Karinthy Frigyes: Északi szél

Karinthy Frigyes: Északi szél

---

I

Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.

A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta összegyűlt, ízzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok, és a narancsok héja kipirult, és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók vagy égett naspolyák úsztak volna a vízen: a bőrünk megbarnult, és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt, és eltartott vagy húsz évig. Az arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak, és perzsa nők táncoltak a végén – mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító borokkal öblögettük le – éjfél után, büszke és lüktető fejjel, dalokat írtunk aztán, és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csípőjét, és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon, és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét – határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték, és nem emeltünk síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augustus császár udvarában gyakran megjelentünk, és beszélgettünk az agg Maecenasszal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk – később rafináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versailles-i parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld, s a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nemigen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű nyár volt, és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.

II

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, mert a tó túlsó partján sárga, piros és kék színek vegyültek a fák zöldjébe, s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és színekből, és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból, és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe, és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam, és ekkor valami kényelmetlen, buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok teniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt, és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kék szemű, jelentéktelen ifjú volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam, és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék, és legalább egy fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva magyaráztam neki, mit érzek, és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalábbis könnyezni fog. De a norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja, vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam, hogy egészen halkan, mintegy magának dúdol vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben – belülről jött ez a vontatott, kísérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett: valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kísérteties fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán, és ezek a ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kíváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró ária, amit a tiszteletére írtam, és zongorázni szoktam. Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én untatom őt. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek: – megfordultam, és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyelltem magam. Most megint csönd lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret, és tud-e énekelni? Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az Északi-sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybe futó végével, mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a ködön és vízen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is szokott: – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő: – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni, s így hangszer nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát, és a karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz, és elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha – hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az árnyékát – ha nem itt, talán a halottak között -, halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld, és kialszik a Nap – majd a temető fütyülő sötétjében -, halihó!… sírkeresztek között tapogatva keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni kezdett, és úgy hánykolódott, mint a tenger – nem bírom már, fütyülte, nem bírom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.

III

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a levegőből, és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig hajoltak, és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították – a szél söpörte a gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül – s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között hallottam, hogy fütyül az északi szél -, fütyült és vihogott és megismertem a kísérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda lugasában.

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay

---

---

még több novella