásuk dacára is eredetiek, művükben nemcsak magukat fejezik ki, hanem népüket is.
A római irodalom nem puszta függvénye a görögnek, alkotói mintegy szándékuk ellenére olyasmit valósítottak meg, ami a görögtől távoláll és éppen ez a sajátosan latin szépség az, amely még a görögnél is inkább varázsa alatt tartotta az elkövetkező korokat.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
