Mint egy raklap | AC/DC | Touch Too Much
„Annyira egyszerű, mint egy raklap, de elbír mindent.” Mondta nekem egyszer egy AC/DC rajongó spanom az AC/DC-ről. Ő volt az is, akit megmart a vipera a kilencedik emeleti lakásomban – délutánra áthozom ezt a sztorit is. Valakitől meg azt hallom úgy 5 éve, hogy az AC/DC már a múlt. Annyiban biztos, hogy a „világ leghangosabb zenekara” több koncertet már aligha ad, az eredeti felállásban holt biztosan nem, mivel Brian Johnson pár éve megsüketült (talán tényleg ők voltak a leghangosabbak?), de azt kötve (se) hiszem, hogy az AC/DC eltűnik a süllyesztőben.
Én is újra meg újra előveszem.
Legutóbb akkor hallgattam sokat, amikor 2022. április-májusában sokat barangoltam az Alföldön. Korai hajnalokon sokat segített, hogy jó tempóban induljak neki az aznapi penzumoknak, jó tempóban robbanjak ki Budapestről az M3-asra és induljak Apaj vagy Dévaványa felé szalakótákat és túzokot keresni.
Ez a felvétel azért is kedves, mert még az első énekes, Bon Scott énekel.
Nyilván akkor is táborokra kell szakadni – máskülönben nem élet az élet –, ha együttesekről van szó. Mióta a Pink Floyd kettészakadt Roger Watersre meg „a többiekre”, azóta vannak Waters-fanatikusok, meg Gilmour-fanatikusok. Az AC/DC-nél is hasonló a helyzet, csak épp nem szakadás miatt, hanem mert szegény Bon Scott hamar meghalt, de akkor is: vannak a „bonszkottosok”. Ha AC/DC-ről van szó, előbb-utóbb színt kell vallani.
„Bonszkottos vagy, vagy nem vagy bonszkottos?”
Erre mindenképp meg kell felelni, nincs lapítás, eljön a pillanat egy rock-kocsmában, amikor ezt tisztázni kell. Nincs középen állás ebben sem. Aki nem vall színt, az gyanús. Az nem is szeretheti az AC/DC-t. Az nem érthet semmit az életből. Az egy senki. Annak nincs több sör.
Így színt vallok én is, nehogy gyanút keltsek.
Bonszkottos vagyok, na!
Bár az új énekes, Brian Johnson is remek, azért Bon Scott hangjában van valami bűnösen vonzó; ebben a fátyolos, kissé „borízű” hangban.
Jut eszembe, az sem biztos, hogy a „viperamarásos” spannak igaza volt, mármint abban, hogy az AC/DC pont annyira bonyolult, mint egy százas szög. Történt egyszer, hogy az M7-esen egy magasan képzett klasszikus zenésszel, egy családtaggal utaztam Budapest felé, és valami okból AC/DC-t raktam be, de csak egy szám erejéig. Amikor – tekintettel a finoman művelt társaságra – átváltottam volna valami kulturáltabbra, azt mondta a hölgy, hagyjam csak, hallgatná még, néhány szám után pedig közölte, hogy ez a recitáló énekmód baromi nehéz műfaj, de az AC/DC megdöbbentően magas fokon műveli, pontosabban Bon Scott, később pedig Brian Johnson is.
Jöjjön tehát hétfőre egy kis recitativo, nehogy mindjárt az első nap legelején elreccsenjen az összes életkedv.
Borítókép: A 2016-os turnén készült Londonban. Ezen a turnén Axel Rose énekelt már. Sokan dicsérték – szinte mindenki – de szerintem pocsék volt. | Forrás: Wikipédia
Azért valljuk be , zenei előképzettség nélkül nem jutottak volna ilyen messzire.
Az Iron Maiden is nagyon jó.