Mi a titokzatos monolit és mi köze a 2001 Űrodüsszeia-hoz?

Mi a titokzatos monolit és mi köze a 2001 Űrodüsszeia-hoz?

Emlékeztek még?

A pandémia idejéről sok emlékünk van. Bármilyen idők voltak is azok, emlékezetes idők voltak, annál is inkább érdekes, mennyire ritkán beszélünk róla. Számos közös emlékünk van egy szokatlan és radikális helyzetről, és számos egyéni emlékünk arról, mi okozott gondot vagy örömöt abban az időszakban.

Nekem például az elsők között jut eszembe, hogy igazán a nagy lezárás idején lendült fel a Cenweb annak ellenére is, hogy akkor még életben volt az évekig tartó Facebook-letiltásom, de a pandémiáról szóló esszéket – melyekről azt gondoltam, hogy pár fanatikus olvasón kívül senki se látja – temérdek ember olvasta. Ha ki kellene emelni valamit a sok pandémiás emlékből, akkor az egy olyan emlék volna, ami nem kötődik a világjárványhoz voltaképp semmivel, de mégis valamiféle üdítő izgalmat, mozgalmasságot hozott az életünkbe, ez pedig

a titokzatos monolit felbukkanása Utahban.

Emlékszem mennyire lelkesített a jelenség, de engem azért, mert nagy kedvencem a 2001 Űrodüsszeia, amit ma is sokan minden idők legjobb sci-fijének tartanak, és a monolit, mint az erre a filmre történő utalás, egészen izgalmas volt.

---

Ismét nagyvásznon lesz látható a 2001: Űrodüsszeia

Minthogy a napokban arról adtunk hírt, hogy a 2001 Űrodüsszeia szeptember 19-én óriás kivetítőn is látható lesz a Szent István Bazilika előtt (de jó lenne ott lenni!), úgy gondoltam, idézzük fel a monolit felbukkanását, mert azokban a posztokban a leglényegesebb tudnivalókat elmondtam a filmmel kapcsolatosan. De sokkal érdekesebb volt a monolit apropóján beszélni erről az alkotásról, mintha csak egyszerűen írtam volna egy filmajánlót. Ráadásul nemcsak a monolit rejtélyes felbukkanása az érdekes, hanem az eltűnése is. Sőt: van az szemszög, ahonnan nézve az eltűnés körülményei a leginkább tanulságosak. Ebben az esetben is láthattuk, hogy

a pandémia utáni idők a nárcisztikus insta-idióták időszaka lesz.

Fogadjátok hát szeretettel a monolitról írottakat idősorrendben – s ehhez talán érdemes lefőzni egy teát is, tölteni egy pohár rozét vagy felpisszenteni egy hideg sört..

2020.11.28. 

November 18-án titokzatos tárgyra találtak utah-i vadőrök.

Vadjuhokat számoltak helikopterről, amikor valami nagyon nem odaillő tárgyat vettek észre a sivár tájban. Tegnap a BBC már arról írt, hogy a helyszínt, amit igyekeztek titokban tartani, valaki mégis azonosította, és közzé is tette az interneten. Most leginkább azt találgatják, vajon ki és mikor helyezhette az isten háta mögötti helyre ezt a „valamit”. Ennek részleteiről magyarul ITT olvashattok, de szerintem nem ez a legérdekesebb kérdés az ügyben.

Ha fogadni lehetne rá, vajon kiderül-e valaha, hogyan került oda ez a fémhasáb, arra fogadnék – nagy tétben –, hogy sosem derül ki.

Bárhogy került oda, bárki csempészte a sziklák közé nagy titokban, nem hiszem, hogy nyilvánosságra vágyna vagy az üzenet erősségét egy coming outtal gyengítené. A tárgy ugyanis brutális utalás a kultikus film, az „ős sci-fi”, a 2001 Űrodüsszeiára. Nem is utalás, mint inkább a film első jelenetének „újraforgatása”. Üzenet arról, hogy a film érvényes ma is. Erős üzenet arról, hogy az ember mindmáig nem lépett túl hajdani önmagán; vagy arról: itt lenne az ideje ennek a lépésnek végre.

---

A film régi nagy kedvencem,

s alig múlik el év úgy, hogy meg ne nézném. Épp két hete vettem elő megint, s még mindig van olyan motívum, amit újra kell értelmeznem. Ezért is érintett érzékenyen a utah-i monolit felbukkanása. Regényíróként pedig különös erővel mozgatja át újra a képzeletem.

Nézzétek meg a filmet, ha nem láttátok még! Lassú, ráérős filmre számítsatok, ami azonban kihagyhatatlan. Nem véletlenül lett kultfilm, s minden sci-fi kábaköve. Számos olyan megoldást látunk benne, ami jóval későbbi filmekben is visszaköszön, de nem csak ez mutatja, mennyire erős hatású alkotás. A nyitójelenet ma is megdöbbentő nyíltsággal szembesít embervoltunk árnyoldalával.

---

---

---

Épp csak megemlítem, hogy az egyre hevesebb vitákat kiváltó mesterséges intelligenciáról is az elsők között ad hátborzongató, zseniálisan komponált képet ez a film; például amikor egy asztronauta voltaképp bemászik valaki agyába. Igaz, egy mesterséges intelligencia „koponyájában” sertepertél, mégis: erős metafora ez arról is, miként szabadulhat el bármely elme, és miként iktatható ki bármely psziché, akár ilyen technokrata módon is; és itt persze nem tudok nem gondolni a lobotómiával, azzal az eljárással, amikor az orvoslás emberi agyak kettévágásától reméli mentális zavarok megoldását.

De az igazán zseniális húzást épp az a monolit jelenti,

melynek „hasonmását” most megtalálták a sivatag közepén – még egyszer mondom, hangsúlyosan: az „isten háta mögött”. A helyszín egyrészt kísértetiesen hasonlít arra a környezetre, ahol a film elején először bukkan fel a monolit az emberiség hajnalán. Kerülve a szpojlerezést, annyit muszáj hozzátenni: a film legnagyobb kérdése épp az, hogy mi is voltaképp ez a furcsa hasáb, mely aztán a film több pontján is felbukkan, többek között az űrben is.

A utah-i monolittal szemben a filmbéli monolit koromfekete, leginkább a grafitra emlékeztet; az űrben forogva hol látszik, hol nem.

Csak akkor bukkan fel a semmiből, ha megcsillan rajta a fény, egyébként tökéletesen láthatatlan az űr sötétjében. Tekintve, hogy a film szerint a monolit megjelenése és érintése indított el egy ősi majomfajt az emberréválás útján (amint a Biblia szerint Isten lelket lehelt az emberbe), az egyik értelmezési lehetőség, hogy a monolit Istent szimbolizálja; ha így van, akkor zseniálisan; az, hogy az űrben forgó monolit egyszer látszik, másszor nem, abszolút megfeleltethető az isteni természetnek is.

A Utah sivatagjában felbukkanó monolit tehát olyan „istenszobor” is lehet, ami az ember eredetére, az ember esendőségére és kitettségére utal.

Tételezzünk fel két dolgot.

Először is azt, ami a legvalószínűbb: a monolitot egy művész vagy a film egyik rajongója helyezte el titokban. Ha így van, az alkotó aligha fogja leleplezni kilétét, és ezzel a porba rántani az akció sokolvasatú szimbolikáját és üzenetét. Az alkotó, ha egyszer ennyi erőt fektetett abba, hogy egyszer legyen egy pillanat, amikor valaki felfedezi alkotását, feltehetően nagyon is jól érti a filmet, és ahogy a film sem könnyen megfejthető kódokkal operál, úgy a utah-i monolit „gazdája” sem fog kiállni a nyilvánosság elé, hogy ezzel megkönnyítse a dolgunkat. Többek között azért sem, mert létezhet másik magyarázat is.

Mi van, ha nincs alkotó? Ha úgy került oda a monolit, mint a 2001 Űrodüsszeia filmkockáin? „A semmiből.”

Ha van alkotó – természetesen ez a legvalószínűbb –, nem azt akarja épp, hogy pár pillanat erejéig ez a második kérdés is felmerüljön bennünk? Nem azt akarja, hogy játsszunk el a gondolattal: mi van, ha a 2001 Űrodüsszeia igaz? Ha a monolit létezik. Ha létezik a közelünkben ekkora erő. Olyan erő, mely talán ott van mindenütt, és képes meghatározni a sorsunkat.

---

De van itt még pár izgalmas kérdés. Ha egy rajongó mindössze emlékeztetni akar a filmre, vagy emléket állítani neki, akkor vajon miért nem a monolit teljesen hű másolatát készítette el? Az eredeti monolit négyoldalú egyenes hasáb, ez viszont nem fekete és csak háromoldalú. Nem arról van szó, hogy az alkotó nemcsak megemlékezik a filmről, hanem tovább is gondolta azt? És akkor miért van ennek a monolitnak csak három oldala? Mit jelent ez?

---

Amint kicsit körbeszimatoltam

a neten, nem sokkal azután, hogy a monolit koordinátái napvilágra kerültek (el sem telt 24 óra még?), a net máris tele van felvételekkel. Nem ugyanaz történik mint a filmben? Ellenállhatatlan késztetést éreznek sokan, hogy oda menjenek és ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy ők is megérintsék. Mekkora fless lenne már, ha a monolitot érintő emberek szintén megváltoznának? Ha ők is egy új faj (?) első egyedeivé lépnének elő 

---

---

Új emberfaj születik a genezis és a vég frigyéből  

És millió kérdésem van még:

• A talajszínt alatt is folytatódik ez a hasáb?
• Milyen mélyre ásták?
• Van talapzata?
• Mi tartja függőlegesben?
• Milyen a tájolása?   

Bárhogy van is: zseniális.

Két dolog történt eddig, ám négy dolog történhet összesen. Azon túlvagyunk, hogy megtaláljuk. Azon is túljutottunk, hogy nyilvánossá váljon a monolit helye. Most azt nyomozzuk, ki rakta oda. Viszont hiányolom, hogy nem esik árva szó sem arról, miből készült. Talán rozsdamentes acél, lehet; mégis szeretném, ha megvizsgálnák.   

Jó volna erről beszélni még. Nézzétek meg a filmet! A hosszú, ködös, szürke hétvége remek alkalom. Még ha valaki nem is kedveli a sci-fit, vágjon bele bátran. Ez nem az a lövöldözős, akciódús gagyi sci-fi; inkább egy lassú, egyre filozofikusabb síkba tartó dráma; felejthetetlenül erős atmoszférával; az ember végül azt sem tudja, hol van; remek a zenei háttér, és a film meglett korához képest megdöbbentően frissek a képek. Alapkő az önmagukról való gondolkozás során – egy késő őszi estét bőven megér.

2020.11.30.

Már az előző posztban is elismeréssel adóztam az alkotó előtt, de most végleg megvett. Kilóra. Találgattuk, mi lesz a monolit sorsa.

Előkerül-e valaha az alkotó?

Én arra fogadtam nagy tétben, hogy sohasem. Viszont felettébb érdekelt, mi van a monolit belsejében, és akadt még vagy tucatnyi kérdésem. A műemlék vagy műalkotás erejét és furfangosságát épp ezek a kérdések mutatják szépen. Erre mi történik? Alig pár nappal később egyszerűen nyoma vész. Volt, nincs. Ennyi. Többé nem zarándokolhatnak oda lelkes kíváncsiskodók, és a magamfajta sem jelenhet meg a helyszínen egy csavarhúzóval, hogy szétbarmolja szegény monolitot.

Az a legszebb, ha csak egy kicsit is gondolkodom, tudhattam volna: ez lesz a következő lépés, hisz annyira, de annyira (szinte bántóan) logikus. Az legalább kiderült, hogy az alkotó él még, mert annak esélye megint csak szinte nulla, hogy más vitte volna el. Az illetékes nemzeti park megerősítette: nem ők távolították el, lévén a monolit magántulajdon. Akárkié is. Ez jó. Ennek azért megint van egy diszkrét bája. Nem hiszem, hogy valami rajongó-kíváncsiskodó fújta volna meg.

Ha én lettem volna az alkotó, én is eltüntetem.

Megmondom, miért. Tudtam volna, hogy bizonyos kérdések felmerülnek majd. Tudtam volna, hogy előbb-utóbb valaki kiássa, megnézi a monolit alapjait; előbb-utóbb valamelyik állat (például én) nekiesik egy csavarhúzóval, szétszedi és akkor kiderül… Mi is? Hogy mi van benne? Hogy nincs benne semmi? Most már tudom (sejtem), hogy a monolit valójában üres volt. Ha nem az lett volna, akkor ott marad, alkotója pedig türelmesen várja, mikor fér hozzá a nagyközönség az újabb rejtvényhez.

Csakhogy – ahogy azt az első posztban is jeleztem – feltételezésem szerint bárki is az alkotó, pontosan értette a 2001 Űrodüsszeia üzenetét, így azzal is tisztában volt, hogy semmi olyat nem helyezhet el benne, mely elég erős lehetne a filmhez mérten; az űrhöz, a kozmoszhoz vagy istenhez mérten. A monolit „mindössze” egy erős jelzés arról, hogy akár kaphatnánk is egyszer egy egyértelmű, erős jelet. Miről? Hogy van élet a Földön kívül is. Hogy isten létezik. Hogy isten nem létezik. Hogy figyelnek minket. Hogy irányítanak minket. Hogy levették rólunk a kezüket, bárkik is törődtek eddig velünk. Létről és nemlétről, mindegy is; itt a bizonyosság a lényeg; az a bizonyosság, ami oly fájóan hiányzik az emberi nemnek; ami oly fájóan hiányzik minden nap az emberi nem minden egyedének; kivéve, ha már nem érez és nem gondolkodik.

Efféle bizonyosságot azonban nem kaphatunk.

Soha senki nem kapott, mi sem fogunk. Se az űr, se az isten nem mutatkozhat meg előttünk kigombolt inggel, egyértelműen és szabadon. Ahogy a Bibliában is lángoló csipkebokor képében jelenik meg az isten, úgy a monolit se vállalkozhat isten vagy az űr megjelenítésére, mert ahhoz az alkotónak kellene istenné lenni; a monolit még csak lángoló csipkebokor sem lehet, csupán utalás a lángoló csipkebokorra.

Nagyjából ez a maximum, amit e kérdésben ki lehet hozni ebből, és a mi Anonymusunk szépen kimaxolta ezt a lehetőséget. Minden, ami ezután történt volna, már csak elvett volna az üzenetből, ezt fogta fel, méghozzá rettentően gyorsan, és lépett. Imponál nekem ez a fazon vagy nő – egyik vagy másik, egyik sem vagy mindkettő, nekem édes mindegy – az biztos: eszes és érző lény.

Valaki azt írta a Facebook-oldalamon, hogy talán másutt bukkan fel a monolit valamikor a jövőben. Nagyon jó tipp! Ha igen, akkor sok év múlva, és valahol egészen másutt, és épp így fog eltűnni. Továbbra is azt gondolom, hogy amíg él az alkotó, nem derül fény a személyére.

Talán a halála előtti időkben közvetlenül, ha akkor megkísérti a gondolat, esetleg; főként, ha valamiféle kultusz épülne a monolit köré. Ám egy ilyen kultusznak vajmi kevés az esélye; a világ rohadtul nem ebbe az irányba tart; nem a kozmosz bemérése foglalkoztatja, épp ellenkezőleg: egyre kisebb és kisebb körökbe záródik be világszerte minden szellem és szellemtelenség, s az idő haladtával exponenciálisan csökken bármiféle megértés esélye; végül már nemcsak a kozmosz megértésének és „érzésének” esélye foszlik semmivé, de még egy koszfolthoz való viszonyunk is megkérdőjeleződik; a teljes eszmei és szellemi káosz felé fekete meteorként zuhanó Homo sapiensnek semmi esélye kultusz teremtésre; olyan kultusznak már képtelen hódolni, mely nem önmagáról szól; ebből a szempontból rövid időre, egy hétre, kettőre a monolit levegőt fújt ebbe a fullasztó térbe. Nem ez volt a legfontosabb hír az utóbbi hetekben. Nem vitás. De friss levegőre is szükség volt. És mekkora szükségünk volna rá holnap is!

De nem csak levegő, friss lég, friss gondolat volt a monolitban.

Egy hosszútávfutó magányossága is.

Sok-sok türelem. Hisz kirakta valaki és várt. Egy évet, és kettőt, és hármat. Csöndben. Minden este abban a tudatban feküdt: ott áll a monolit, s még mindig nem járt arra senki! Ez önmagában is csodálatos. Van még olyan szeglete Amerikának, ahol egy ilyen feltűnő tárgyra nem találnak rá hosszú évek alatt sem. Hát nem jó erre gondolni? Van olyan szeglet a utah-i sziklák között, amit nem zajong-piszkol-tapicskol össze senki-semmi. Van még olyan szeglet, ahová nyugodtan lerakhatsz egy táskát, egy monolitot vagy egy száz dollárost, a kutya sem talál rá. Visszamehetsz érte évek múlva is.

Milyen csönd lehet ott? Hogyan fütyülhet ott a szél éjjel? Milyen perzselő lehet a hőség kánikula idején? Hű, de baromi sötét lehet ott az éj! És de baromi sok csillag ragyoghatott éjről éjre a monolit fölött! De megnéztem volna teliholdnál, hogyan világlik a monolit ezüstös hasábja a vörös sziklafalak között!

Mindaz, ami ott a monolitot ölelte, mennyivel inkább örökkévaló, mint az, aki odaállította? A monolit kapcsolat az örökkévalósággal is, és ha egy halandó monolitot állíthat, mintegy a maga örömére, mintegy modellezve a kozmosz, a világmindenség meghittségét és magányát, kiességét és tarka fantasztikumát, akkor ez az ego, legyen elenyészően apró, akkor is, egy pillanatra megérinthette a világmindenséget. Nem is egy pillanatra. Minden reggel, amikor végigszaladt a hírportálokon, és azt látta: még mindig nem járt arra senki!

Így aztán eltüntetni a monolitot olyan is, mintha egy istent menekítenének előlünk.

Az a paradoxon is előáll, hogy amennyiben a monolit valamiként a kozmoszra reflektál – és ugyan azon a helyen mi másra reflektálna? –, akkor a monolit eltüntetése a kozmosz kimentése is az ember szűk tudatából; a kozmosz tiszta és egyértelmű káoszának tisztántartása: ne mászhassuk össze, ne repkedhessük be, ne szerelhessük szét atomokra; maradhasson olyannak, amilyen mindig is volt: érthetetlen titok a számunkra. Zárt terület. Rezervátum, ahová olyan kéretlen dúvad, mint az ember, nem léphet be.

Maradjon ő csak a saját kis kertjében, s ott tapodjon a kis virgácsaival a kis ágyásai között, de a Tejút dzsungelétől, attól az Édentől, melyet nem állatok, nem növények, hanem szuperfényes csillagok laknak, attól az Elíziumtól az emberállat maradjon távol a következő hárommilliárd évben is.

Szóval, az alkotó hosszútávfutó; türelmes, más léptékben gondolkodó ember; ugyanakkor nem lassú, sőt, amikor helyzet van, villámgyors. Nem tudom, mikor döntött a monolit eltüntetéséről, de úgy sejtem, csak a napokban: és nem hezitált, megoldotta, semmi perc alatt.

Ha ismerném, megölelném.

Jó játék volt! S hogy a kérdéseinkre sosem kapunk választ? Azért külön köszönet – mert ha szétszedjük, megvizsgáljuk kívül és belül, végül már nem is monolit a monolit, csak egy szétszerelt, alkatrészeire bontott fémhasáb, semmi több. Így viszont marad, ami volt: titokzatos, magányos, intelligens tárgy a semmi közepén. Pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk.

2020.12.02. Megvan ki vitte el a utah-i monolitot!

Egy szemtanú szerint négy férfi vitte el a utah-i sivatagból a rejtélyes monolit fémtömböt

 Salt Lake City, 2020. december 2., szerda (MTI/AP)

---

Egy szemtanú szerint négy férfi darabolta fel és vitte el péntek éjszaka a utah-i sivatag vörös kövei között nemrég felfedezett, rejtélyes monolit fémoszlopot, amely napok óta lázban tartja az internetezőket világszerte.

 Ross Bernards coloradói fotós a helyi televíziónak nyilatkozva közölte, hogy miután a fémoszlop nagy robajjal feldőlt, az egyik férfi azt mondta: “ezért nem szabad szemetet hátra hagyni a sivatagban”. A négy fős brigád darabokra törte a szerkezetet, felpakolta és elment. “Miközben pakolták és elsétáltak, azt mondták, ne hagyjunk nyomot” – idézte fel Bernards, akinek csapata meg is örökítette a történéseket.

A San Juan megyei rendőrfőnök hivatala korábban azt nyilatkozta, hogy nem indít nyomozást a közterületre illegálisan kihelyezett monolit eltűnésének ügyében, ugyanakkor szívesen fogad minden fülest attól a több száz embertől, akik elzarándokoltak a Red Rock sivatag mélyére, hogy megcsodálják a csillogó fémoszlopot.
 A utah-i hatóságok múlt hét hétfőn jelentették be, hogy egy 3,6 méter magas fémépítményre bukkantak a sivatag vörös sziklái között. A monolit pontos helyét szándékosan nem adták meg, ám az internetezők mindössze 48 óra alatt lokalizálták a pontot és kiposztolták a koordinátáit.

Nem sokkal később meg is jelentek az első fotók az Instagram közösségi képmegosztón a titokzatos eredetű oszloppal pózoló emberekről.
 A fémtömb eredete ismeretlen. A legtöbben arra tippeltek, hogy szobrász alkotása lehet, néhányan John McCracken minimalista művész (1934-2011) keze nyomát vélték felismerni benne. Nem Utah az egyetlen hely, ahol rejtélyes monolit tűnt fel: Észak-Romániában egy hasonló fémépítmény felbukkanásáról és eltűnéséről számoltak be a napokban.

---

Ha nem lenne egészen világos, a “srácok” arra hivatkoznak, hogy környezetvédelmi megfontolásból távolították el a monolitot, mivel az nem illik a tájba; voltaképp önkéntes szemétszedőknek tüntetik fel magukat.

---

Ezen a ponton egy videót ágyaztam be, amelyen látható a művelet. Ezt fűztem hozzá: “Itt látható a művelet – és írom hozzá már a kommentárt, mert ez nem semmi, ez a “környezetvédő” meg egy hülyegyerek!

Sajnos úgy tűnik, hogy azóta a felvételt törölték

Szerintem két eset lehetséges. Vagy ennyire “sötét” elvakult zöld a srác és csapata – mondom én, aki szintén zöld vagyok – ám ettől még, amit csinálnak oltári nagy baromság; vagy az a duma, amit például a The New York Timesban nyomattak, akkora kamu, hogy majd rájuk szakad a monolit. Szerintem kamu. Nem a környezetvédelemről van szó, hanem arról, hogy ügyesen kitalálták, mekkora nézettséget érhetnek el ezzel. Bevallom: első blikkre rohadtul felhúztak; nem is szívlapáttal tenném helyre őket, hanem a monolit darabjaival. Naná hogy pazar fotót raktak ki az Instrára is.

2020.12.02.
A titokzatos utah-i monolit eltűnésének igaz története

1. fejezet

Lassan olyan már ez, akár egy regény; kérdéseinkkel lassan száz felé indulhatunk; így egy ilyen összefoglaló kezdőpontját sem könnyű megtalálni, de talán nagyon röviden mégis összefoglalom az utóbbi napok történéseit. (Délután ITT adtam róla hírt.)

Felbukkant a semmiből ez a monolit egy utah-i nemzeti parkban; pontosabban rátaláltak vadjuhok számlálása közben; mint utóbb kiderült a titokzatos tárgy 5 évet várt a felfedezésére, és egyértelmű utalás a kultikus sci-fi-re, a 2001 Űrodüsszeiára.

Esetleg tiszteletadás egy olyan művész előtt, akit jóval korábban szintén rabul ejtett a film legerősebb szimbóluma, a monolit, és életműve egyik meghatározó motívuma lett. Arról, hogy a monolit milyen értelmezési lehetőségeket nyújt a számunkra, és hogy miért olyan váratlan erejű sokak számára egy monolit-hasonmás felbukkanása a sivatagban, arról részletesen írtam ITT.

---

Mi a titokzatos monolit? Filmemlékmű vagy istenszobor?

Ehhez most csak annyit tennék hozzá – hogy legyen egy kis magyar vonatkozásunk is – hála Holsky Péternek, aki privátban hívta fel a figyelmemet Földényi F. László egyik interjújára, ahol a filmről és a monolitról a következőt mondta egy Dürer rézkarc kapcsán:

Dürer rézkarca a melankóliának a leghíresebb képi megjelenítése. Köteteket írtak róla, de van egy eleme, amit eddig soha senki nem tudott megfejteni: a hatalmas, szabályosan megfaragott kőtömb a háttérben. Engem éppen a megfejthetetlensége vonzott.

A megemészthetetlensége. Ilyen a melankólia: valami ránehezedik az emberre, amitől képtelen menekülni, de közben nem tudja megmondani, pontosan mi is az, ami körülfogja, letaglózza, vagy éppen magasba emeli. Dürer a 16. század elején készítette a rézkarcát; ez a kőtömb azonban időtlenül ott kísért az európai kultúra történetében.

Nemcsak a 16. században, hanem később, a huszadik században is. Például Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmjének a nevezetes fekete kőtömbjében, amely a történet szerint az emberiség hajnalán tűnik fel s aminek hatására a majom emberré vált. Amit én úgy értelmezek, hogy Kubrick szerint a melankólia az emberré válás kísérő jelensége. Nemcsak a szerszámhasználat vagy a beszéd teszi az embert emberré, hanem a melankólia is. Mert mi a melankólia? Az a kivételes képesség, hogy az embernek tudomása van a saját születéséről és elmúlásáról, vagyis arról, hogy mennyire elenyésző, véletlenszerű, és közben mégis mennyire kivételes a létezése.

2. fejezet

Aztán jött a monolit váratlan eltűnése, amit – amennyiben az alkotó tüntette el – maximálisan érteni véltem. Azt is megbeszéltük, hogy annyi legalább tudható már: az alkotó él még. Annak logikáját, hogy miért kellett eltüntetni a monolitot, mielőtt – ahogy a napokban fogalmaztam – magamfajta seggfejek nekiessenek csavarhúzóval, pusztán azért, hogy kiderítsék, van-e valami a szemlátomást üreges monolitban, EBBEN az írásban fejtettem ki. Azt kell mondanom, boldog voltam, hogy a monolit eltűnt; örültem, hogy az marad, ami volt, aminek lennie kell; és csöndben örültem, hogy az alkotó él, ráadásul logikusan és gyorsan cselekedett.

---

Volt nincs. Eltűnt a utah-i monolit – így marad az, ami volt

3. fejezet

Kiderül, kik tüntették el a monolitot. És nem az alkotó – hanem egy egész csapat, négy férfi, még hozzá szemtanúk előtt. Egy természetfotós, Ross Bernards is jelen volt, aki a monolit éjszakai fényképezésére érkezett. A képek el is készültek, s kirakták az Instagramra.

---

A tanúk / csendes tettestársak

 Az alábbiakat fűzték hozzá a képekhez:

„Ha érdekel, hogy mi történt pontosan a monolittal, olvass tovább, mert ott voltam. Pénteken 3 barátommal utaztunk 6 órát a semmi közepére Utah-ban, este 7 óra körül értünk az út végére. Elhaladtunk egy csoport mellett, ahogy a titokzatos monolit felé tartottunk, és egy másik csoport is ott volt, amikor megérkeztünk, de elég gyorsan távoztak, miután odaértünk. A következő egy óra 40 percben csak mi voltunk ott.

Éppen befejeztem a fotózást, miután csináltam néhány fényképet a monolitról a holdfényben, és egy kis szünetet tartva azon gondolkodtam, hogyan állítsam be a drónt az utolsó repüléshez, amikor hangokat hallottunk a kanyon felől. Arra gondoltunk, összepakolunk, hogy ők is egyedül élvezhessék a látványt, ekkor 20:40 volt.

4 srác került elő a sarokról, és 2 közülük előre ment. Az egyikük párszor meglökte a monolitot, és azt mondta: “Jó, ha megvan a fotód.” Ezután nagyot lökött rajta, megvizsgálta, majd nekidőlt. Aztán hátrakiabált a többi barátjának, hogy nincs szükségük az eszközökre. A másik srác, aki vele volt a monolitnál, akkor azt mondta: “Ezért nem hagyunk szemetet a sivatagban”. Aztán mind a négyen feljöttek, és majdnem addig döntögették a monolitot, míg az kiugrott a helyéből és hangos csattanással a földre dőlt. Gyorsan széttörték, és amíg a talicskához vitték, az egyikük visszakiabált nekünk: “Ne hagyjatok nyomot”. Ez 20: 48-kor történt.

Ha azt kérdezi valaki, miért nem állítottuk meg őket, hát azért nem, mert igazuk volt, hogy elvitték. Éjszakára ott maradtunk, és másnap egy domb tetejére túráztunk, ahonnan nagy területre nyílt kilátás. Legalább 70 autót és egy repülőt is láttunk. Autók parkoltak mindenhol a kényes sivatagi tájban. Senki sem követte a kijelölt útvonalat vagy ilyesmi. Az emberek minden irányból özönlöttek, hogy megpróbálják elérni, ezzel végleg megváltoztatva az érintetlen tájat. Az Anyatermészet művész, a legjobb, ha a vadonbeli művészetet rábízzuk.”

---

Ennyi a tanúk vallomása.

Ehhez csak annyit tennék hozzá első körben: arra hivatkozni, miszerint a monolit lerombolóinak igazuk van (többek között, mert sokan mentek oda megnézni), álságosnak tűnik, ha figyelembe vesszük: a fotós és csapata is odament! Sőt, drónokat reptettek. Nettó képmutatás, és nem kis érzéketlenség, szellemi alulfejlettség mutatkozik meg az érvelésben.

Másrészt, ha a monolit, és a monolit látogatói gondot okoznak, e gondok megoldására ott van a nemzeti park; talán rájuk kellett volna hagyni az egészet. Később még visszatérek erre, de haladjunk tovább, mert végtére is azok a legérdekesebbek, akik kijelölték magukat a monolit önkényes eltávolítására.

A tettesek

---

A főkolompos egy bizonyos Andy L. Lewis.

Bár megszervezte a monolit szétbarmolását, és egy rövid videót is kirakott az akcióról, ő maga nem nyilatkozott; csak egy résztvevőt bírt szóra a New York Times. A cikkből az is kiderül, hogy nyomozás indult az ügyben (ennek én személy szerint örvendek). Továbbá az alábbiakat tudtuk meg:

• Belül üres volt a szobor, és rétegelt lemezből készült (egy kérdéssel kevesebb, bár én megmondtam korábban is, hogy üres lesz).
• 34 éves a főkolompos „kötéltáncos” és bázisugró, extrém sportoló.
• Egy társa, Sylvan Christensen, közleményt küldött a lapnak, melyben arról ír, hogy ők távolították el a monolitot, hogy védjék a területet, s nemcsak az oda nem illő monolittól, hanem a látogatóktól is.

“Ez a terület nem volt fizikailag felkészülve a népvándorlásra” – írták, hozzátéve, hogy a lakosságot megfelelő földhasználatra kell oktatni! Továbbra is kérdéses: miből gondolták, hogy ezeket a „problémákat” nekik, és így kell orvosolni? De ami a legszebb, a lap némi szarkazmussal megemlíti:

“Igaz, Lewis úr nem viselte mindig ennyire a szívén a Földgazdálkodási Iroda előtt álló kihívásokat. 2014-ben a utahi szövetségi bíróságon bűnösnek vallotta magát, mert az Arches Nemzeti Parkban hazudott az őröknek. Azzal vádolták, hogy akadályozta a nyomozást egy bázisugrással kapcsolatos ügyben, amely sportban ő maga is jeleskedik. Abban az időben a Földgazdálkodási Iroda megpróbálta betiltani az olyan légi sportokat, amelyek károsíthatják a sivatagban élő baglyok, kanadai vadjuhok és más állatok otthonát. Mr. Lewist 965 dollár pénzbírsággal sújtották, és 18 hónap próbaidőre ítélték, és ez idő alatt megtiltották neki, hogy belépjen a nemzeti parkba.”

Ezek után nettó képmutatás minden moccanásuk,

és aligha szólhat másról, mint lájkvadászatról. De van egy másik, kissé elrugaszkodottabb magyarázatom is. Szintén a napokban írtam egy rövid „kiáltványt” a romantika és a pátosz védelmében; az írás vége felé így fogalmaztam:

„Az ész uralma – mint minden ideológiává merevült eszme – egy idő után lejtőre került, és tartalom nélküli nagyotmondássá vált. Azt is mondhatnám, megszületett az elvárás: „Nem elég okosnak lenni, annak is kell látszani!” És igen, itt és most is – nézzünk csak körbe! – mindenki okosnak akar látszani; de hogyan tehetné meg ezt hajnalban? A hajnallal kapcsolatban? Hogyan legyen okos egy akkora rendszer ügyében, mint amekkora az Univerzum? Mit kezdjen okosságával – mely persze már csak okoskodás – a teljesen nyílt éjszakai ég csillagai alatt? Pontosan annyit tud csak, amit erre mond: Ez csak romantika. Ez csak pátosz. Ezek csak gázgömbök. Csak fák. Csak öntudatlan lények. Ezek csak kövek. A hegyek? Kövek sokasága. Az óceán? Víz és só, semmi több.”

Ezt még a monolit felbukkanása előtt írtam, tőle teljesen függetlenül, de most pontosan ez köszön vissza ebben az esetben is. Divatos, trendi, zöld dumát kell nyomni; akciózni kell; okosnak és mainstreamnek mutatkozni. Ez ennyi. Hogy még egyszerűbben fogalmazzak: ez a csávó semmit sem ért a természetből; semmit sem ért a monolitból. Ez – amit ő és társai (együtt a természetfotóssal) – a monolit ügyében produkáltak, tökéletesen testesíti meg azt, hogy ma már egész generációk (még az egykor reménytelinek tűnő fiatalok is) ideológiáktól és reflexektől fertőzöttek, ugyanakkor (valójában)

Szellemileg és spirituálisan impotensek

Ezek valójában töketlen hülyegyerekek, akik kirongyoltak az Instavilágból, és nekirontottak valaminek, amiből semmit sem értettek – s fullasztó töménységben gomolyog körülöttük a nárcizmus gőze. 

Utószó, de nem utoljára

Épp ezért volt érdemes odaállítani azt a monolitot! Eddig olyan volt, mint egy zseniális üzenet. Mostantól olyan, mint egy próbatétel. A kérdés az: képesek vagyunk-e békén hagyni; bárki készítette is, és rakta oda 5 éve, képesek vagyunk-e tiszteletben tartani? Van-e bennük annyi értelem, hogy emberi alkotás és természet viszonyát, ember és kozmosz viszonyát képesek vagyunk a megszokott kereteket magunk mögött hagyva értelmezni?

Vagy jön egy hülyegyerek, és jóemberként „helyre teszi” a dolgot semmi perc alatt? Utóbbi történt, látjuk. Ám ezzel nem megoldódott a rejtély, mint inkább mostantól nőttön nő, és ha eddig sok kérdésünk volt, most még inkább sok kérdésünk lesz.

Vajon mit szól ehhez az alkotó? Vajon mindez színvallásra készteti-e?

Arról nem is szólva, hogy azért van a világnak egy józanabbik, és valóban nyitott fele, mely épp ezekben a percekben zúdul fel; mikor megérti, hogy néhány önjelölt szellemi szegénylegény csakúgy odavonulhat, és percek alatt tönkre tehet bármit, csak azért, mert neki speciel nem jelent semmit, és bizonyos értelemben útban van.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több publicisztika