Nils Frahm | Sírunk, ha fáj. De jó, hogy fájhat egyáltalán.
Szeretem ezt a fiút
– amit csinál, az meg az önszuggesztió minősített esete. Jól nyomja, jól csinálja, pont úgy, ahogy az írást is kell – amikor az ember éjről éjre ír, épp az történik, mint Nilsszel a hangszerei és hangjai között. Hangokat keres az ember, dallamot, témát, és mivel nem hallja, nem látja senki, annyit időzik egy-egy gondolatnál, akár mondatnál is, amennyit a kedve tartja. Építkezik, hangra hang jön, szóra szó, és szép lassan lemorzsolódik, ami felesleges, megszűnik a külvilág, ahogy mondani szokás, és felépül valami más.
Ezekben a percekben, órákban, ezeken éjeken az ember halhatatlan – nem vitás.
Más kérdés, hogy aztán, amikor kikapcsolja a zenét, kikapcsolja a gépet, bár a laptop még frissít talán, ő maga megint öregebb lesz, elmúlt megint egy éj, egy nap, visszazuhanunk az anyagba, eszünk, alszunk, megyünk tovább, legvégül pedig, egyszer, halhatatlanná írt, halhatatlanná zenélt szívünk mégis megáll. Nem csoda, hogy létezik pátosz, ahogy Nils zenéjében is.
Képesek vagyunk bejárni a halhatatlanság végtelenségig táguló, kozmikus tereit, képesek vagyunk érezni valamit, ami az univerzumnál, az univerzum minden idejénél és ötleténél is jóval nagyobb, de járjunk bármennyit is odafent,
odaát,
legvégül elnyert jutalmunk mégis csak a halál. És a két dolog között feszülő ellentmondást, ezt a rettentő űrt, ezt a fájó paradoxont – mivel a történelem minden ideje se szülhet annyi kínt és boldogságot, ami együttesen ezt a szakadékot számunkra, még ha lassan is, de feltöltené, mivel nincs más lehetőség – halhatatlanságunk és halandóságunk két partját, akár egy szivárvány, pátosz íveli át.
Éljünk, éljetek hát!
És ne szégyelljétek. Érezzetek, és lelkesüljetek, mert ahogy a szó maga mondja, lélek költözik ilyenkor belénk. Ha elhitted, hogy mindenek felett a “realitás”, minden körülmények között a “józanság”, hogy nevetséges a lelkesültség, hogy pátosz csak a hülyét járja át, gondolj arra: Nincs semmi, ami reálisabb és kijózanítóbb volna egy hullánál. Halott akarsz lenni? Ha lelkesülsz, ha egy-egy percre nemcsak önmagadat haladod meg, hanem akár egy óceán, egy kozmosz méretét is, akkor élsz. Igen, épp így leszel ijesztően kicsi a legvégén, halálodban, “váratlanul”.
Te magad hozod létre ezt a paradoxont, ahogy minden lelkesülő létrehívta eddig.
De épp ettől lesz értelme elmenni. Megszűnni. Talán örökre. Mert zongorázni sem lehet majd a különbséget. Ami akkor marad, nem érez már – elnyeli egy két és fél láb mély, sáros gödör -, holott ugyanez kitekintett az űrbe is pár napja még. De mi lesz a különbség azoknál, akik sosem lelkesültek, mindig “reálisan” gondolkodtak, “józanok” maradtak, s “két lábbal a földön álltak” mindég? Csak annyi: végre nem beszélnek tovább, s már nem állnak, hanem fekszenek, s nem a földön, hanem alatta. Mivel alatta maradtak életükben is, mélyebben is a kelleténél. Az ilyen ember fejfájára azt írnám:
Körünkben volt, s a csillagos ég alatt járt ő is, de nem élt. És most már a teste sem él.
Vagy ezt:
Most állt le a szíve, most állt be nála az agyhalál, de hogy mikor halt meg, senki sem tudta, míg élt.
Éljünk, éljetek hát. Hogy egyszer a fejünk fölé felírhassák: Körünkben volt ő is, és bár az Univerzum ölte meg végül, a kozmosz döntése okozta ezt a halált, s afölött érzett fájdalmunkat, hogy annyit sem élt, mint egy kisebb csillag, igaz nem szivárványos, hanem fekete, de mégis csak, megint, pátosz íveli át.
Sírunk néha, mert fáj.
De boldogság, hogy fájhat egyáltalán. S fordítva is igaz: sírunk boldogságunkban is, s fáj, hogy időleges csak ez a boldogság. E kettő közé feszül ki a lét, e kettő feszítésében kacag és zokog – zenél.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több zene
Csupa meglepetés ma ez az oldal! 🙂
Pont a napokban jutott eszembe, hogy milyen régen hoztatok zenét, pedig az milyen jó volt.
Emlékszem, Nils Frahm zenéjét általad ismertem meg évekkel ezelőtt még a régi oldaladon, és rögtön megtetszett. Örülök neki itt is! No meg ennek a színnel-lélekkel született nagyszerű írásnak is! 🙂
🙂 🙂 🙂 közeleg az ősz – még ha mediterrán ősz is.
Én azt sem bánnám, ha esős, tocsogós, esetleg szürke, ködös, csak jöjjön minél előbb! Elég volt már a nyárból. ☹
De rég’ hallottam, köszi. 😊
Milyen jó memóriájú olvasók vannak itt- én abszolút nem emlékszem erre- s milyen jó így vasárnap reggel megmerítkezni ebben a zenében.
♥ ♥ ♥