Szerb Antal: A líra és a költészet születése
Előző fejezet
Második fejezet
A líra
A költői műfajok három nagy osztálya az egyes kultúrákon belül bizonyos törvényszerűséggel követi egymást: időrendben első az epika, azután jön a líra, majd a dráma. A görög irodalomnak még a fejlődése is mintaszerű, az egyes állomásokat világosan nyomon lehet követni.
A görög líra kora a VII. és VI. század, amikor az arisztokratikus társadalom nagy válságok után helyet ad a népuralomnak vagy a népi eredetű zsarnokságnak és evvel együtt a földközi-tengeri ősnép kultúrája, amely a homéroszi görögnél puhább, érzékibb és áhítatosabb, áttör a kemény görög rétegen.
A legrégibb ránk maradt lírai emlékek későbbiek a homéroszi eposzoknál, mégis sokkal kezdetlegesebbek. A lírikus egyelőre csak félve meri elhagyni az epikus forma biztos fedezékét. Megszületik a lírai versforma: az epikus tárgyilagosságú hexametert megtoldják a líraibb, szaggatottabb, két rövid dallamra szakadó pentameterrel és előttünk áll az első lírai forma, az elégia.
Tárgyban sem mernek még eltávolodni az eposztól. Az első elégia-költők még nem „elégikus hangulatot” fejeznek ki, hanem harcra buzdítanak, politikai elveket vagy életbölcsességet hirdetnek. A személyes hang kevés, érzelmi kifejezés egyáltalán nincs ebben a költészetben.
Így Türtaiosz (talán Kr. e. 630 körül élt) elégikus versformában buzdította csatára a spártaiakat, akik annyira tisztelték, hogy minden csata előtt meghallgatták verseit. A monda szerint a spártaiak segítséget kértek az athéniektől, mire azok egy sánta tanítót küldtek: Türtaioszt… Versei a bátorság dalai. A bátorság a legnagyobb kincs, inti a harcosokat, hogy „a halál fekete démonait, mint a napsugarakat, oly vágyva várják“. Mindössze három költeménye maradt ránk.
Theognisz verseiből sokkal több maradt ránk. Nagyobbára gnómák, vagyis életbölcseséget, erkölcsi tanulságot kifejező rövid költemények, kisebb részben szkolionok, ivó-dalok, valamennyien elégikus vers
mértékben.
Az igazságok, amelyekre fiú-barátját inti, legtöbbször nem nagyon meglepőek, de általában igazak maradtak azóta is: így, hogy szegénynek lenni nagyon kellemetlen és hogy a legnagyobb baj az, hogy sokszor a rosszaknak van pénzük, a jóknak pedig nincs. Az igazságok nagy része a száműzött, hatalmát vesztett kisnemes elveit tükrözteti. Az ókor Theogniszt ember ismeretéért tisztelte: Xenophón szerint az emberekről oly szakértelemmel beszélt, mint egy lóértő a lovaglásról.
Az eposztól a líra felé vezető úton további lépés a jambus-költészet, amelynek fő-művelője c. (Kr. e. 650 körül.) Hatása igen nagy volt az ókorban, Horatius is utánozta epódoszaiban. Homérosz mellé állították, mint sarkalatos ellentétét: Homérosz mindent dicsért, mindenre talált valami szép és elő kelő jelzőt, Arkhilokhosz viszont mindent gúnyolt és ócsárolt.
Az igazi líra, az érzelmet kifejező költészet
az aiol néptörzs körében lépett fel először, az aiolok zene kultúrájának hatása alatt (aeol hárfa). Kithara kíséretében adták elő a két nagy lesbosi, Alkaiosz és Szapphó verseit is. Itt bontották fel a dalt strófákra, mindkét nagy lesbosi költő emlékét egy-egy róla elnevezett versszak őrzi. Alkaiosz után alig is maradt egyéb. Irodalmi jelentősége közvetett: műve késői tanítványában, Horatiusban él tovább.
Szapphótól, az ókor legendás nagy költőnőjétől sem maradt sokkal több: két hosszabb töredék és sok kis forgács, amelyet az utókor több-kevesebb szerencsével egészített ki. De a két óda teljesen elegendő ahhoz, hogy igazolva lássuk a Szapphó nevét övező nagy tiszteletet. Ez igazi, tiszta költészet, örök érzések örök kifejezése.
Az egyik ódában Aphroditét kéri, hogy ha eddig kegyes volt Szapphóhoz és meg-meglátogatta, megkérdezte, miért szenved és vigasztalta, bátorította, most hallgasson szerelmes asszony-panaszaira és legyen symmachos-a, harcos társa. A másik a szerelem kór történetének lélegzetelállító intenzitású lírai leírása, az egész test, testileg, foghatóan vergődik ebben a költeményben a szerelem-betegség karmai közt. Sokan fordították magyarra, többek közt Ady Endre is.
„A szerelem és bor vidám énekese“, a Teios-i Anakreón (VI. század) is száműzött nemes, zsarnokok udvarának vendégszeretetét élvezi, udvari költő. A kevés számú hiteles töredékben a szerelem és bor vidám énekese nem is olyan vidám, inkább keserű, amikor megöregedéséről beszél. A bornak és víznek keverési aránya, amelyet ő ajánl (tíz rész víz és öt rész bor), enyhébb ital valamennyi ma ismert fröccs-válfajnál. De szerelmes versei, a tarka szandálú lányról és Eroszról, aki bíborszín labdát vág hozzá, csakugyan méltók Anakreón nagy hírére.
Csakhogy Anakreón halhatatlanságát nem ezeknek a hiteles verseknek köszönheti, hanem annak, hogy idővel egész műfaj fűződött nevéhez, az anakreontika. Az ál-anakreoni költemények, sokkal később, részben már a császári Róma korában keletkeztek.
A bor és szerelem játékos, felelőtlen és szenvedély mentes elegyedése, formájuk negédes édeskéssége, a bennük kifejezett álbohém nyárspolgáriság mindig is nagyon kedves volt a nyárspolgári álbohémeknek, akik kétezeregynéhányszáz éven át buzgón utánozták ezeket a kis dalokat. Maga Anakreon, a számkivetett nemes, nincs összefüggésben ezzel a plebeius költészettel.
A görög líra legmagasabb fokának
az ókor óta a kardal-költészetet szokás tekinteni, időben is ez érett meg utoljára. Mai szemszögből nézve a kardalköltészet inkább eltávolodás a tiszta költészet, a személyes és közvetlen kifejezés szapphói eredményeitől, vissza az epikus és közösségi világ felé. A kardal a dór törzseknél fejlődött ki, közösségi jellege és heroikus lendülete megfelelt katonás szellemüknek.
A régebbi kardal-költőknek egy-két sornyi töredéken kívül csak legendás neve maradt fenn: ilyen Alkmán, Stesichoros és a darvairól és Schiller költeményéről nevezetes Ibükosz. A három nagy kardalköltő, Szimónidész, Bakkhülidész és Pindarosz már 500 és 450 közt működött, tehát az athéni tragédiával és a görög filozófia első nagy neveivel egyidőben. Elkésett művelői, betetőzői a görög arisztokratikus költészetnek. Fejedelmek udvarában élnek, alkalmi költők, rendelésre írják verseiket, amelyeket igen bőkezűen jutalmaznak, nem minden féltékenység nélkül küzdenek egymással pártfogóik kegyeiért.
Legtöbb jellegű költeményük valami nagy, nemzeti sportesemény alkalmából készült: az olimpiai, delphii, nemeai, vagy iszthmoszi versenyek valamelyik győztesét zengik. Ebben az időben érte el a görög sport legmagasabb fokát. A nagy versenyek azt a szerepet töltötték be, mint a lovagi tornák a középkorban.
A középkorban is a lovagi intézmények hanyatlása idején rendezik a legnagyszerűbb lovagi tornákat. A görög arisztokrácia is akkor fejti ki a legnagyobb pompát versenyeiben, amikor a valóságos hatalmat éppen elveszíti. A görög kultúrában költészet és sport, szellem és test tisztelete még harmóniában álltak. A bajnok büszke volt, hogy a költő megénekli, a költő büszke, hogy bajnokot énekelhet.
A költő számára a verseny legtöbbször csak kiindulópontot jelen tett: hamar, merész eszmetársítások kanyargós útját követve, átcsapott költői szempontból termékenyebb területekre: dicsérte a várost, ahol a bajnok született, dicsérte a lótenyésztő zsarnok jeles őseit és rövidesen a mitológia világába, a görög költészet megszentelt tárgyköréhez szárnyalt.
Szimonidészt és Bakkhülidészt dikciójuk bájáért és a közbeszőtt bölcsességért szerették az ókorban. Szimonidész nevezetes epigrammáiról is, így a Thermopülánál elesett hősök sírfeliratát máig is ismeri mindenki. (Talán nem is ő írta.)
De kettejüknél is sokkal többre becsülték Pindaroszt (kb. 520—442).
Az ókor általában tisztelte a nagy költőket, de Pindarosznak már csaknem vallási tekintély jutott. Delphiben, Apollón jóstemplomában saját aranyszékén ülhetett; mikor Nagy Sándor elfoglalta és lerombolta szülővárosát, Thébát, csak azt a házat kímélte meg, ahol ő született. Horatius azt mondja, hogy aki Pindaroszt akarja követni, úgy jár, mint a napba repülő Icarus.
Megalophónotatos-nak, a legnagyobb hangúnak nevezték a görögök. Csodálták bizarr pompáját, fényét, mázsás jelzőit, lélegzetelállító mondatait. „Fehér tejjel kevert méz, fuvolahangokon“, harmatcseppes, így énekelhető jellemzi saját ital, aeol költeményét.
Minthogy a műfaji előzményeket alig ismerjük, ma már azt sem tudjuk, mi okozza híres homályosságát: az-e, hogy elavult konvenciókhoz ragaszkodott vagy pedig az, hogy nagyon is igyekezett a konvencionálisát elkerülni. Kétségtelen, hogy kereste is a különös, szokatlan kifejezéseket, a szaggatott, profetikus elbeszélő módot. Pindarosz igen nagy és igen jó hatással volt az irodalomra. Csodálatos módon éppen azáltal hatott, hogy nem értették meg a homályos pindaroszi nyelvet.
Pindarosz homályát talán éppen az okozza, hogy értelmük-vesztett hagyományokhoz ragaszkodott — de az utókor „Pindar égi szárnyalását“ látta benne. Azt gondolták, Pindaroszt költői megszállottsága teszi homályossá és bátorságot merítettek belőle, hogy ők is elhagyják a racionális kifejezés bilincseit.
Eredeti, sosem hallott túl szóképeket használjanak, megtalálják a logikus kifejezésen túl a közvetlenül lélektől lélekhez szóló szavakat; a „tiszta költészetet” ihlette, Ronsardtól kezdve Goethe dithüramboszain és Hölderlin késői himnuszain keresztül Nietzschéig, Walt Whitmanig s az expresszionistákig.
* Szapphó Lesbos szigetén, Mytilénében született, 628 és 568 közt élhetett. A monda szerint egy Phaon nevű ifjú iránt érzett reménytelen szerelme miatt a Leúkas-fokáról a tengerbe vetette magát
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki, Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Emelt szintű magyar-érettségihez méltó tételek lehetnènek.
Verselemzés- disztichonok és a verslábak- valóban ekkora tudatossággal írták az ókori költők a verseik? A líra a lélek zenéje, vajon ki volt az aki kitalálta, hogyan kell „érteni „ezeket a sorokat? A szavak mérték szerint.
Radnóti októberi hexametereiről sem a verslábak jutnak eszembe. Azt hiszem sosem lettem volna jó olyan irodalom tanárnak aki eszerint tekint egy műre.