Amikor Budapest kávézóiban csakis különböző modern költők tanyáztak…

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
ELŐZMÉNYEK

Kirándulás a becsületes városba

ÖTÖDIK FEJEZET,

ÖTÖDIK FEJEZET,

MELYBEN EGYETLEN HÉTKÖZNAPJÁNAK, 1909. SZEPTEMBER 10-ÉNEK
MOZGALMAS ÉS TANULSÁGOS LEÍRÁSA FOGLALTATIK, S MEGELEVENÜL
AZ AZ IDŐ, MIKOR MÉG I. FERENC JÓZSEF ÜLT A TRÓNON, ÉS BUDAPEST
KÁVÉHÁZAIBAN CSAK KÜLÖNBÖZŐ IRÁNYOKHOZ, ISKOLÁKHOZ SZÍTÓ
MODERN KÖLTŐK TANYÁZTAK

Esti délelőtt tizenegykor még mélyen aludt azon a díványon, melyen lakásadói ágyat szoktak vetni neki.

Valaki hozzáért. Erre kinyitotta szemét.

A világból, melyet az álomban elvesztett, először azt a zord alakot vette észre, aki díványa szélén ült.

– Fölébresztettelek?

– Dehogy.

– Verset írtam – mondta Sárkány, mint izgatott futár, aki egy másik bolygóról érkezik. – Meghallgatod?

De nem várta meg a választ, máris olvasta, gyorsan:

A hold, ez ájult, légi hölgy, Csókolja a vad, néger éjszakát, Pezsgőt ivott…

– Szép – dünnyögte Esti.

Sárkányt zavarta a megjegyzés. Úgy viselkedett, mint az, akit csókolódzás közben szakítanak félbe. Bosszúsan rátekintett. De miután megértette a szó értelmét is, arcán hálás mosoly suhant át.

Esti megkérte barátját:

– Kezdd újra.

Sárkány újra kezdte:

A hold, ez ájult, légi hölgy, Csókolja a vad, néger éjszakát, Pezsgőt ivott és kócos, bús haja Reá borul…

Bal kezében noteszből kitépett, kockás papirost tartott, jobb kezét az arcára szorította, mintha kissé fájna a foga. Így olvasott.

Ez a fiú egy boldogtalan cigányprímáshoz hasonlított. Sötét volt és lángoló.

Sápadt fejét kormos haj koszorúzta. Szája piros volt, szinte véres. Szőrös mutatóujján sárgaréz gyűrű csillogott.

Vékony nyakkendőt viselt. Kivágott, lila mellényt. Kopott, de vasalt fekete ruhát. Vadonatúj lakkcipőt. Orchidea-illatszert használt. Ettől beszagosodott az egész szoba.

Esti hunyt szemmel hallgatta a költeményt.

Tegnap este együtt sétálgattak, bámulták a holdat a ferencvárosi bérkaszárnyák és a vasúti raktárak fölött. Most ez a hold újra megjelent Esti zárt szemhéjai mögött, az elsötétült szemgolyóján, akár a tegnapi égbolton. Ott úszott a hold, a költemény holdja, mely az 1900-as évek divatja szerint kissé ki volt pingálva, kissé kacér volt és piperés, de sokkal szebb, mint a valóságban.

– Nagyszerű! – kiáltott Esti, amikor a költemény véget ért, és fölugrott a díványról. – Nagyszerű!

– Igazán?

– Igazán.

– Jobb, mint az Őrült hinta?

– Össze se lehet hasonlítani.

– Esküszöl?

– Esküszöm.

Sárkány még mindig reszketett a verse lüktetésétől. Azt érezte, hogy valami nagyon jelentős esemény történt.

Esti is ezt érezte. Széttekintett hónapos szobája rendetlenségében. Amíg harisnyáját kereste a földön, megkérdezte:

– Mikor írtad?

– Éjjel. Ahogy hazamentem.

Egy kicsit hallgattak.

Sárkány feléje fordult:

– Te nem írtál verset?

– Nem – szólt Esti csüggedten. – Tegnap nem. Hová adod?

– A Független Magyarország-ba.

Leült Esti íróasztalához, hogy versét letisztázza tintával.

Esti ezalatt lassan öltözködött. Míg nadrágját húzta, elolvasta a reggeli lap tárcáját és verseit. Arcát kissé megnedvesítette. Nála a mosdás ekkoriban csak ennyiből állott. Annyira ragaszkodott egyéniségéhez, hogy átallotta lemosni a napközben rárakódó rétegeket. Azokat, akik a túlzott tisztálkodás babonájának hódoltak, tehetségtelen embereknek tartotta.

Fésűt, kefét se használt. Haját, melyhez a párna pihéi tapadtak, ujjaival kócolta össze, hogy másképp legyen zilált, mint éjjel, s a tükör előtt mindaddig igazgatta fürtjeit, míg meg nem pillantotta benne azt a fejet, melyet egyszer elképzelt magának, s legszívesebben sajátjának vallott. Még csak nyakkendőjét kötötte föl, nagy gonddal.

Sárkány, aki elkészült a másolással, egy kabarédalt dúdolt.

– Csitt – mondta Esti, fejével az ajtóra mutatva, melyet egy szekrény torlaszolt el.

Mögötte laktak a háziak, két korosabb hölgy, a főbérlők: ellenségei az albérlőknek és az irodalomnak.

Mind a ketten elszomorodtak. A szekrényt nézték, s abban a valóságot látták, mely mindig gyámoltalanná tette őket.

– Mit csináljunk? – kérdezgették suttogva.

Előttük egy nap, egy új nap, a korlátlan szabadságával és lehetőségével.

Mindenesetre lementek, beültek a közeli vendéglőbe, egy szálloda éttermébe.

Itt még maguk voltak.

Az étterem fehérlett. Ívlámpák lila fénye zizegett a frissen mosott patyolat abroszokra, a bontatlan, szűz oltárokra, melyeknél még senki sem áldozott. Pincérek sürögtek ragyogó ingmellel, a munka előtt üdén, báli gavallérok módjára. Fölvonó kattogott a szálloda falai között. A félig nyitott ajtón kilátás nyílt az előcsarnokba, bőrkarszékekre, pálmákra. Egy szobalány ásítozott, a véletlen szerelem isteni ígéretével. Gyönyörködtek a délelőtti csöndéletben. Azt képzelték, hogy most, mikor kívülük senki sincs itten, mindez az övék, s minthogy ezt képzelték, valóban az övék is volt.

Egyikük se volt éhes, de elhatározták, hogy megebédelnek, csak hogy túl legyenek rajta. Sárkány az új versére hivatkozva, melyet már délután háromkor, de legkésőbb hat és hét között okvetlen eladhat a kiadónak, két koronát kért kölcsön, becsületszóra. Ajókagyűrűt ettek, zsömlével mártogatva ki az olajat, őzcombot, áfonyával, vaníliakrémet. Hosszúlépést ittak. Elszívtak egy-egy zöld pettyes, világos Médiát.

Delet harangoztak, mire kiértek a Körútra. Budapest, az ifjú város tündöklött. A szeptember eleji nap aranylemezekkel rakta ki a házak homlokzatát. Süttették fejüket a verőfénnyel. Az ég kék volt, elhasználatlanul kék, ahogy az újonnan pingált lakások mennyezete, mely még ragad és illatos a festéktől. Minden ilyen új volt körülöttük. Ekkor kezdődtek az iskolák. Elemisták tipegtek táskával hátukon, szorongatták a levonóképeket, melyeket ajándékba kaptak a papírkereskedőtől.

Esti és Sárkány egyszerre megállott.

Velük szemben egy fiatalember közeledett, háttal nekik, visszafelé, rák módra haladva, de nagy gyakorlottságra valló, igen gyors ütemben.

Feje búbján bazári szalmakalap táncolt. Porcelánnadrágot hordott, szürke, vastag posztókabátot, hússzínű kaucsuk kézelőt. Vasbotot lóbált.

A következő pillanatban maguk is megfordultak, és úgy igyekeztek feléje, háttal, szaporán iparkodva.

Amikor szembe kerültek vele, elröhögték magukat.

– Szervusz, te marha! – kiabáltak neki, és összeölelkeztek.

Végre együtt voltak, ők hárman, Kanicky, Sárkány és Esti, senki se hiányzott, a kör bezárult, a világ kiteljesedett: találkozott az egylet, a Balkán-egylet, melynek elsőrangú föladatai közé tartozott ilyen és ehhez hasonló műveletek szabad, bátor, nyilvános gyakorlása.

A járókelők rosszallóan, némi megvetéssel, de leplezett érdeklődéssel szemlélték ezt a három vidám fickót, ezt a három léha, éretlen frátert. Nem értették őket, tehát gyűlölték.

Kanicky az aszfaltra köpött. Nyála fekete volt. Olyan fekete, mint a tinta.

Medvecukrot rágcsált.

A medvecukrot megtalálták a bal zsebében, a jobban pedig naspolya volt, papírzacskóban.

Tanyájuk felé tartottak, a New York kávéházba.

Sárkány útközben fölolvasta új versét Kanickynak is. Egy bútorkereskedés kirakatában hálószoba állt, két széles topolyafa ágy, megvetve, selyempaplanok, párnák, éjjeliszekrények. Gondolatban belefeküdtek az ágyba, a cipőjükkel. Maguk mellé képzeltek egy eszményi hitvest, akkorát, mint egy titáni porcelánbaba, sátoros hajjal, tussal festett szemöldökkel. Mindez oly távoli volt és valószínűtlen, hogy az ábrándozást elszégyellték, és félretették verstémának. Bementek egy állatkereskedésbe. Alkudtak egy majomra, megkérdezték, mennyibe kerülhet egy oroszlán. A kereskedő, látván, hogy milyen vevőkkel áll szemközt, kitessékelte őket.

– Talán köszönjünk – indítványozta Kanicky.

Erre köszöntek mindenkinek, aki szembe jött velük. A három kalap egyszerre lendült meg, varázsütésre. Szemük becsületesen az üdvözöltek szemébe tekintett. Azok néha örvendtek, hogy ennyire köztiszteletben állnak, néha azonban meglepődtek, észrevették a vásott csínyt, s végigmérve őket, tovább mentek. De az eredmény ezúttal elég jó volt. Tizenöt „ember” közül tizenegy visszaköszönt.

Ezt is abbahagyták.

Esti a Rákóczi út sarkán vett két léggömböt. A zsinegeket belekötötte gomblyukába, és sietett barátai után.

Nem messze a kávéháztól csoportosulás támadt. Azt mondták, két úr verekszik, az egyik meglökte a másikat, mindjárt pofozkodni fognak.

Izgatott szóváltás hallatszott:

– Kikérem magamnak!

– Szemtelen pimasz!

– Maga a szemtelen, maga a pimasz!

Kanicky és Sárkány halványan néztek egymással farkasszemet. Kanicky a kezét emelte. Egy higgadt úr közbevetette magát:

– De uraim, az Isten szerelmére, uraim!

Kanicky a higgadt úrra pillantott, s amint szokta ilyenkor, ezt kérdezte Sárkánytól:

– Mondd kérlek, ki ez?

– Nem tudom.

– Akkor gyere.

Belekarolt Sárkányba, mintha mi se történt volna, s a jelenlevők ámulata közepette ölelkezve lejtett el vele. Esti hozzájuk csatlakozott.

– Bedőltek? – kérdezte őket.

– Be – mondták vihogva.

Az egyik léggömböt fölengedték.

Így értek a kávéházba.

A kávéház – az ebédszünet alatt – csöndes volt, elhagyatott. Takarítóasszonyok jártak ide-oda, seprűkkel, rocskákkal, törölgették a márványasztalokat. Elkésett reggeli kávézók fizettek. Egy cingár artista haladt át a hölgyszalonon.

Pörkölték a délutáni kávét. Aromája megcsiklandozta orrukat. Fönn a karzat, a csavart, aranyozott, barokk oszlopaival, mint egy buddhista templom, várni látszott valamit.

Itt telepetek le, a törzsasztalukhoz. Először is anyagi ügyeiket igyekeztek rendezni. Kanickynak tizenhat fillérje volt, Sárkánynak harminc. Estinek egy korona négy fillérje. Kevés, hogy megvívhassák a mai csatát.

Sárkánynak, akinek a legnagyobb kilátása volt a mai napon, mert megírta versét, odaintette a délelőtti fizetőt, leolvastatott vele húsz Princeszászt, feketét rendelt, aztán megmutatva kéziratát, melyet ma délután háromkor, de legkésőbb este hat és hét között eladhat a Fületlennek, tíz koronát kért tőle kölcsön. A fizető megadóan eléje tette az összeget. Esti dupla feketét rendelt. Kanicky szódabikarbónát, vizet, kutyanyelvet.

A szódabikarbónát bevette. Lassanként, csupa szórakozottságból, megiszogatta az előtte álló három pohár vizet, noha egyikbe Esti beleverte a cigarettája hamvát. Krokit kezdett írni, hogy pénze legyen. Hirtelen fölugrott, a fejéhez kapott. Sürgősen telefonoznia kellett. Fényes homlokát ideges gondok rajzották körül. Megkérte barátait, hogy kísérjék le a telefonfülkéhez. Nem szeretett egyedül lenni.

Amíg leértek a földszintre, lökdösődtek, vicceltek, ismerősökkel találkoztak, és elfelejtették, hogy voltaképp mit akarnak. A telefonokon undok alakok lógtak piócák gyanánt, németül beszéltek, vén fráterek, negyven-ötvenévesek, akik nemsokára úgyis meg fognak dögölni. Kanicky fél óra múlva kapott összeköttetést. Diadalmasan jött ki a fülkéből. A nő eljön, délután háromkor. Sárkánytól kölcsönkért öt koronát, becsületszóra, s akkor Esti is megkapott az imént kölcsönadott két koronájából egyet.

Miután anyagi ügyeik valahogy rendeződtek, könnyülten ültek vissza asztalukhoz. Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást. Hordárt hívatott, levelet küldött annak, akinek telefonozott. Cigarettáztak és sóhajtoztak. Nevettek és búsultak gyors egymásutánban. Integettek a tükörablakon át az utcán elhaladó nőknek. Amikor a pincér gyümölcsöket vitt előttük, keresztneveket adtak a gyümölcsöknek. Az alma: Károly, a szőlő: Ilona, a szilva: föltétlenül Ödön, a körte: a puhasága, élvetegsége miatt Jolán stb. Valami nyugtalanság viszketett bennük. Társasjátékot játszottak betűkkel, színekkel, hangokkal, összekeverve, tódítva-foldozgatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.

Háromkor Sárkány az utalványért vágtatott. A kávéház zúgott, a zaj a karzaton egyre erősödött. Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová, hogy haladnak előre. Minden asztal, minden fülke el volt foglalva. A füstből viharfellegek tornyosultak. Jólesett elnyúlni ebben a gőzben, ebben a meleg pocsolyában, semmire se gondolni, figyelni, hogy fortyog és bugyborékol, s tudni, hogy azokat, akik benne lubickolnak, lassanként elernyeszti, megabálja, összefőzi, együvé kotyvasztja, egyetlen zsibongó korhelylevessé. Elszórva a különböző asztaloknál, bársonypamlagokon, székeken mindennapos ismerőseiket látták. Mind-mind megérkeztek.

Itt volt Bogár, az ifjú regényíró, Pataki és Ürögi Dani. Itt volt Arácsy, a festő, aki firenzei lovagruhában fényképeztette le magát, tőrrel az oldalán, amint zongorázik. Itt volt Beleznay, a híres műgyűjtő, Wilde és Rodin személyes ismerőse. Itt volt Szilvás, a „márki”, csontnyelű sétapálcájával, az utolérhetetlen csevegő, aki legújabb csibészszavainkat dévajul és mesterien elegyítette a nyelvújítási szótárak, a régészek, az akadémiai székfoglalók avatag kifejezéseivel. Itt volt Elián, az idegorvos, Gólya, az iparművész, Sóti, a tudós, aki népmeséink eredetével foglalkozott, Boldog, a modern fényképész, aki Berlinben tanult, és Kopunovits, a tragikus színinövendék. Itt volt Dayka, egy nagybirtokos szőke fia, aki a neokantiánusokat bújta, és az ismeretelméletről beszélt. Itt volt Kovács, aki sohase beszélt, bélyegeket gyűjtött, és gúnyosan mosolygott. Itt volt Mokosay, aki már Párizsban is járt, Verlaine-t és Baudelaire-t francia eredetiben olvasta, s francia eredetiből idézett, nagy lelkességgel és gyarló kiejtéssel. Itt volt Belényes, a „hites vegyész”, aki valami szabálytalanság miatt állását vesztette, most az újságok szerkesztőségeiben lebzselt, és adatokat szolgáltatott a leleplező cikkekhez. Itt volt Kotra, a dramaturg, aki a tiszta irodalmat követelte a színpadon is, a legtisztább irodalmat, s elő akarta adatni mellette ülő barátjának, Géza Gézának Halálvárás című készülő drámáját, melyben emberek nem is szerepelnek, csak tárgyak, s a kulcs a kulcslyukkal hosszú és mély metafizikai vitát folytat. Itt volt Rex, a képügynök, aki dacolva a közvéleménnyel Rippl-Rónait dicsérte és szidta Benczúrt. Itt volt Ikrinszky, a csillagász, Christian, a konferanszié, Magass, a zeneszerző. Itt volt Pirnik, a nemzetközi szociáldemokrata. Itt volt Scartabelli, az esztétikus és polihisztor, aki meleg basszushangján részint Wundtról és a kísérleti lélektanról értekezett, részint a budai kis utcákról, igen érzelgősen, hangsúlyozva, hogy ő nem érzelgős. Itt volt Exner, akiről mindenki csak annyit tudott, hogy vérbaja van. Itt volt Bolta, aki nem tartotta Petőfit költőnek, mert Komjáthy Jenő a költő. Itt volt Spitzer, aki Max Nordaut tartotta a világ legnagyobb lángelméjének. Itt volt Wesselényi, egy széplelkű patikussegéd. Itt volt Sebes, akinek már két elbeszélése megjelent a napilapokban, s egy el volt fogadva. Itt volt Moldvai, a lírikus. Itt volt Czakó, egy másik lírikus. Itt volt Erdődy-Erlauer, egy harmadik lírikus. Itt volt Vándor V. Valér, a műfordító, aki minden nyelvből fordított, de egyet se tudott, az anyanyelvét is beleértve. Itt volt Specht, gazdag szülők gyermeke, egy szerény, hallgatag fiatalember, aki nem írt semmit, de két évig kezelték zárt intézetben, és zsebében állandóan ott tartogatta a három elmeorvos által aláírt pecsétes bizonyítványt, hogy épelméjű. Itt volt egyáltalán mindenki.

Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az „örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.

Esti homályosan ismerte ezt a társaságot. Nem volt mindig bizonyos, hogy ki kicsoda, de ez nem is volt baj, az illetők se voltak még bizonyosak, hogy kicsodák, hiszen egyéniségük, jellemük éppen most és éppen itt alakult ki. Megesett, hogy összetévesztett egy fényképészt egy költővel, s az is megesett, hogy őt tévesztették össze egy fényképésszel. Ezt kölcsönösen nem vették zokon. Elmesélték életüket, emlékeiket, eddigi szerelmeiket, terveiket, aztán, ha jónak látták, be is mutatkoztak, formaságból, s esetleg meg is jegyezték egymás nevét.

Ott ült közöttük, hallgatta szavaik zsongását. Vonzódott hozzájuk. Ebben a zűrzavarban minden hang egy-egy billentyűt ütött meg lelkében, rokon volt mindenkivel és mindennel. Ő nem értette az életet. Fogalma se volt, miért született erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve, s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életét a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán hitre, ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.

Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legtermészetesebb életmód. Ezenkívül szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. Írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell, s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges, nemcsak a mellékes és esetleges. De ez a pillanat még nem érkezett el. Nem érezte még magát elég rosszul ahhoz, hogy írhasson. Zabálta a nikotint, új dupla feketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.

Nők vették körül. A „csongrádi asszony”, aki kéthetenként fölrándult az ura mellől, és szabad idejét írók között töltötte, irodalmi leányok, áldémonok, egy halvány artistanő, aki beteg lehetett s egy sárga arcú, puffadt nő, nagy és rettenetes, mint Klütaimnésztra. Fehérben, kékben, feketében ültek itten, kivirágozva a forró mocsárban, akár Hévízen a tavirózsák. Mindegyiket megáhította. Tétova pillantása nyugtalanul cikázott közöttük. Élvezte a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodpercben megváltoztathatják életét, és végzetté lehetnek. Figyelte a „csongrádi asszony” kezét, puha ujjai végén a körmeit, melyeket rózsaszínre sikált s hegyesre nyírt, elképzelte, hogy esetleg ez a nő is lehetne a sorsa, de idegenszerű körmeitől, melyek gyöngéden karcoltak, mint a rózsatövisek, megborzadt, s a gondolatot riadtan utasította vissza. A „csongrádi asszony” megkérdezte, mire gondol most. Esti fölényesen elmosolyodott, hazudott valamit, úgyhogy a nő mégis azt gondolhassa, amit ő gondolt.

Kanicky a barátja mellére hajtotta fejét. Ő nem minden nőt várt, csak az egyetlent várta, aki valami félreértés folytán nem jelentkezett, noha régen elmúlt három óra. A hordár se jött vissza, akit már délben elküldött a fontos üzenettel. Egy másik hordárt bízott meg, hogy a régit megkeresse. Átnézett a szemben levő kávéházba s a Rabló nevű kisvendéglőbe. Visszajövet a telefonfülkében egy óra hosszat telefonozott különböző helyekre, eredménytelenül. Estinek intett, hogy mindennek vége. Rendelt egy kis-irodalmit, melyet jó étvággyal elfogyasztott, aztán újra szódabikarbónát vett be.

Hét felé megérkezett Sárkány, aki három órától kezdve elkallódott valahol. Sugárzott a boldogságtól. Elmesélte, hogy életében egészen új korszak nyílt meg. Találkozott azzal az állítólagos óvónővel, akiről már annyit beszélt barátainak, hogy ők talán jobban ismerték, mint ő maga, kibékült vele, és most végre-valahára minden, minden rendbe jön, véglegesen. Esti és Kanicky naponta hallották, hogy Sárkánynak új korszak kezdődik életében, és hogy rátalált az egyetlen nőre. Inkább az utalványára voltak kíváncsiak. Sárkány arca elsötétült. Elsősorban közölte, hogy minden pénzét elköltötte. Ami az utalványt illeti, az történt, hogy háromkor annak rendje és módja szerint fölkereste a kiadót, az rosszkedvében volt, félvállról odakiabált, hogy jöjjön hat és hét között. Hat és hét között meg is jelent, szelíden és udvariasan átnyújtotta a versét, könyörgött, hogy fizesse ki, mire a kiadó, ez a göndör és véres gazember, aki Heródeshez hasonlított, hallatlan gorombaságokkal fogadta, kéziratát megköpdöste, lábával tiporta, őt pedig a szó szoros értelmében kirúgta. Hogy mint folyt le ez a jelenet, egyéni előadása alapján nemigen tudták elképzelni barátai, de azért fölháborodtak a kiadó tapintatlanságán.

Itt álltak tehát hárman, egy vas nélkül, hátuk megett rengeteg feketével, cigarettával, hordárköltséggel, a kis-irodalmi fölvágottról nem is beszélve, s előttük az üres, kilátástalan éjszakával. Valamit tenni kellett. Az élet közönyösen hullámzott. Scartabelli a Bhagavad-gitáról meg a Nirvánáról beszélt nekik, mérsékelt érdeklődés közepette. Vándory V. Valér egy francia regényt fordított. Az iránt tudakozódott a jelenlevőktől, hogy mit jelenthet magyarul: derechef. Mokosay a kiejtését kifogásolta. Elkérte tőle a könyvet. Azon a véleményen volt, hogy ez egy olyan virág neve, mely nálunk nem is nő. Mások egy trágárságra gyanakodtak. Legtöbben azt tanácsolták, hogy hagyja ki a szót, mire Vándory V. Valér kihagyta az egész szakaszt, és tovább dolgozott. Ekkor lépett hozzájuk Hannibál, az éji árus, az ólompofájával, száján a megfagyott vigyorral, malac képes levelezőlapjait ajánlgatta, s utána mindjárt az óvszereit, mintha e levelezőlapok puszta megtekintése is ártana egészségüknek.

Esti fölkelt, megkereste az éjjeli fizetőt. Tíz koronát vett ki belőle. Egy aranyat kapott. Ezen osztozkodni kellett volna barátaival, akiknek régebbről szintén tartozott, s bonyolult számítások után az üzletet félig-meddig jónak is gondolta, remélvén, hogy legalább rögtön visszakapja azt a koronát, melyet Sárkány máról még mindig nem adott meg. De másként döntött. Egyszerűen megszökött. Rohant-rohant az utcán. Úgy tervezte, hogy bemegy az Írói Körbe, legalább hatvan koronát nyer, azt testvériesen három felé osztja, mindenkinek húsz-húsz koronát. A bakkasztalnál, a koporsó előtt Homona ült, a híres nyerő, egy tekintélyes hírlapíró, aki abból élt, hogy a bankokat zsarolta. Ezt rossz ómennek tartotta. A kerek, csábító aranypénzt mégis odadobta a zöld mezőre, egy összegben. Tétjét minden feltűnés nélkül besöpörték.

Ezt azonnal megállapíthatta. De vagy tíz percig állt meredten, mintha arra várna, hogy egy világforradalom megváltoztatja a sors föllebbezhetetlen döntését, s akkor az aranyát majd visszaadja a bankár.

A kávéházban úgy várták, mint egy megváltót. Kanickyt két hordár fogta körül, aki visszaérkezett és követelte a pénzét. Ő egy darabig észokokkal próbálta magyarázni nekik, hogy nincsen igazuk, majd bevett egy aszpirint, öt perc alatt lekente krokiját a hordárok fedezete mellett, s eladta, szintén a hordárok fedezete mellett. Még pénzt is hozott haza, és dobott valamit barátainak.

Elmentek a Mária utcába Sárkányhoz, aki levelet várt az óvónőtől. Elmentek Kanickyékhoz, ahol teát ittak. Egyetlen óriás szobában tartózkodott a család. Kanicky egyik nénje festett, a másik zongorázott, a harmadik mindaddig, míg a vendégek ott voltak, arccal a falnak fordulva állt, nem tudni, miért. Az apa, egy szeretetre méltó, kedves öregúr, a szoba közepén ült és írt, az aggkor higgadtságával, bele-belemártotta tollát a kalamárisba, óvatosan lepöccentette hegyéről a fölösleges tintát, és nem törődött a körötte tomboló zajjal. Kapuzárás után lejöttek. Kanicky Az ember tragédiájá-ból szavalt hangosan. Egy sötét téren valami kocsisféle parasztember, ostorral a kezében, egyenesen feléje ment, kezét a vállára tette, s így szólt:

– Tudja mit? Inkább visszafizetem az ötven fillérjét, de adja ide a kötőféket.

– Nem! – felelte Kanicky – a kötőfékre szükségem van.

Esti nem értette az ötven fillért és a kötőféket, nem tudta, hogy összebeszélés ez is vagy valami véletlen, s félni kezdett. Az éjszaka fekete rongyai hevertek körötte. Jó lett volna már otthon lenni, a díványán feküdni egyedül. Utálta magát, utálta barátait is, de nem bírt elszakadni tőlük. Az a riadalom fogta el, mint gyermekkorában, mikor azt érezte, hogy valami tilosat követett el. Az emberek a gázlámpák alatt a napi munkától bambán meredtek az arcába, mintha figyelnék, hangos cipőkopogással jöttek utána, mintha követnék. Örült, mikor beértek a Rablóba.

A gépzongora a Tannhäuser nyitányát játszotta. Gách József, az unokaöccse, az orvosnövendék, az orrához tartotta két tenyerét és megszagoltatta vele. Aznap boncolt először. Faltay, a bőrsarus tolsztojánus tejbedarát vacsorázott. Bisszám, a szakállas, fiatal teozófus, akinek olyan piros arca volt, mint az alma, és olyan fehér foga, mint a porcelán, melegen szemükbe tekintve arra intette őket, hogy szeressék a Természetet és éljenek összhangban a Világmindenséggel.

Erre, gondolták, még ráérnek, s újra átnéztek a kávéházba.

Itt a magas, szellemi tivornya már züllésnek indult. A karzaton a második vezérkar foglalt helyet, tizennyolc-tizenkilenc éves ifjoncok. Putterl, a kis Hajnal s a kis Wallig rumos fekete és egyiptomi cigaretta mellett harcos folyóiratot alapítottak, a lehető legmagasabb színvonallal, a megcsontosodott hagyományok, az akadémia, a vének ellen. Mellettük Abmentis zenére írt szöveget, s énekelte az első sorát: Oh, lágy madárkám. A lágy helyett kétszótagú, jambusos szóra lett volna szüksége, ennek folytán így próbálgatta a sort: Oh, kemény madárkám. Viszont ezt mégse használhatta. Dalolva új jelzőt keresett, mely a szövegbe is, a madárkához is illik. Erdődy-Erlauer képviselte a régi nemzedéket. Ő az első fülkében kotolt, rámeredve kéziratpapírjára, melyre egész délután csak ennyit írt: Az életem olyan… De azóta se tudta folytatni. Nem tudta, hogy milyen az élete, nem tudott rá hasonlatot találni, ami nem is volt csoda: Erdődy-Erlauer élete semmihez se hasonlított, az pont olyan volt, mint az ő élete.

Otthagyták őket a kézirataikkal, a keserves, búvalbélelt életükkel. Csatangoltak a Duna-parton, a Keleti pályaudvar körül. A város minden részében fölszedegették az írótanoncokat, akik kóborogtak az éjszakában, mintegy ügyeletes szolgálatot teljesítve: Exnert, Szilvást, Daykát, a neokantiánust, Moldvait, Czakót, azonkívül még néhányat, akiknek szintén bizonyára valami köze lehetett a művészetekhez és a szellemi tudományokhoz: Orbánt, a zenetanítót, Csiszért és Valentinit is, aki valami műasztalosféle lehetett. Ez a viharvert kis csapat hajnali három felé a ferencvárosi házak közé vetődött.

A sarkon egy utcai lány állt. Exner megszólította, s a többi körülvette. Semmiféle alkalmat nem mulasztottak el, hogy tanulmányozzák az élet mélységét, s közben fitogtassák tájékozottságukat. Fölényesen, pajtáskodva tegezték ezeket a nőket, akik rendszerint sokkal idősebbek voltak náluknál, legalább abban a korban, mint az édesanyjuk barátnői, akiknek otthon illedelmesen kezet kellett csókolniok, mélyen meghajolva. Ez a tiszteletlen szabadosság növelte önérzetüket.

Valamit tárgyaltak. Egy párbeszéd folyt köztük és a lány között, melyet pillanatról pillanatra megszakított a csoport hahotája. Exner a középen hadonászott hetyke nádbotjával. A nő halkan felelgetett.

Esti távol állott tőlük, egyedül. Ő nem akart belemenni ebbe a játékba. Így együtt ízléstelennek, szemérmetlennek tartotta. Pedig jobban ismerte ezt a vidéket, mint bármelyikük. Ismerte ezeket az utcákat, a nap és éjszaka minden szakában, mert valami rokonborzalom kergette errefelé, sokszor úgy, hogy otthon kiugrott ágyából és iderohant. Ismerte ezt a negyedet, kora reggel, mikor senki se járt itt, szombat estéken, a nagy hajcihő idején, nyolc és tizenegy között, kánikulában, rekkenő napokon, délben egy és kettő között, mikor a lányok cifra ruhájukban úgy ragyognak a ragadó hőségtől, mint az olcsó selyemcukrok. Ismerte a házakat külön-külön, az ajtókat és ablakokat, melyekben lámpa gyullad és elalszik. Ismerte a férfiakat is, akik itt ténferegnek, szórakozottan, mintha mást keresnének, s hunyt szemmel surrannak be, hogy legalább ne lássanak addig mást, aztán a közönyösöket és bárgyúkat, akik nyíltan mustrálják az árukat, a kövér, magányos öregurakat, akik szipkából szívják szivarjukat, tűnődve szemlélgetik a túlsó járdán sétáló pincevirágokat, majd hirtelen elhatározással, mintha dróton rángatná őket valami, elindulnak egy csokoládészín kapu felé. Ismerte a táj szakkifejezéseit, melyek meg-megütötték fülét, a mesterség tárgyilagos részleteiről. Ismerte főképp a nőket, mind-mind, személyesen vagy látásból, a kedveseket és eltompult-állatiakat, az úriasakat és parasztosakat, a hórihorgasokat és törpéket, azokat, akiknek rózsaszín forradás van az állukon, vagy harapás, mint egy hernyó, vagy akik kutyákat vezetnek pórázon, vagy akik szemüveget hordanak, vagy azt a rémest, aki néha hajnal felé tűnt fel, dupla fekete fátyollal takarva arcát, mert nincsen orra. Ismerte ezt a lányt is, akit most barátai szórakoztattak, többször látta erre menet, megfigyelte, számon tartotta.

A lány elvette Exner nádbotját, s lassan megindult vele a mellékutcába. A csoport követte őket. Esti is utánuk iparkodott, hogy lássa, mi készül megint. Csöngettek a kapun. Bementek, mind a tizenegyen.

Benn, az alacsony, földszintes szobában olyan lárma lett, mint egy égő házban a tűzoltók megérkezésekor. Visongtak és rikkantgattak a helyzet furcsasága miatt. A nő attól félt, hogy fölírja a rendőr csöndháborítás és botrányokozás miatt. Csitítgatta őket, de hiába. Öten ültek az ágyára, úgyhogy az nyekkent, majdnem leroskadt a terhük alatt. A márki karjait kitárva kerekded körmondatokban prédikált a nőnek, hogy szálljon ki a fertőből, térjen jobb útra, majd megáldotta, mint gyermekét, és „ibolyá”-nak nevezte. Exner az enyveshát-fényképeit nézegette. Sárkány a holmijai között turkált. Czakó fölemelte a kis vaskályhán álló vörös mázas lábas fedőjét, melyben vacsorája másnapra eltett maradékait találta meg, a megfagyott marhatokánnyal és a hideg tarhonyával.

A nő toppantott, hogy legyen már csönd. Figyelte a pasasokat, hogy el ne emeljenek valamit. Szeme ide-oda rebbent.

Kanicky súgott valamit Sárkánynak. Az tovább súgta, a hír körbefutott, s mire megütötte a tizenegy dobhártyát, általános, viharos röhej támadt. Mind a nőt nézték.

A lámpa alatt látni lehetett, hogy tényleg sokkal idősebb, mint künn az utcán hitték. Kerek, fekete szépségtapaszt viselt az álla fölött, s vörösesszőke, dús parókát. Kanicky szerint a paróka alatt olyan kopasz a feje, mint egy biliárdgolyó, s egyetlen foga sincsen. Ezen nevettek.

A hangulat elkámpicsorodott. Senki se beszélt. Már megbánták, hogy bejöttek, s azon gondolkoztak, hogyan lehetne innen kiszabadulni. A nő bizalmatlanul méregette őket. Szemében aggodalom lebegett, melyet nem mert kimondani.

Kanicky az ajtóhoz sompolygott, ellógott, köszönés nélkül. Utána Sárkány, aztán Szilvás, aztán Exner, aztán Moldvai, aztán Czakó, aztán Dayka, aztán Valentini, Csiszér és Orbán.

A banda hanyatt-homlok menekült.

– Maga is elmegy? – riadt föl a nő, Estire tekintve, aki utolsónak indult kifelé.

– El – s a kilincsre tette a kezét. – Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Esti kinyitotta az ajtót, melyet barátai viccből az orra előtt csaptak be. Hallgatódzott kifelé.

A cimborák a lépcsőházban a házmestert várva zsinatoztak. Rémes ordítás hallatszott, Sárkány hangja, utána Kanicky hangja, aki valami szörnyűt kiabált a szoba felé.

– Mi az? – szólalt meg a nő.

– Semmi – válaszolt Esti, és becsukta az ajtót, hogy ne hallja ezt.

A nő ránézett.

– Hát mégis meggondolta magát? Itt marad?

– Itt – mondta Esti. – Egy percre talán leülök – és csak állt.

A kapu ebben a pillanatban buffanva csapódott be, a házmester kiengedte őket. Csönd lett.

– Bolondok – jegyezte meg a nő a hirtelen csöndben.

Vonogatta a vállát idétlenül.

Esti ezért a mozdulatáért megsajnálta. Szíve, az ő beteg szíve tele lett könnyel, mint egy szivacs.

Pár pillanat múlva megint fölharsant a lárma az ablak előtt. A társaság állt alatta. Exner a nádbotjával végigzongorázott a leeresztett redőnyökön, s ismerős hangok mondtak Estinek jó éjszakát, kívántak sok szerencsét és jó mulatást.

Úgy nézett az ablak felé, mint aki kelepcébe került, s szeretne kimászni. Itthagyták. Egy ugratás áldozata lett, az utolsó csúnya ugratás áldozata. A lárma megszűnt. Csönd lett ismét, végleges, nagy csönd.

– Elmentek – suttogta a nő, s kulccsal zárta be az ajtót.

Esti egy formahibát akart helyrehozni. Nézete szerint azonban minden „formahiba” lényeghiba, s a formahibánál nincs is nagyobb hiba. Nem bírta el, hogy valakit szemtől szembe megsértsenek. Ilyesmi annyira fájt neki, hogy inkább órákig együtt maradt unalmas emberekkel, mert nem tudott kellő módot találni, hogy tapintatosan lerázza őket.

A nő egy nádszéket tolt feléje. Ő is leült, vele szemben a díványra.

Igazuk volt: ez a lány már nem fiatal, elcsigázott, a mosolyában pedig van valami eszelős. De másképp is lehet őt szemlélni. Hevíteni kezdte képzeletét, és akkor a valóság eltűnt. Nem, nem volt egészen igazuk, túloztak: a bőre hervadt, de fehér, liliomfehér. Fogai is megvannak, majdnem mind. Különös, zöld macskaszeme, gömbölyű fakó-éhes arca, szűk homloka megtetszett neki.

– Hogy hívják?

– Paula – válaszolta a nő, valami lágy, náthás hangon.

Estire a szavak babonásan hatottak. Ez a név úgy hatott rá, mint egy hervadt tearózsa. Lehunyta szemét.

– Mi volt azelőtt?

– Fésülőnő.

Ekkor Esti kétségbeesetten belefogódzott a kezébe és a szoknyájába.

A kaszárnyákban az ébresztőt fújták. Egy udvarról kivonulásra sorakozott a legénység. A százados állt az élen, táncoló lován, kivont karddal, német vezényszókat ropogtatott fogai között, s erre ez a félelmetes gépezet, mely emberhúsból és acélból áll, megmozdult, kikanyarodott az Üllői útra. Csinos, Eau de Cologne-tól szagos hadnagyocskák rendelkeztek. Kardjukon, sárga-fekete bojtjukon csillogott a reggel. I. Ferenc József császár és király uralkodott, az ült fönn Bécsben, magas trónusán.

Esti az Üllői úton ballagott hazafelé. A kapu már nyitva volt, kapupénzt se kellett fizetnie. Rohant a negyedik emeletre, a szobájába, melyben tegnap délelőtt tizenegykor Sárkány fölébresztette.

Íróasztalán egy levelezőlapot talált, vidékről, a szüleitől. Ennek nagyon megörült.

A nagybátyja híres születésnapi mulatságáról küldték, melyen minden évben találkozik a három rokon család, Csendesék, Estiék és Gáchék. Ludaskása volt, cigánypecsenye, vaníliás-mandulás kifli. Sok-sok üdvözlet mindenkitől, rokonoktól, ismerősöktől, húga barátnőjétől is. Öccse azt írja, hogy szigorú osztályfőnöke van, húga, hogy tánciskolába jár, édesanyja, hogy szeretné látni. Okvetlenül jöjjön le a hónap végén, a szüretre. Édesapja csak a nevét írta oda, szigorú, álló írásával.

Esti meghatottan olvasta a kártyát, sokszor egymás után. Otthon járt, a szőlőben, a vadszőlővel befuttatott lugasban, a tisztaszoba zöld bársonyzsöllyéi között. Imádattal fogta át kedveseit, mert ő mindezek tetejébe még jó fiú is volt és szerető testvér. Erre gondolt: az anyámnak van egy ametisztkösöntyűje, az olyan színű, mint a szeme. Erre gondolt: az apám már szintén fönn van, hajnali négy óra óta dolgozik. Erre gondolt: belőlem nem lesz semmi, elzüllök. Erre gondolt: minden leszek. Erre gondolt: meghalok jövőre, huszonegy éves koromban. Erre gondolt: sohase halok meg. Mindenre gondolt, egyszerre.

Az a nap, melyet átélt, zsúfolt volt és mozgalmas, de nemigen különbözött többi napjaitól. Zűrzavara most tömör bánattá dermedt. Remegve szorította magához a levelezőlapot, hogy védelmet leljen, elbújt a vidéki béke mögé, oda, ahol a gyökerei voltak és az ereje.

Önvád mardosta. Átvette egyszer a spanyol rendhagyó igéket. Aztán levetkőzött.

De megint fölkelt. Válaszolt a kártyára, hogy holnap délelőtt, mihelyt lemegy, föladhassa levelét.

Ezt írta:

Édes szüleim és testvéreim, köszönöm megemlékezésteket. Gondolatban állandóan veletek vagyok.

A meghívásra is kellett volna felelni valamit. Ekkor eszébe jutott Sárkány és Kanicky, akiket nem kevésbé szeretett, mint a testvéreit.

Így folytatta:

Sajnos, egyhamar nem utazhatom le. Az új irodalom forrong. Nekem itt kell maradnom, résen kell lennem.

Egy jobb kifogáson is töprengett, de csak ezt tette még hozzá:

Dolgozom.

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MTI | Illusztrációk: Pixabay

---

---

még több irodalom