Pokoli nehéz megszabadulni egy ekkora örökségtől!

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
ELŐZMÉNYEK

Amikor Budapest kávézóiban csakis különböző modern költők tanyáztak…

HATODIK FEJEZET,

MELYBEN SZERT TESZ ÓRIÁSI ÖRÖKSÉGÉRE, S KIDERÜL,
HOGY MILYEN NEHÉZ MEGSZABADULNIA A PÉNZTŐL ANNAK,
AKI MINDENÁRON CSAK EZT AKARJA

---

Hajnal felé egy mulatóban üldögéltünk. A néger zenekar pihent. Mi ásítoztunk.

Esti Kornél fülembe súgta:

– Gyorsan adj ide ötöt.

Fizetett, aztán így szólt:

– Furcsa.

– Micsoda?

– Ez a szó: „pénzzavar”. Az ember azt hihetné, hogy a pénz okozza a zavart. Holott nem a pénz okozza, hanem éppen az ellenkezője, a pénz hiánya, a pénztelenség. Mondd – fordult felém mély érdeklődéssel -, te üres óráidban nyelvészkedni is szoktál: van olyan kifejezés, mely azt érzékelteti meg, hogy néha a pénz is terhes lehet?

– Van. De az francia. Embarras de richesse.

– Magyar nincs?

– Nincs.

– Jellemző – dörmögte.

Hazamenőben az utcán még mindig erről elmélkedett:

– Kétségtelen, ronda dolog ez a pénzzavar. De a másik éppily ronda. Amikor igazán a pénz okozza a zavart. Amikor túlontúl sok van belőle. Ezt is ismerem.

– Te?

– Aha. Volt nekem valaha rengeteg pénzem is. Hajdanában – szólt elmerengve -, hajdanában, danában.

– Dániában?

– Nem, itt Budapesten. Amikor örököltem.

– Kitől örököltél te?

– Egy homályos anyai nagynénémtől. Anselm Mária Teréziától. Hamburgban lakott. Valami német báró felesége volt.

– Érdekes. Erről még nem is beszéltél.

– Igen. Harmincéves lehettem. Egy reggel arról értesítettek hivatalosan, hogy nagynéném minden vagyonát rám hagyta. A hír nem ért váratlanul. De meglepett. Tudniillik azt hallottam, hogy nagynénémnek van egy másik unokaöccse is, s majd közöttünk osztja meg az örökséget. Ez időközben meghalt. Valahol Brazíliában. Nincs egy cigarettád?

– Parancsolj.

– Hát kiutaztam Németországba. Őszintén szólva, alig emlékeztem Istenben megboldogult nagynénémre. Gyermekkoromban néhányszor elvittek hozzá. Pazar kastélyban lakott a birtokán, a mintagazdaságán. Pokolian gazdag volt, és pokolian unalmas. A kert halastaván fehér, fekete hattyúk úszkáltak. Csak ezt tudtam felőle. Meg azt, hogy sok földje van, több emeletes háza Berlinben és Drezdában, s rengeteg betétje svájci bankokban. Tekintve, hogy tíz éve nem feleltem leveleire, fogalmam se volt, mennyi a vagyona. A leltározásnál kiderült, hogy nagyobb, mint gondoltam. Miután mindent eladattam, pénzzé tétettem – az adók, illetékek, ügyvédi költségek levonása után -, majdnem kétmillió márkát fizetett le a kezemhez egy hamburgi bank.

– Kétmillió márkát? Ne viccelj.

– Helyes. Akkor beszéljünk komolyabb dolgokról. Mekkora a vérnyomásod?

– Bocsáss meg. Inkább folytasd.

– Elég az hozzá, én ezt a pénzt – magyarra váltva – bevágtam a bőröndömbe, és hazautaztam. Itthon úgy éltem, ahogy eddig, verseket firkáltam. Vigyáztam, nehogy neszét vegyék az ügynek, mert tudtam, hogy akkor végem.

– Miért?

– Hallod: egy költő, aki gazdag, minálunk? Ez merő képtelenség. Budapesten mindenkiről, akinek van egy kis pénze, azt képzelik, hogy tökfilkó. Ha van pénze, minek legyen sütnivalója, érzése, képzelete? Így büntetik. Ez a város túlságosan értelmes. Épp ezért túlságosan ostoba. Nem hajlandó belátni, hogy a természet az pogány és kiszámíthatatlan módon, egyáltalán nem irgalmi alapon osztogatja kegyeit. Byronról, aki lord volt és sokszoros milliomos, itt senki sem ismerte volna el, hogy van egy fikarcnyi tehetsége. Itt a lángész rangját kárpótlásul – alamizsnaként – adagolják azoknak, akiknek nincs egyebük, azoknak, akik éhenkórászok, betegek, üldözöttek, élőhalottak vagy valódi halottak. Főképp az utóbbiakat kedvelik. Nekem sohase volt kenyerem dacolni az emberek titáni butaságával. Alázatosan meghajoltam előtte, mint egy hatalmas természeti jelenség előtt. Ezúttal se vétettem a kötelező bohémhagyomány ellen. Továbbra is eljárogattam a kis piszkos bohémtanyára. Adós maradtam kávémmal. Gallérjaimat reggelenként tintával feketítettem. Cipőim talpát lombfűrészfúróval lyuggattam ki. Csak nem teszem tönkre költői hírnevemet? Egyébként is ez kényelmesebb volt és érdekesebb. Ha dobra verem szerencsémet, azonnal megrohannak, reggeltől estig kilincselnek nálam, s még dolgozni se hagynak.

– De mit csináltál azzal a tenger pénzzel?

– Ez nekem is nem kis fejtörést okozott. Természetesen nem raktam be bankba. Ezzel nyomban elárultam volna magam. Íróasztalom fiókjába zártam, kéziratpapírjaim közé. Csodálatos, milyen kis helyre elfér kétmillió korona, kétezer darab ezres. Csak ekkorka halom volt. Az is olyan rongy, olyan saláta, mint a többi papiros. Esténként, mikor nézegettem, vegyes érzések fogtak el. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örültem neki. Én sokra becsülöm a pénzt. Nyugalmat jelent, becsületet, erőt, majdnem mindent. De ennyi pénz inkább nyűg volt nekem, mint könnyebbség. Ahhoz, hogy új életet kezdjek, hogy gépkocsikat tartsak, hogy kedves háromszobás lakásomból átköltözzek egy tízszobásba, hogy kizökkenjek a régi kerékvágásból, és hogy új terheket, gondokat vegyek nyakamba, már akkor is túlságosan bölcs voltam. Sohase vágyakoztam pezsgős dáridókra. A fényűzést megvetettem, tudod. Világéletemben vajas kenyeret vacsoráztam, s vizet ittam rá. Csak a komisz cigarettákat szerettem és a komisz nőket. Tehát gondolkozni kezdtem ridegen, következetesen. Mi a célom, a hivatásom, a szenvedélyem? Írni. Már ebben az időben is kerestem a tollammal havi ötszázat, könnyen. Ehhez még hozzácsaptam havi ezer koronát, hogy mindörökre biztosítsam függetlenségemet. Meddig élhetek? Szüleim, nagyszüleim ötvenéves koruk előtt haltak el. Mi nem vagyunk hosszú életűek. Én engedélyeztem magamnak hatvan évet. Ez a busás életjáradék harminc évre, a várható életem egész tartamára, a kamatok figyelembevétele nélkül csak 360 000 koronát tett ki. Úgy éreztem, a többi fölösleges. Elhatároztam, hogy ezt szétosztom.

– Kik között?

– Ez volt a bökkenő. Testvéreim nincsenek. Rokonom csak egy van, egy gazdag gyáros, akit álmaimban mindig kolduscondrában látok, s az a legfőbb vágyam, hogy egyszer farkasordító éjszakán, amikor én jóllakva melegszem a kandallónál, künn a küszöbömet rágja, egy falat kenyeret kérjen tőlem, én pedig kikiálthassak neki, hogy nem vagyok itthon. Ennek adjam oda a pénzemet vagy a jól nevelt, undorító kölykeinek, akiket még nála is jobban utálok? Nem, nem.

– Barátaidra nem gondoltál?

– Akkor nem voltak barátaim. Még nem ismertelek téged.

– Köszönöm.

– Általában egyetlen ismerősöm se volt – se közeli, se távoli -, akit bizonyos magas szempontból rokonszenvesebbnek tartottam volna, mint azt a vadidegent, akit először pillantok meg az utcán. Ne érts félre. Én nem gyűlöltem az embereket. Csak bizonyos szomorú lemondással tekintettem rájuk, érzem az élet céltalanságát s minden dolog viszonylagos voltát. Épp ezért örökséget se akartam hátrahagyni, hogy majd a hatóságok rendelkezzenek vele. Tudtam – magamról tudtam -, milyen háládatlanok az örökösök. Mondd, mit cselekedtél volna te az én helyemben?

– Azt, amit mindenki ilyen esetben. Fölajánlottam volna vagyonomat valami nemes célra, valami jótékony intézménynek.

– Úgy van. Ez nekem is megfordult a fejemben. Először árvaházakra gondoltam, aggok menhelyére, vakokra, siketnémákra, elhagyott leányokra, kórházakra stb. De abban a pillanatban megjelent lelki szemeim előtt egy kövér panamista, aki az árvák, aggok, vakok, siketnémák, elhagyott leányok, betegek pénzéből briliánsokat vesz a feleségének és szeretőinek. Elejtettem a tervet. Pajtás, én nem születtem arra, hogy megmentsem azt az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvizet és döghalált. Rég levettem én a kezem az úgynevezett társadalomról. Nem is vagyok vele egy. Az esztelen, zabolátlan és élő természet az én atyámfia. Később egy irodalmi pályadíjat terveztem, egy nagyszabású alapítványt. Bevallom, ez tetszett is egy darabig. De nemsokára világosan láttam, hogy a múló idők során a különböző bizottságok mint hamisítják meg eredeti szándékomat, mint jutalmazzák meg azokat a bambákat és hülyéket, akiket egyenesen le kellene bunkózni, mint nevelik föl az én pénzemből a szellemi vakarcsokat, a kártékony korcsokat, az életképesek rovására, aztán hallottam a pályakoszorús műveket is, melyek „a dráma válfajai”-ról vagy „a francia irodalom hatásá”-ról szólanak, s kétségbeestem annak az elképzelésétől, hogy ez a butaság nemzedékről nemzedékre száll, az idők végezetéig, mint valami örökletes átok. Erről is letettem.

– Mi volt a végső megoldás?

– Az, hogy a pénzemet el kell dobálnom, éppoly véletlenül, amint kaptam, egyénien. Egyszerre föltűnt előttem az az őrjöngő, ókori latin császár, aki lóháton ülve két marokkal szórta az aranyat boldognak, boldogtalannak, válogatás nélkül, hogy mindenkié legyen és senkié.

– Vagyis mindenkinek adtál, akivel találkoztál?

– Hohó, fiam. Nem volt az olyan egyszerű. Akkor fölismertek volna, és kiderült volna minden. Hogyne, hogy rám vigyorogjanak, hogy hálálkodjanak, hogy körülhízelegjenek, hogy az újságok mint „nemes szívű adakozó”-t ünnepeljenek. Ilyesmit nem bírok el. Nekem föltétlenül titokban kellett maradnom.

– És sikerült?

– Várj, kérlek. Kezemben az irónnal kiszámítottam, hogy a számomra szükséges 360 000 koronán kívül még mindig van 1 millió 640 ezer koronám, melyen amíg élek – tehát előreláthatólag is legföljebb harminc évig – túl kell adnom. Évente körülbelül 54 000 koronát kellett egyénenként elsóznom, havonta körülbelül 4500 koronát, naponta körülbelül 150 koronát. Hogy kezdtem el? Eleinte simán ment. Este, mikor befejeztem munkám, kitöltöttem egy utalványt – magától értetődően írógépen – a föladó megnevezése nélkül, s postára adattam 150 koronát, mindig ismeretlennek, akinek nevét, lakása címét találomra írtam ki a cím- és lakjegyzékből, nem keresve, hogy az illető szegény-e vagy gazdag. Csak a véletlen parancsát követtem. Megtörtént, hogy egyik legnagyobb bankunknak is küldtem pénzt. Összevissza záporozott az áldás. Éreztem, hogy köröttem pezseg, buzog ez a nyomorult város. Akik kézhez kapták utalványomat, az első pillanatban bizonyosan csodálkoztak. Vajon ki lehet ez? De aztán mindenkinek eszébe jutott valaki, egy rokon, egy jótékony emberbarát, egy adósuk, aki végre megfizette tartozását. Nyilván ezt gondolták magukban: „Milyen szép tőle…” „Lám-lám, mégis van benne becsület…” Úgy működtem, mint valami vak erő, mint valami pajzán tündér, mindenütt jelenlevően, áldást rázva láthatatlan bőségszarumból. Egy év múlva azonban – sajnos – megcsíptek.

– A postán?

– Annál óvatosabb voltam. Hordárokkal, küldöncökkel, cselédekkel dolgoztam a város különböző részein, gyakran vidékről, külföldről is, megbízottjaim útján. De elkövettem azt a marhaságot, hogy egy ízben – szintén a véletlen sugallatára – egy újságírónak is föladtam a szokott összeget, egy nagy, budapesti napilap rendőri tudósítójának. Ez félfüllel már hallott valamit a rejtélyes adományokról – hiszen 365 ember közül legalább 300 fecsegő, még ha tulajdon érdeke, zsebe ellen is vét -, s másnap értesüléseit összegyűjtve fölvonultatta, megszólaltatta újságjában a különböző szem- és fültanúkat, sőt közzétette az én gépírt utalványom hasonmását is, holmi ostobán-színes mesét kisütve, tudósítást írt egy itt bujkáló indiai maharadzsáról Aranyeső címmel. Igen, lelepleztek anélkül, hogy álarcom letépték volna. Mindenesetre megszeppentem. Az utalványok küldését azonnal be kellett szüntetnem. Ami elég baj volt nekem. Új, agyafúrtabb módokat kellett kieszelnem.

– Nem értelek. Miért nem tetted föl az egész összeget egy kártyára?

– Mert ezzel leálcáztam volna magam.

– Akkor miért nem adtad oda azoknak a nőknek, akiket szerettél?

– Mert ezzel megaláztam volna magam. Ameddig lehet, óvom azt a káprázatomat, hogy a nők önmagamért szeretnek. Úgy látszik, te tényleg nem értesz. Rögeszmeként gyökeredzett belém az elhatározás, hogy ezt a pénzt kiosztom, mégpedig nem az emberi igazság és megfontolás alapján, hanem szeszélyesen, vagyis a természet nagyobb, titokzatosabb igazsága szerint. Én nem tartom az életet ésszerűnek. De az az esztelenség mégis fájt, és föl is háborított, hogy egy ekkora vagyon egyszerűen rám rohadjon íróasztalom fiókjában, s ne csak én ne tudjam fölhasználni, hanem mások se lássák semmi hasznát. Ha egy napon nem bírtam megszabadulni az előirányzott összegtől, mardosott a lelkiismeret. Föladatom mindig nehezebb, bonyolultabb lett. Már előfordult, hogy több napi adag gyülemlett össze. Néhányszor vakmerő szamárságokat is elkövettem, azt kockáztatva, hogy feltűnést keltek és lefülelnek. Egy éjszaka, amikor átsétáltam a hídon – eléggé meggondolatlanul -, 600 koronát dobtam a hídon kuporgó koldus ölébe, aztán futásnak eredtem. Ilyesmit azonban ritkán csináltam.

– Mégis, hogy adtál túl a pénzeden?

– Hol így, hol úgy. Például, amikor utaztam, leszálltam a nagyobb állomásokon, ettem egy virslit, egy almát, beszédbe elegyedtem a borfiúval, aki mozgó vendéglőjét egy tálcán tartotta a nyakába akasztott szíjon, halogattam a fizetést az utolsó pillanatig, majd hogy a mozdony füttyentett, odadobtam egy százkoronást, fülkémbe ugrottam, elbújtam, s hagytam, hogy a borfiú keressen, és kezét nyújtogatva vonatablakom felé rázza a visszajáró összeget. A kávéházban asztalkendőm alatt felejtettem egy ötvenkoronást, de aztán még a tájékát is elkerültem ennek a kávéháznak. Kölcsönkönyvtárakba iratkoztam be, s a könyvek lapjai közé loptam egy-egy bankjegyet. Séta közben elpotyogtattam kisebb-nagyobb összegeket. Ilyenkor visszafojtott lélegzettel haladtam tovább, mint aki rossz fát tett a tűzre. Többször sikerült a csel. De megesett – kétszer is -, hogy utánam futottak – egyszer egy kisdiák, egyszer pedig egy gyászruhás hölgy – s visszahozták a pénzemet. Elpirultam, valamit hebegtem, és zsebre dugtam a bankókat. Ők szegények pedig rossz néven vették, hogy meg se köszöntem szívességüket, s nem adtam nekik jutalmat, mint becsületes megtalálóknak.

– Hallatlan.

– Nem is sejted, milyen kevés helye van a pénznek, ha az ember tényleg el akarja kótyavetyélni. Akkor egyszerűen nem kell. A kutyának se kell. Egy évig vergődtem így keservesen. Már oly rosszul gazdálkodtam, hogy – amint mondani szokás – „üzleti könyveim átnézése után” 1574 koronám maradt, melynek sehogy se volt gazdája. A harmadik év elején rám mosolygott a szerencse. Egy kezdő, szerény kis budai fogorvoshoz jártam. A fogkövet csiszolta le fogaimról, s azt a gyönyörű aranyfogat építette nekem, mely azóta költői egyéniségemhez tartozik. A várószoba fogasán négy-öt felöltő lógott. Én egy óvatlan pillanatban minden felöltő zsebébe belegyömöszöltem pár bankjegyet. Másnap folytattam a műveletet. Harmadnap is. Egy hét alatt sikeresen nyakára hágtam egész pénzfölöslegemnek. A betegek csillogó szemmel ültek a váróteremben. Ki-kiosontak az előszobába, s boldogan, fölvillanyozva tértek vissza, zsebükben a pénzzel, melyet felöltőjükből biztosabb helyre mentettek. Arcukat rendszerint zsebkendőjükbe rejtették, mintha fájna a foguk, hogy ne lássék az örömük, és ne sejtsék mások, hogy a foguk voltaképp a pénzre fáj. Némelyek többször is kisétáltak az előszobába, abban a reményben, hogy ez a magyarázhatatlan természeti csoda egy délután többször is meg fog ismétlődni, vagy talán attól való féltükben, hogy az ajándékot valaki más emeli el. Én alattomosan sunyítottam közöttük. Élveztem a helyzetet. De innen is csakhamar kicsöppentem.

– Talán ezt is megtudta az az újságíró?

– Nem. De híre futamodott a városban, hogy Budapesten nincs oly ügyes, könnyű kezű fogorvos, mint az enyém, s rendelése annyira föllendült, hogy sorszámokat kezdtek osztogatni, s én a 628-as sorszámot kaptam, úgyhogy belátható időn belül sorra se kerülhettem. A szobalány be se engedett. Hát továbbálltam. Másutt kereskedtem, ott, ahova még nem hullott termékenyítő aranyesőm. Már alig volt ilyen hely. Különben is mindig vigyázatosabban kellett dolgoznom. Úgy bizony, pajtás. Nyakam körül szorult a hurok.

– Szegény barátom.

– A negyedik év elején mentő ötletem támadt. Van nekem egy testi-lelki jó barátom, aki öt évet ült zsebtolvajlás miatt. Ezzel kitaníttattam magam. A leckék fájdalmasak voltak. Először is mutatóujjamat hosszabbította, nyújtotta, lazítgatta a perceit, hogy pont akkora legyen, mint a nagyujjam, mert a zsebtolvajok csak ezzel a két ujjukkal „rajzolnak”. Miután elvégeztem a tanfolyamot, már bátrabban működtem, néha egész szemtelenül is. Egy díszfölvonulás alkalmával sikerült a napi 150 koronát belecsempésznem egy agg, köztiszteletben álló, európai hírű főrendünk díszmagyarjába, s 50 koronát a kócsagtollas kucsmájának gereznájába. Sőt az országház folyosóján, míg a pénzügyminiszterrel a gazdasági válságról csevegtem, az ő zsebébe is odasinkófáztam száz koronát. Ilyen alkalom ritkán kínálkozott. Többnyire nagy tömegekben lődörögtem, labdarúgásokon, kirándulóhelyeken, ahol ember ember hátán tolong, s megrohamozza a különböző járműveket. Egy vasárnap este a hűvösvölgyi végállomáson – ezt mint különös szerencsét említem föl – 750 koronát loptak ki zsebemből. Aznap semmi munkám se akadt. Ebben az időben már csak kisebb tételeket mertem elhelyezni. Úgy tetszett, hogy a detektívek is szemmel tartanak. Képzeld el, koronákat dugdostam felebarátaim zsebébe, táskájába. Lassanként lefelé züllöttem. Reggeltől estig villamosokban üldögéltem, hogy teljesítsem vállalt kötelességem. Egy májusi napon – jól emlékszem – valami kék szemű öregúr mellé kerültem, aki nyírt, ezüst szakállt viselt, s két kezét merengve nyugtatta sétapálcája gamóján. Kopottas kabátot viselt. Holmi nyugalmazott adóhivatalnoknak látszott. Én épp egy ezüst ötkoronást kotortam ki zsebemből, azon mesterkedve, hogy felöltője zsebébe csempésszem a két mozgékony, hosszú ujjammal, mikor az öregúr kezemet karja alá szorította, s ordítozni kezdett, tolvajt kiáltott. A kalauz azonnal lecsengette a villamost, rendőrt hívott. Hiába védekeztem. Tetten értek. Itt végződött be pályafutásom…

Esti Kornél elhallgatott. Nem szólt többet. Tűnődve lépdelt az utcán, melyet már elöntött a verőfény, aztán megállt a nagy, sötétvörös ház előtt, melynek hatodik emeletén lakik, a padlásszobában. Becsöngetett.

– Te őrült – mondtam, és megöleltem.

– Szóval, nem unalmas? – kérdezte. – Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz.

---

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay

---

---

még több történet