Szerb Antal: A római kor
Előző fejezet
Ötödik fejezet
A késői görög irodalom
A római kor
Kr. e. 197-ben Flaminius római hadvezér Künoszkephalainál legyőzte VI. Fülöp makedón királyt és elvben felszabadította, a valóságban elfoglalta Hellászt. A görögök számára a megaláztatás és szenvedés hosszú kora következett. Százezerszámra hurcolták el őket rabszolgának Itáliába.
A köztársasági Róma kevés megértéssel viseltetett a görög szellem értékei iránt. A rómaiak nem vették át a görög kultúrát, hanem lassú munkával magukhoz asszimilálták és csak akkor tártak előtte kaput, amikor már kiépítették ihletése alatt saját latin műveltségüket. A császárság korában a viszonyok megjavultak; ekkor lettek a görögök a rómaiak tisztelettől övezett tanítói. Ezekben a századokban a görög irodalom újra kivirágzott.
De ennek a legkésőbbi görög irodalomnak színképe már egész mást mutat, mint az előző koroké. A görög irodalom még a hellénizmus korában is zárt egység. A római korban ez a zártság megszűnik, a görög műveltség már többé nem a műveltség, hanem csak része a műveltségnek.
Ad és kap, idegen szellemiségekkel állandó csereforgalomban áll. Nagyon sokat ad a latin irodalomnak, de át is vesz tőle tárgyat és ízlésbeli irányítást. Hiszen a görög tanítómesterek legjobban fizető tanítványai az előkelő római ifjak és a tanító kénytelen tanítványaihoz alkalmazkodni. Ugyanakkor a hellénisztikus korban elnyomott Kelet kultúrája mindinkább átüt a görög mázon és az egész görög szellemre döntő hatást gyakorol.
A római irányítás legfőképpen az atticizmus diadalmaskodó ízlés változásában nyilatkozik meg. A rómaiak ízlésének a klasszikus kor szigorú szépségű alkotásai feleltek meg legjobban. Azokat tanulják és utánozzák tehát ebben a korban és hagyják, hogy a hellénizmus irodalmi termékei elkallódjanak.
Az atticizmus következménye az is, hogy az iskolák és az irodalom továbbra is ragaszkodnak a klasszikus attikai görög nyelvhez, akkor is, amikor kint az életben már régóta más nyelvet beszélnek. Az irodalom végleg elszakad az élettől: más nyelven írnak és más nyelven beszélnek.
Kitartanak az időmértékes verselés mellett, holott a beszélt nyelv zenéje már rég a hangsúlyos verselést követelné meg; a klasszikus nyelv zenéjét már csak tudják, de nem érzik.
Az elnyomatás legrosszabb időszakának is vannak nagy költői.
Theokritosz édes zenéjű új-népiessége tanítványokra talál: Moschos és (Kr. e. 150 körül) éppúgy népszerűek maradtak, mint maga Theokritosz.
Moschos pedáns, hideg, tudatos. Költészetében a pásztori elem már épp annyira szerepjátszás, mint nyugati követőinél; talán azért is volt olyan maradandó hatása. De Bion, Adonist elsirató verse után ítélve, nagyon nagy költő lehetett. Szenvedélyes, lázas, keleties, a görög nyelv ekkor már pusztuló zenéjének utolsó nagymestere.
A császári kor két legnagyobb görög írója azt a műfajt művelte, amely a kultúra végső kifinomodottságának, átszellemültségének a kifejezője: az esszét. Legalább is ma esszének hívnók Plutarkhosz és Lukianosz írásait.
Plutarkhosz* az életrajzírás nagy őse és mintaképe.
Párhuzamos Életek c. műve negyvenhat életrajzi esszét foglal magában. A görög és a római történelem egy-egy hasonló alakját mutatja be egymás mellett: Nagy Sándor mellett Julius Caesart, Démoszthenész mellett Cicerót stb.
Az istenek már régen visszavonultak szentélyeik hűvös homályába és a világ üres lett. Plutarkhosz újra benépesítette, az istenek helyére állítva a hősöket. Félistenei követendő mintaképek maradtak az utókor számára. A reneszánsztól kezdve a nemzeti irodalmak versengve fordítják le művét a maguk nyelvére és a fiatalság legkedvesebb olvasmánya marad egészen a XIX. század végéig, a humanisztikus műveltség alkonyáig.
Hány ember tanult Plutarkhoszból haza- és szabadságszeretetet! Hőseiről nagyon sok emberi intimitást mond el, hogy közel hozza őket az olvasóhoz, de mégis hősök maradnak, eszményi alakok, a rájuk gondolás gyorsabb ütemre indítja a vért, akár a bor.
Nemcsak az irodalomra hatott, hanem az életre is. Az utókor tőle tanulta a hőshöz méltó nagy gesztusokat, a francia forradalom emberei őt tanulmányozták, mielőtt kiléptek a szószékre vagy a guillotine alá.
Ábrázoló erejének drámaiságát leginkább akkor érezzük, ha összehasonlítjuk Antonius vagy Caesar életrajzát a belőle írt Shakespeare-drámával. Csodálatos, Shakespeare mennyire fel tudta használni Plutarkhosz minden gesztusát, jelenetét, beszédét, anélkül hogy az kiütne a shakespeare-i atmoszféra egységéből. Csak rokonlélektől lehet ennyit tanulni.
Lukianosz (kb. Kr. u. 120— 180) az újjáéledt rétori művészet iskoláiban nőtt fel. Az új rétorok szofistáknak nevezték magukat és azt hirdették, hogy a régi athéni rétorok napjait újítják fel. Rendkívül gőgös és zárkózott, nagy tekintélynek örvendő testület volt. Egy híres rétort úgy ünnepeltek, mint egy primadonnát. Pedig igazi szónoklatra ebben az időben sem szükség, sem alkalom nem volt.
Lukianoszban az ó-attikai szellemesség éled újra:
Arisztophanész szabadsága, képzelete, drasztikuma és maliciája. Benne a halódó görög szellem még utoljára kacag egyet, szabadon, athéni módra. De pusztító szellemessége már nem politikusok ellen irányul, hanem a vallás és a filozófia ellen. Teljesen intellektuális humor, világnézeti „destrukció”, Voltaire és Anatole France szellemessége.
A piszkos, szakállas, élettagadó, aszkétikus és ál-aszkétikus bölcseket úgy csúfolja, mint késői századok a kolduló szerzeteseket. Mindenben kételkedik, semmit sem vesz komolyan, gyűlöli a nagyképűséget, amellyel a költők a mítoszokat, a próféták a próféciát és a filozófusok a bölcsességet árusítják. Az igazság keserű harcosa, azé a negatív igazságé, amely ugyan csak azt tudja, hogy mi igaz, de azt nagyon jól és nagyon kíméletlenül tudja.
A legkönnyebben olvasható görög író. Általában a nagy maliciózusok a legkönnyebb autorok. Swift a legkönnyebb angol, Voltaire a legkönnyebb francia, Heine a legkönnyebb német olvasmány. Lukianosz az ő ősük, nemcsak szellemben, hanem stílusban is; tanultak is tőle eleget.
Hatása az utókorra, ha nem is olyan általános, mint Plutarkhoszé, nem kevésbé jelentékeny. Mindenütt, ahol negációra volt szükség, ahol elkorhadt hiedelmeket kellett az útból félretenni, Lukianoszhoz fordultak mintáért és ihletésért. Különösen a XVIII. századi Felvilágosodás választotta kedvenc írójának.
Leghíresebbek a platóni dialógusok mintájára írt szellemes párbeszédei: az Istenek Beszélgetései, Tengeri Istenek Beszélgetései, a Halottak Beszélgetései — ezek filozófiai tárgyúak. A Hetérák Beszélgetései Hérondásra emlékeztető kis életképek. Igaz Történetében a kalandos útleírások divatját gúnyolja ki: hőse kihajózik az ismeretlen Atlanti Óceánra, itt borszigetet talál, ahol víz helyett bor folyik és felirat hirdeti: Eddig jutott Héraklész és Dionüszosz (célzás Euhémeroszra!), lábnyomukat is látja.
Eljut a Holdra (az is sziget), hajózik a cethal gyomrában, kimenekül a sajt-szigetre, találkozik a boldog halottakkal és az álmokkal. Kalüpszónál is levizitel, továbbá a Gyilkosok szigetén az emberevő Szamárlábú Tengeri Nőknél, akiket ledér nőknek néz.
Ez a könyv inspirálta Rabelaist, a holdbéli utazó Cyrano de Bergerac-ot és főkép Swiftet. Lukianosz általában nagyon sok későbbi mű ihletője. A nagy latin Szamár-regény is egy paródiájából indul ki. Shakespeare Athéni Timon történetét tőle kapta.
A görög istenek irodalomtörténetében Lukianosz megint új fejezet.
Lukianosz hevesen, gyilkosan gúnyolja a mítoszokat, amelyekben már egyáltalán nem hisz. Arisztophanész is nevetséges figurát alakított Dionüszoszból, de minden szándék nélkül, csak teremtő jókedvében. Lukianosz szándékkal gúnyolja az isteneket, ki akarja irtani őket a tudatból, el akarja tüntetni nyomukat a világból, nehogy rászabadítsák az ösztönöket az ész által kormányzott mindenségre.
Mert az istenek még mindig nem haltak meg egészen. Csak alkalmazkodtak a kor ízléséhez. A folyamatot már Apollónios megindította, a császári korban még nagyobb mértéket ölt a mítoszok elregényesítése: a régi témákat erotikával, a divatos kalandregények motívumaival és Euhémerosz racionalizmusával újítják meg az írók, mint Dionysios Skytobrachion. Ezekből a mithosz-regényekből csak rövid ismertetések maradtak ránk.
A görög mítosz csodálatos életképességének legkülönösebb emléke Nonnos költészete. Nonnos a Kr. u. V. században, tehát kétszáz évvel a kereszténység államvallássá tétele után, a mélyen keresztény, remetéktől lakott Egyiptomban egy 48 énekes Dionüszosz-eposzt írt, még egyszer, utoljára, egy egyiptomi monumentalitású műben összefoglalva az egész görög szent történetet.
Művét, pogány szelleme dacára, nagyon csodálta az akkori keresztény világ, Bizáncban még a XIII. században is másolták. Ez a görög mítosz utolsó állomása: mikor minden vallási távlatát elvesztette, szépségének erejénél fogva még mindig tovább él, egészen napjainkig, mint irodalmi tartalom.
A császári korban másodvirágzását éri az utolsó nagy műfaj is, a regény.
(Első virágkora a hellénisztikus korszak — ennek az időnek legnevezetesebb regénye a Chariton.) Népszerűség tekintetében rövidesen minden más műfajt felülmúlt, akárcsak napjainkban: antik regények töredékeit tartalmazó papiruszokat találnak a legkisebb, Isten háta mögötti egyiptomi falvak romjai közt is.
Az antik regény éltetője a kaland és a szerelem. A kalandregények „izgalmas” tematikája meglehetősen egyhangú, konvencionális, kb. ugyanaz, mint a késői görög vígjátéké: titkolt viszony, hajótörés, kalózok, a feláldoztatás veszélye, öngyilkossági kísérlet, rabszolgaság, kínpad, házasságtörési per, istenítélet. Az ős Euripidész.
Ezek a kalandregények igen nagy hatást gyakorolnak a XVII. században, amikor a nyugati regény megszületik. Legnevezetesebbek: Jamblichos II. századbeli, babonákkal, keleti motívumokkal átszőtt Babyloniakája (ez csak kivonatban maradt ránk) és Héliodoros III. századból való Aithiopikája, amelyet a XVII. század magyarja is élvezett Gyöngyösi István fordításában, majd Dugonics András átdolgozta és Szerecsenek címen adta ki.
Ezeknél a bonyolultan unalmas műveknél sokkal üdítőbb olvasmány Longosz pásztorregénye, a Daphnis és Chloé. Theokritoszi hangulatú, bűbájos szerelmi történet, valószínűleg a III. századból. A XVI. században bukkant fel újra és a hatalmas pásztorregény-műfaj kiindulópontja lett. Rokokó báját sok késői nagy író élvezte és dicsérte.
* Plutarkhosz kh. K r. u. 46 és 120 közt élt. Chaironeiában született, Athénben tanult, Rómában Hadrianus nevelője volt, majd mikor Hadrianus császár lett, Görögország procuratorává nevezte ki. Főmüvén kívül vagy 60 esszéje és egy aforizma-gyűjteménye maradt fenn. Ezek főkép a bennük lévő idézetanyag révén értékesek.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
