Mi segít, ha eltévedünk? A stressz a mi őrangyalunk?
legszebb emlékeim
Legutóbb ITT írtam első murai barangolásomról, amikor is gyerekfejjel bekavartam a Mura árterébe, és úgy léptem át a magyar-jugoszláv határt, hogy nem is tudtam róla. Ezt a szálat úgy varrnám el, hogy ugyanakkor teszek egy kis kitérőt is.
Többször is átéltem, hogy ha necces helyzetbe kerülök, kétféleképp reagál az elme. Egyrészt átkapcsol egy ritkán használt üzemmódba, mintegy mozgósítva minden képességét. Míg az ember a megszokott állapotában álldogál valahol, eltévedve vagy veszélyeztetve, de még némiképp megőrizve a nyugalmát, az alapjárathoz közeli állapotban, addig szinte semmit sem tud, semmire sem képes, talán csak annak megállapítására, hogy eltévedt, és ez most egy necces, veszélyes helyzet. Ilyen volt az is, amikor Delhiben eltévedtem. Épp ezek azok a tipikus helyzetek, amikor meg kellene őrizni a hidegvérünket.
Én ma már nem vagyok biztos abban, hogy minden helyzetben a hidegvér jöhet a segítségünkre.
Ugyanis amikor váratlanul leesik az embernek, hogy ott áll Delhi közepén, tök egyedül, nem beszél nyelveket, nincs nála pénz, nincs segítsége semmi, ráadásul pontosan tudja, hogy Delhi nem a világ legbiztonságosabb fővárosa, akkor bizony kétségbeesik. Amint akkor is, ha a Mura árterében rájön, hogy gőze sincs arról, hol jár épp, úgy lépi át a határokat, hogy észre sem veszi, és mivel történt mindez még bőven az „átkosban”, mindezzel azt kockáztatja, hogy akár rá is lőhetnek, akkor bizony, kétségbeesik.
Nem is tudom, hogy egy gyerek képes-e bármilyen kockázatos, őt veszélyeztető helyzetben higgadtságra. Inkább valami elemi félelem és rémület borítja el, általában egy pillanat alatt,
de valahogy épp ez a félelem kapcsolja át az elmét egy másik üzemmódba. Épp ez a pánik egyszerűsít le mindent.
Ahogy azt Delhiben is átéltem
– és sosem felejtem el! – úgy a Mura árterében is az történt, hogy leegyszerűsödött minden. Az első delejes rémületet követő pillanatban nem maradt a fejemben semmi, nem érdekelt semmi, totálisan kiüresedtem, voltaképp nem működött a látás, a tájékozódás, a ráció, de még az emóció sem. Nem gondoltam és éreztem semmit, valamiféle teljeskörű evakuálás zajlik ilyenkor a fejben, a nyomában viszont,
a megüresedett pszichében működésbe lép valami, amit normális esetben ritkán használunk, s jobb híján nevezhetjük ezt hatodik vagy hetedik érzéknek.
Van ilyenkor valami,
ami fáról fára mutatja, hogy mikor merre menjek, hol forduljak balra, hol balra, hol keljek át, hol gyorsítsak, hol lassítsak, milyen tempót vegyek fel, néha olyan erősen és egyértelműen, mintha az ember lehunyt szemmel, süketen és vakon menne, mintha csak megragadná egy láthatatlan segítő kezét, és kizárólag rá, erre a láthatatlan kézre vagy ösztökére hagyatkozna. Igen, mondhatjuk ezt ösztönnek is, és aki átélte már ezt párszor, azon sem csodálkozik, ha mások őrangyalokról beszélnek. Legyen ilyenkor egy angyal az emberrel, vegye át fölötte az ösztön a vezetést, legyen hatodik vagy hetedik érzéke, mely ilyenkor remegő lábakkal ugyan, de halálbiztosan vezeti, az biztos, hogy az ember egyszer csak ott áll, ahová jutni akart, ahol biztonságban van, ahol vége a kalandnak, a veszélynek. Bár ilyenkor még kába marad egy ideig, de abban a pillanatban, amikor célba ért, kitalált az ártérből, azon nyomban elengedik a kezét. Rögtön magára marad, boldogan és szörnyen egyedül.
Azt hiszem, ez a magány legédesebb formája. A lelke mélyén tudja az ember, hogy miből fakad. Abból, hogy már nincs szüksége a segítségre. Már kijutott. Már megúszta. Az volna a gond, ha még mindig úgy érezné: a kezét fogja valaki.
A másik, ami ilyenkor történik, az egyfajta stornózás.
Bár a jelenség lényege épp az volna, hogy vészhelyzetben olyasmit is átlát az ember, amit alapjáraton semmiképp, teszem azt, egy tízmilliós város úthálózatát (akkor is, ha életében először jár ott, és alig érkezett pár órája), vagy a Mura árterét, ami sok szempontból Delhi káoszánál is rémisztőbb labirintus, ám ahogy kiér, s bolyongásának vége, elfelejt mindent. Ha agyonütnék, akkor sem tudná megmondani, merre ment, hogyan került ki végül, mi volt az, ami segítette.
Két oka is lehet ennek. Mégiscsak stressz egy ilyen bolyongás. A stressz valójában jó, olyan felfokozott állapot, mely a szélsőséges helyzetekben segít. A stresszes életmóddal csak az a baj, hogy az állandóan stresszben, vagyis felfokozott és életveszélyes vagy annak megélt helyzetekben huzamosan élő ember kimerül, sőt elpusztul. Bár az időnként jelentkező stressz segít, a felfokozott állapot fenntartása nem lehet cél,
hisz akkor előállna az a helyzet, amikor stressz van, de nincs már hozzárendelt vészhelyzet. Ez valószínűleg pusztító.
A stressz az ember ellen fordul ilyenkor.
Ezért, ahogy a gond megoldódik, meg kell szűnnie. Teszi ezt úgy, hogy magával ránt mindent, az emlékezet nagy részét is. Magával visz mindent, amit feleslegesnek ítél. Ezért nem tudom megmondani, hogyan találtam ki a Mura árteréből. Ha őrangyalra gyanakodunk, akkor az angyal volt az, aki jobbnak látta stornózni az egészet, hogy csak annyi maradjon: sikeresen kijutottam. Ne emlékezzek a kínos részletekre. Mert néha talán vannak azok is. Nem egyszer álltam meg egy-egy ilyen helyzet után, s nem értettem, honnan vannak rajtam sebek, miért vagyok nyakig sáros, vagy – hogy a legextrémebb, eddig még meg nem írt esettel is előhozakodjam – hogyan fagyhatott kékre a lábam, olyannyira, hogy anyám, orvosként, halálsápadtan masszírozza hidegvízben, és végül csak annyit mondjon: most majdnem elvesztetted az ujjaidat, tudod?
Mindent összevetve talán odáig is elmerészkedhetek, hogy léteznek őrangyalok.
Ha az enyémre gondolok, úgy hiszem, az őrangyal és a stressz talán egy és ugyanaz. S bölcs az angyal, kegyes a stressz. Jó, hogy viszi magával a „térképet”, a megoldás képleteit, s így minden rosszat. Talán ennek köszönhető, hogy megannyi durva és necces helyzet később méltó helyet talál bennünk, s nem másutt, mint a legszebb emlékeink között.
Ismerős, amiről beszélek? Történt már veletek is ehhez fogható?
Borítókép / illusztrációk: Centauri
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Legszebb emlékeim”
Egyszer tévedtünk el egy egész napos uppsalai gyalogolás során úgy, hogy ránk sötétedett, egy zöldövezeti lakóparkban bolyongtunk és egyre nagyobb lett az erdő, de aztán az okos lánykám egy benzinkútnál kért egy térképet megkérte a kutast mutassa meg hol vagyunk és onnantól simán vissza találtunk a szállásadónk házához- igaz újabb 1 órás gyalog galoppal. A másik emlékezetes eltévedés Zurichben volt egy vasárnap, a belvárosból átmentem a csatorna túloldalán lévő dombos városrészbe, majd azt vettem észre, hogy annyira eljöttem a jól ismert üzletektől, hogy gőzöm sincs hol vagyok, meg az ismerős tornyok sem látszottak. Azt tudtam, ha vissza találok a tóhoz, onna simán megtalálom a szállásom. Bárkit kérdeztem mindenki más irányt mondott a tó felé. Aztán rám esteledett. Nem vagyok félős, de ott aztán félte. Aztán egyszer csak felértem egy olyan helyre, ahonnan megcsillant a tó. Micsoda megkönnyebbülés volt. Persze az én kis eltévedéseim semmik a te indiai kalandodhoz, vagy a Mura árteréhez, vagy amikor a szakadó hóban az erdőben elcsábított a vad. neked vannak őrangyalaid- a vadászok is rád találtak amikor majdnem meghaltál- milyen kicsi az esély arra, hogy amúgy pont akkor arra járjon valaki és segítsen.