Tudod, hogy mi az a Drugeth-legenda?

Ottlik Géza: A Drugeth-legenda

---

Olvass és villants! Kerülj be egy év alatt a legműveltebbek körébe!

Ottlik Géza: A Drugeth-legenda

Az ürügy

Ezerkilencszázhuszonkilenc tavaszán, Franciaországból hazafelé igyekezvén, enyhe kerülővel vettem az utamat, hogy a világhírű tengeri fürdőn, amelyet szép hamis névvel Oloron-les-bains-nek neveznek majd, meglátogassam Ervint, unokabátyámat. Ekkor már több mint tíz esztendeje nem láttam őt – egy hónappal a fegyverszünet előtt találkoztunk utoljára, s az összeomlás után nyomtalanul eltűnt. Egy ideig sokat gondoltam rá, gyerekesen vágyakoztam utána, gyermekkorom e kedves rokona után, aki – felnőtt fiú létére – komoly, valódi „barátom” volt. De aztán, mire évek múltán hírt kaptunk felőle, hogy Oloronban él, s valami szállodaigazgató, már alaposan elfelejtettem őt.

Ó, hát szállodaigazgató lett Ervinből… Hogy imádta őt mindenki, legfőképpen a nők, a tízéves elkényeztetett kis Editkétől kezdve a szivarozó, nagyszerű Zseni nagymamáig, mindegyikük. Hosszú, karcsú fiú volt, tüneményesen mozgott, remekbe faragott, végtelenül vonzó arcéle és felnyírt tarkója kisfiúsnak hatott, míg a szeme szögletében ezer apró, öreg ránc bujkált, és arcán két mély, megnyerő barázda szántott végig. Ha megérkezett, először mindig kedvencét, Zseni nagymamát üdvözölte, két izmos karjával felkapta őt a levegőbe, körültáncolta vele a szobát, s csak e szertartás után varázsolta elő számára a szivarokat, a férfiszivar-költeményeket. Henri Clayt, üvegtokos Upmant; a nagymama a gáttalan, rendíthetetlenül vidám férfiasságáért szerette. Ha Editke erőnek erejével az ölébe ült, ő kissé zavartan, de elragadó udvariassággal társalgott vele; a kislány nyilván ezért a csókolni való, fiús gyámoltalanságáért rajongott, szunnyadó anyai érzéssel. Ervin mint tényleges főhadnagy szolgált a prágai fekete dragonyosoknál.

Hogyan került Oloron-les-bains-be? Árva fiú volt, dragonyos kapitányként szerelt le, ízületeiben finom, de elűzhetetlen nyavalyával, s kissé orrolva a Monarchiára. A kártyához, a tánchoz és a teniszjátékhoz értett, s így némi kalandozás után Marienbadban talált alkalmazást, amely – mint később írta – nem sokban különbözött a parkett-táncos, a krupié vagy a tenisztréner minőségétől, legfeljebb abban, hogy e három mesterséget neki egy személyben kellett gyakorolnia, s hogy akitől borravalót kapott, az éppúgy kapitány úrnak szólította, mint az, akinek ő adott. Innen került rövidesen a tengeri fürdőhelyre. No, de nem is Ervinről akarok én beszélni.

Ezen a tavaszon tehát, amely óta már éppen újabb tíz év telt el, meglátogattam Ervint, az oloroni szállóigazgatót. Érkezésem pontos idejéről nem értesítettem, s így aztán magam indulhattam neki a szállodát megkeresni. Mikor megmutatták, melyik az, nem akartam elhinni. Ez a délszaki kertből kiemelkedő márványpalota lenne az ő „vityillója”, amiről írt? Ezt igazgatja ő, itt él? Perzsaszőnyeges csarnokba léptem be, s némiképp elfogódva érdeklődtem iránta. Először nem értették a nevét, idegen kiejtésre kellett ferdítenem. Ó, a kapitány úr – felderültek az arcok, suttogás, továbbítás, telefon -, foglaljak helyet. Néhány pillanat múlva a lépcső aljában, a csavart oszlopok mögött megjelent a régi Ervin zsakettes alakja.

Csak a polgári ruha jelezte a változást. Egy mákszemnyit sem öregedett, ezt rögtön észrevettem, pedig már a negyvenben lépegetett. Míg én evvel a kusza, szórakozott fejszámolással bíbelődtem, ő tárt karokkal sietett felém.

– Kedves kis öregem!… Micsoda ember lettél!

– Ervin – kiáltottam végre -, drága Ervin. – Összeölelkeztünk.

– Hol a csomagod? Rögtön kiküldök érte, a vendégem vagy, nem ereszt… eresztelek ám el – megfordult, odaintette magához az embereit, és intézkedett, sebesen görgetve gégéjéből az idegen szavakat, rohanó, lágy r betűket. „Szaladj csak, kisfiam, a táskáért… no, öreg huszár, nyissuk ki, várjunk csak, a tizenhetest az én kedves öcsémnek… te is szaladj, Fandine, szedd a lábad…”

Úgy állt itt, a hétpróbás nyugalmú, peeri rangban lévő szálló süppedő szőnyegén, a hatalmas karosszékek között, mint állhatott az apja a bebeki kúriájuk előtt. A felbolydult, serény cselédnép lázaspiros orcával tesz-vesz körülöttem, míg ő felajánlja úri házának vendégszeretetét… Nem lehetett letagadni, hogy erősen idegen kiejtéssel, furcsa hangsúllyal beszél már magyarul – ha ismét felém fordult, éreztem, amint nehezen kapcsolja át agyában a szót az anyanyelvére. Különös módon volt fogyatékos ez a beszéd, a szóbősége nemhogy csökkent volna, hanem éppen feltűnően sok zamatos magyaros fordulattal, ízes kifejezéssel élt, igaz, hogy el-elvétve a ragokat és vonzatokat. Bár meglehet, hogy csak éppen e mulatságos botlások, e paradox hibák s a szokatlan hangszínezés és beszédütem tette feltűnővé a tősgyökeres, szinte hatásvadászóan hamisítatlan magyar szöveget – s olyannyira, hogy az idegen környezet nagyítóján kissé népszínműhősnek s kissé bujdosó brigadérosnak éreztem őt emiatt, megtévesztve.

Mert ez a tengermormolásos emigráció igazán nem volt valami keserű száműzetés, ezt látnom kellett. Hamarosan kiderült, hogy Ervint itt éppúgy imádja mindenki, mint odahaza. Ő volt a szálló legelőkelőbb vendége, tökéletes világfi, nyaraló dragonyos kapitány. Kártyázott, udvarolt, az elemében élt itt, igazi elemeiben. Ezért nem is öregedett. Látni való volt, hogy hajlott tartása mit sem jelent, hogy már tizenhat éves korában ilyen enyhén görnyedt felsőtesttel járt, mintha örökös készenlétben lenne egy szépasszonynak bókot nyújtani át. Tetőtől talpig szép volt, hódító, hibátlan, a szó szoros értelmében, mert a talpa bőre akkor sem hatott kellemetlenül, ha a föveny sáros homokjára lépett vele, a haját összekócolhatta, járhatott frakkban vagy pecsétes, ócska nadrágban, az asztal alá mászhatott egy elgurult karkötőért, akár a fülét is piszkálhatta volna, akkor is az marad, vonzó, hibátlan nemes vad. Minden mozdulata fesztelenné oldódott, egy csámpás kalap, egy lehetetlen kabát alázatosan szépült volna meg rajta, mindent legyőzött, mindent áthatott elbájoló lénye, bármit tett, filmképre lehetett volna venni. Hogyan mondjam el hát, milyen csodálatos volt este, a diner után, a kártyaasztalnál, igazi területén? Oldalról néztem őt, belefeledkezvén a látványba, amint mosolygott, amint cigarettával a szája szögletében, felvont szemöldökkel, fejét ferdén lógatva, osztott, vagy fél kézzel tüzet adott egy hölgynek. Nem volt sohasem bőbeszédű.

A kedvemért le akarta mondani ez esti kártyacsatáját. „Lemegyünk a bárba, majd megtáncoltatlak, van itt egy szakajtóra való fehérnép, sok helyénvaló menyecske… helyre… vagy szemrevaló, na!” – Nagy nehezen bírtam csak lebeszélni, én egyáltalában nem tudok táncolni, és nem tudok mit beszélni az idegen nőkkel, viszont nagyon szeretnék kibicelni neki. Beleegyezett, de kikötötte, hogy egy óránál tovább nem játszik semmi esetre sem.

Kilenc órakor kezdték, és éjfél felé járt, mikor Ervin felkelt az asztaltól. A játékról a legelemibb fogalmam sem volt, de végig feszülten figyeltem, és élveztem minden húzását. Gyengéden emelt ki egy-egy lapot a többi közül, könnyen és mellékesen, de végtelen erő és fölény tündökölt ebben a könnyedségben, lazán ejtette a zöld posztóra, de milyen jelentős volt ez a mozdulat – két ujjal fogott meg egy kártyát, mint a virtuóz sebész a műszerét, s így, mosolyogva, szótlan eleganciával vezényelte az ötvenkét lapos roppant zenekart, így pontifikálta a játék nagy szertartását. Olykor az ujja hegyével megérintett egy lapot az asztalon, jelképesen, olykor felmutatta a kezében maradt két-három kártyát, s a többiek ledobták lapjukat, ilyenkor a kőr királyok, káró dámák arccal előre buktak a megsemmisülés örvényébe… Csak bámultam őt, vékony bal fülét, bal halántékát, kékes, borotvált bőrét, ideges bűvészkezeit, és megértettem: fenséges lehet ezekkel a piros-feketén kavargó figurákkal játszani.

Ahogy felállt az asztaltól, szabadkozott jobbra-balra, aztán karon ragadott, és lementünk a bárba. Kék, erős homályba léptünk, búgott a dzsesszzene, táncoló szép párok siklottak lassan a száguldozó zongora és a csukladozó meg bele-belevijjogó fúvós hangszerek nyomában, már gyéren, lustán kerengve. Ervin köszöngetett, és egy távolabbi sarokban letelepedtünk. Milyen jól él ő itt – gondoltam megnyugodva -, mennyire neki való mindez. A pincér kérdezés nélkül elénk tett két nagy, gömb formájú lapos poharat, melyeknek az alján nevetségesen kevés lila folyadék csillogott – s további utasítást várt.

– Mit iszol? – kérdezte Ervin.

– Clicquot özvegyét! – feleltem habozás nélkül, szerénytelenül, mert elragadott a sugallat: most ihatok ebből a pezsgőből, melynek létezéséről valami operett vagy regényfejezet értesített.

A pincér Ervinhez hajolt, és kérdezett tőle valamit, ilyesmit: „Gordon?” vagy „Cordon?” – s ő egy pillanatnyi habozás után közelebb intette a pincért, néhány szót súgott neki. „Szóval kitöltve?…” – „Igenis, kapitány úr!” – mondta az, és eltűnt.

– Tudod – szóltam -, ez az igazi emberséges élet, zene, kártya, békesség. Játszani kell. Mintha rád szabták volna Oloront, oly szép itt. Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága, kártyázni… nincs más cselekedet, mely emberi lehetne.

Ervin bizonytalanul tiltakozó mozdulatot tett. Nemigen érthette; oly mérhetetlenül jó fiú volt, olyan önzetlen, hogy jóformán alig élt önálló érzelmi és értelmi életet – így gondoltam. Nem tudtam volna őt elképzelni a leghalványabb indulattól gyötörve sem, sem pedig holmi töprengések közepette. Jókedvű, alázatos lélek volt, sugárzott belőle az emberszeretet és az egészség, józan okossága úgy vezérelte őt, mint az erős, derűs természet a bonyodalmas agytekervényekben szűkölködő teremtményeit, jóindulattal és igazsággal.

– Nincs más? – kezével egy ívet írt a levegőben. – Dehogy nincs, kedvesem…

– Úgy értem – vágtam közbe -, hogy a kifelé való béke csak az emberhez méltó magatartás. Semmiféle harc nem isteni eredetű.

Meghozták az italt, s egy közönséges kristályüvegből töltött a pincér, nagy csalódásomra, mert a pezsgősüveget szerettem volna látni, oldalán a felirattal: Özvegy Clicquot-né. Ennek nem örültem, noha kiderült, hogy egy különlegesen drága és pompás márkát bontatott fel Ervin. De az íze jó volt, s olyan súlytalanul siklott le a torkomon, mintha csak hűs, gyöngyöző levegőt innék. Szótlanul, sokáig iszogattunk. A helyiség halk mozgalmassága már nem csillapodott, akik eddig kitartottak, azok „mélyvíziek” voltak, ahogy Ervin mondta.

– Ezek maradnak, már elhullt a férge… a féregje… – A hangulat valóban inkább makacsnak, kitartónak tetszett, mint vidámnak.

– Hogy mondtad az elébb? – kérdezte aztán hosszú hallgatás után, nagy meglepetésemre. – Semmiféle harc nem isteni eredetű…

Ugyan mi ütött Ervinbe? Felemelte poharát:

– Most már tudom, hirtelenében nem is értettem… hát kérlek, pontosan így mondta a szegény Drugeth Balázs… hogy is?… „Semmilyen… lázadás… nem lehet isteni eredetű”… ó, az öreg Drugeth!

Hagytam, hogy átmelegedjen, míg megered a nyelve. Aztán elmondta nekem, a Clicquot-tól, az emlékezéstől vagy az anyanyelvétől kissé ittasan, a Drugeth-legendát.

Drugeth

Tudod, nem valami érdekes, ügyes kis történet. Drugeth Balázs császári alezredes volt, öreg fejével, vagy hatvanesztendős lehetett, s az egész csak annyi, hogy három évig tanított bennünket a Monarchia és Európa történelmére Morva-Fehértemplomban, tudod, ahol katonaiskolában voltam, s egyszer pofon verte a padszomszédomat, aztán, néhány héttel a halála előtt mindenáron le akart köszönni a rangjáról, és egy kicsit megbolondult. Nem is tudom, hol kezdjem el.

Az úgy volt, a pofon, hogy még a mértanórán, a bicegő Kovarzik óráján elkezdett esni a hó. Ennek én is nagyon megörültem, tizenhárom-tizennégy évesek voltunk. „Hó! Esik a hó, százados úr!” – kiáltották néhányan óvatosan, s Kovarzik, aki a táblán szerkesztett valami ábrát, megfordult, mert vele lehetett komázni. „Nyugalom” – szólt békésen, kinézett az ablakon, elismerőleg bólintott, aztán visszafordult a rombuszaihoz. December elején jártunk, s ez az első hó jelentette a tél megérkezését. Mindnyájan tudtuk, hogy ez nem az évszak egyszerű fordulása. Az épületek, a kert, a főallé fehérbe borul, a hatalmas, bolthajtásos étterem ablakaira finom jégvirágokat rajzol a hideg, csikorognak a csizmák a havon, befagy a Becsva. A gyakorlatokra való kivonulások erősen megritkulnak, rövid séták jönnek helyükbe, „kincstári séták”, „oszoljban”. És boldog, hosszú tantermi napok következnek, ez már csak felkészülés a karácsonyi szabadságra, ilyenkor a császár fiatalkori képmása, a nagy olajfestmény az étterem felső részén, a zenekari emelvény feletti falon, az is barátságosabban néz ránk, ő felséges szemeivel.

Mert ha egyszer leesett a hó, ott is maradt a tavaszi olvadásig, mikor a kis Becsva a szilánkká morzsálódó jégtábláit sodorva megindult, s ha a menetoszlopunk átvonult fölötte, a hranicei út felé vezető vashídon, nemigen álltuk meg, hogy le ne pislogjunk az izgatott folyóba, bár itt már zárt rendben meneteltünk Morva-Fehértemplom kövezete felé, büszke „kettős rendekben”. A nagy parkunk fái belesüppedtek a fehér dunyhába, amely az olvadásnak is soká ellenállt, ha a főallén már lucskos sárban tapostunk, ez a dunyha a fák alatt még nehezen süllyedt a földbe, kínnal rogyott össze. A vékony ágak töredeztek az ujjnyi hóprém alatt, s a külső kapu melletti kis kapus- vagy kertészház alacsony ereszéről, ha arra vitt a sétánk, hidegen pengve tördöstük a gyönyörű jégcsapokat. Talán azóta sem láttam jégcsapot.

Drugeth Balázs legendája e szelíd, fehér vidék fölött bontakozott ki. Szóval, Kovarzik óráján indult meg a havazás, míg ő háttal a teremnek magányosan dolgozott óriás vonalzóival, s a fogát szítta. A mértanórák mindig így zajlottak le, a sovány, fekete Kovarzik ránk sem hederített. Mindegyikünknek külön kis asztala volt, felemelhető lappal, ezeket a tetőket támasztottuk magasra, mint valami fedezéket, s e mögött sakkoztunk, olvastunk, vagy ettük a frissen sült krumplit, amelynek szaga a vaskályha felől, a meleggel keveredve, finom szálakban kígyózott a levegőben.

Nyugtalanság lappangott bennünk ezen a napon, zavarosan fénylett a szemünkben ez a civil érzés. Drugeth már a belépéskor „indolens kreténnek” nevezte az ügyeletest, mert nem szellőztettük ki a sült kenyér és krumpli illatát. Egy pillanatig állva hagyott bennünket, végignézett rajtunk gyanakvó, szigorú szemmel.

– Megvadult a társaság? – kérdezte lassan. – Szedjék össze magukat! Leülni!

Na, itt ma nem lehetett bedobni: „Alezredes úr, esik a hó…” – Drugeth a levegőből megérezte az eljövendő figyelmetlenséget. Védekező-támadó feszültség ömlött el csontos arcán. Barkója ilyenkor mindig idegesen remegett, pamacsnyi haja csapzottan lógott, csak a deres, kese bajsza hirdetett nyugalmat. Alighogy elkezdett magyarázni, valami állítólagos mocorgás, fészkelődés miatt hirtelen felugrott, és vigyázzt ordított. Mereven, kőkeményen álltunk, s ő ugyanígy velünk szemben, percekig néztünk így farkasszemet.

– Lá-za-dás? – mondta csaknem suttogva. Aztán ismét hosszú szünet után:

– Nem ajánlom – s halkan vezényelte: – leülni…

Hiába jelezte minden módon, hogy látja az állapotunkat: csak nem ügyelt rá senki. Csendben maradtunk, mert Drugeth jó ember volt, ártalmatlan, nagyon békés, afféle tudós, s bár ez a csend határozott áldozatot jelentett, minthogy saját erejéből nem bírta volna megteremteni – megadtuk neki, mert tudtuk, mennyire idegesíti a suttogás. Inkább olvasgattunk az óráján, vagy aludtunk gyakorlott, félig nyitott szemmel. Pedig előkelően, különös felkészültséggel adta elő szeretett tárgyát, a történelmet.

A legenda előzményei hagyományként szálltak a felsőbb évesekről az alsóbbakra. Volt köztünk néhány magyar fiú rajtam kívül is, én ezektől hallottam, hogy Drugeth Balázs nagy és előkelő magyar családjának utolsó sarja. Ősei – így állították – részt vettek mindama szabadságharcokban, melyeket ő előadásában csak „zendülésnek”, „forradalomnak” nevezett. Sőt, a legvakmerőbb értesülések arról szóltak, hogy tulajdon apját mint negyvennyolcas honvédtisztet, Haynau végeztette ki, amikor ő született. Ez a történet másfelől úgy módosult, hogy az apja a szabadságharcban vagy az egyéves fogságában szerzett betegségébe halt bele, mikor ő négy-öt éves volt. Persze valószínű, hogy mindebből egy árva szó sem volt igaz, s az öreg Drugeth talán mint köztiszteletben álló bécsi polgár vagy államhivatalnok fejezte be életét. A kósza, felelőtlen mendemondák arról is tudni véltek, hogy az édesanyja, egy aulikus grófi család leánya, ugyancsak meghalt a szabadságharc idején, s avval valami módon kapcsolatban. Nos, én igazán nem így képzeltem el a szilaj magyar nagyurak ivadékát. Drugeth Balázs kopott ember volt, ócska köpönyege alól szomorúan bújt elő sárga bőr lábszárvédője, s a kardját úgy vonszolta maga után, mint egy esernyőt. Csak a soványsága, a csontos orra sugárzott értelmet, ez tette előkelővé az arcát, mint a rajzterembeli gipsz Voltaire-ét Houdon vésője.

Igen, Drugeth szellemi ember volt, ezt mindenki tudta róla, sőt félreértett nagyság. Harminc éve tanított már Morva-Fehértemplomban, mikor mi is a keze alá kerültünk. A bécsi katonai levéltárból jött át fiatalon, ahol – állítólag – igen sokra tartották, és jövő várt rá. Ezt nem nagyon hittük el, hogyan lehetett volna őt elképzelni sikeres, megértett embernek, hiszen úgyszólván a lényege volt a meg nem értettség. Már így lépett be az első óráján, így tartotta előadásait, melyekről köztudomású volt, hogy mennyire nincs fogalma senkinek arról, milyen magas színvonalon mozognak. Méltányoltuk a vele esett méltatlanságot, ha tetszett neki, ha nem, és jogosnak éreztük keserűségét, fanyar gőgjét, amely valójában derűs nyugalom volt, elégedettség. De hát, mint a származásáról szóló legendát, ezt is nyilván éppen a látszattal ellenkező volta hívta életre. Az értesülés egyébként úgy szólt, hogy a jövőjét önmaga, erőszakkal tette tönkre egy olyan összeütközésével, melyet a vezérkar jóindulata sem tudott elsimítani.

De hát a pofozkodását és a halálát akarom elmondani. Ezeket azért bocsátottam csak előre, mert az utolsó napjairól szárnyra kelő hírek összefüggőnek látszottak evvel a kelekótya legendával. Természetesen könnyen lehetséges, hogy a hírek egyik főforrása, a kis Bauerwald, a kórházi ápoló, aki szintén tudott e legendáról, éppen ennek az értelmében hamisította meséit, ha nem is egészen tudatosan. De még tovább: az is elképzelhető, hogy a kissé megboldogult öreg Drugeth, ugyancsak ismervén saját legendáját, ő maga komédiázta el végső napjait ennek a hatása alatt. Ne vágjunk azonban a dolgok elébe.

Egyszóval, ezen az első hóesés napján, Drugeth ellenségesen magyarázott valamit a jobbágyok és zsellérek viszonyairól. Olyan szenvedélyesen udvarhű elvei voltak, hogy egészen tűzbe jött, ha erről a kérdésről beszélt, verte az asztalt, lázasan, csaknem költőien zengett a hangja, mint egy forradalmi szónoké. Ilyen perceiben kiáltotta: „Semmiféle lázadás nem isteni eredetű!” De különben halkan, és tényleg okosan adott elő. Városi lakásának két savanyú, sötét szobája tele volt könyvekkel, s ő maga is írt vagy kettőt, hosszú életében. Úgy hiszem, semmi kincsért nem adta volna ezt a békés életét. Mindenki szerette az öreget és nagyra tartotta, mint ahogyan rengeteget tudott is.

– A zsellérség száz éve már fel volt szabadítva – hangzott a hangja -, míg a jobbágy, mint tudjuk, nem volt szabad ember. A vagyoni helyzetük azonban a társadalmi helyzetükkel szemben úgy festett, hogy a zsellér – jegyezzük meg – nincstelenül, a társadalom számára is haszontalan és veszedelmes szegénységben sínylődött, s szívesen cserélt volna a jobbággyal, aki urának szolgálatában általában nagyon jól el volt látva, rendes lakás, élelem, sőt, bizonyos viszonylatokban fizetség is járt neki, s polgári szabadságjogai közül csak az a kevés, illuzórikus nyirbáltatott meg. A társadalmi kérdéseket azonban nem forradalommal… eszeveszett forradalmakkal, a jobbágyság felszabadításával kell megoldani, hanem gazdasági, társadalomgazdasági úton-módon, hiszen a zsellérség mint osztály, úgyszólván megszűnt, és a történelem ekképp igazolta…

Rákiáltott gépiesen a mögöttem ülő, szeplős, cseh fiúra:

– Mit mondtam?

Az felugrott:

– Hogy a jobbágyság felszabadítása… a magyarországi Kossuth-féle forradalom… forradalom…

Drugeth röviden intett, hogy üljön le. Láttuk, hogy remeg a barkója a leplezett indulattól. Szomszédomat állította fel:

– Kinek volt jobb dolga, a zsellérnek vagy a jobbágynak?

Hallgatás.

– Feleljen! A zsellér szabad ember volt, a jobbágy…

– A zsellérnek! – vágta közbe a szerencsétlen, mert a szabadságot tisztelni tanultuk itt is.

Drugeth támolyogva rohant le a dobogóról, csak úgy csörgött a kardja, hörgő hangok jöttek a torkára, és nekiesett a szomszédomnak. Jobbról-balról erősen arcul ütötte, aztán kissé megnyugodva ment vissza:

– Indolens kretén! – ez volt a szavajárása.

Döbbent csend támadt. A legvérmesebb tisztünk sem pofozkodott, szigorú úriemberségre neveltek bennünket. És éppen Drugeth, ez a szelíd tudós…

Napokig tárgyaltuk az ügyet. Megegyeztünk abban, hogy tökéletesen fátyolt borítunk rá, részünkről meg nem történtnek tekintjük. Mint már mondtam, szerettük ezt a vén madarat. Talán kellemetlenségei lettek volna, ha kitudódik. De alig csillapodtak el ezek a hullámok, nagyobb dolgok történtek vele.

December közepe táján elmaradt egy órája, s a következő alkalommal már helyettes jelent meg a szokásos időben. Úgy tudtuk, hogy beteg. Aztán kiépült az újabb legenda, Bauerwald, az ápoló és az egyik gazdasági hivatali altiszt meg a felsőbb évesek útján.

Drugeth közel harminc éve élt már ebben a kisvárosban, ugyanabban a lakásban, a könyvei közt. Jól tudtuk, hogy elégedett és nyugodt ember, a tudományával volt tele, s ez két emberéletre is elfoglalta volna. Talán sohasem akadt dolga nővel. Most – így szóltak a híresztelések -, hogy ősszel két napra Bécsbe utazott, visszajövet a magyarbrodi állomáson, a vasúti restaurációban megismerkedett egy facér fiatal lánnyal – vagy az kötött bele, s kifaggatta a lakóhelyéről, címéről. A lány egyesek szerint távoli rokona volt neki, mások viszont úgy tudták, csak egy utcaszéli nő. Szóval decemberben megjelent ez a lány a lakásán, és ottmaradt nála. A szomszédok eleinte azt hitték, cselédnek fogadta fel, a külseje annak is rossz volt. Ezután jött a meglepetés. Az öreg – szabályszerű díszben, kihallgatáson – bejelentette a parancsnoknak, hogy megnősül, elveszi ezt a lányt, akiről persze már az egész város tudott. Mikor a parancsnok tiltakozott, s minden erejével el akarta téríteni szándékától, dühöngve elrohant. Két napig nem jelent meg az intézetben. Az ezredes ekkor két idősebb tisztet küldött el hozzá, beszéljenek a fejével. Drugeth ki akarta őket rúgni, s állítólag botrányos jelenetek közt adta tudomásukra, hogyha a parancsnok nem terjeszti elő a kérését, lemond a rangjáról. Csaknem könyörögtek neki, térjen észre, egy császári alezredes, egy nagy tudós nem vehet el egy utcalányt. Erre dührohamot kapott és – ismétlem, állítólag – magyarul káromkodva átrohant a másik szobába, kivonszolta a szégyenkező lányt tiszttársai elé, és ilyesmit kiáltozott:

– Én, Drugeth Balázs! Én, Drugeth Balázs!

A tisztek természetesen gyorsan elbúcsúztak tőle. Harmadnap maga a parancsnok kereste fel, mert az öreg egy lemondó nyilatkozatot szerkesztett, és elküldte neki. Ezt hozta vissza.

– Szóval, megtagadja a továbbítást, ezredes? – megint ordítozott. – Akkor majd a szolgálati út megkerülésével…

Úgy mesélték, a kardját is odavágta az ezredes elé. De ez bölcs és jó ember volt, elküldte Drugethhez az orvost, és betegszabadságot adatott neki. Ám a türelemnek is van határa, s az ezredes a saját rangjával játszott volna, ha még továbbmegy: mert egy hét múlva Drugeth megjelent nála kihallgatáson újabb kérvénnyel és leköszönő levéllel, s kijelentette, hogy még aznap megesküsznek. Ez persze megint elmaradt. A lány – az ápoló előadása szerint – megszökött tőle, míg ő a kihallgatáson járt, s az öreg másnap tényleg ágynak esett. Az ezredes, aki már arra gondolt, hogy megteszi a szükséges és kényszerű lépéseket, most ismét meglátogatta, abban a hiszemben, hogy az ok megszűnvén, Drugeth nyilván észre tér. Megbánta jóhiszeműségét: az öreg komiszul és gorombán utasította ki, hadonászva az ágyában, nyögve és ordítozva. Ragaszkodott hozzá, hogy leköszön a rangjáról. Sokat káromkodott magyarul. Mi úgy tudtuk, hogy csak törve beszéli anyanyelvét. Aztán egészen elgyengült, de ha tiszttársai látogatták meg, s felismerte őket, mindig valami torz dühroham jött rá, elűzte magától azokat, akik szerették. Karácsony előtt halt meg.

Ervin

– Tudod, valószínű, hogy e sok mendemondából egy szó sem igaz. Az öreg megbetegedett, talán fogadott egy ápolónőt, és veszekedett is néha, s a látogatói is bizonyára rosszkedvűen távoztak tőle. A tisztjeink sohasem beszéltek ezekről a dolgokról, s később, ha mégis szóba került előttük ez a képtelen, szomorú mese, a leghatározottabban cáfolták. No, igyál.

– A temetés teljes katonai pompával folyt le. Úgy mesélték, hogy az ezredes saját felelősségére visszatartotta, sőt megsemmisítette a már nagybeteg Drugeth kérvényét. Az egész város ott volt, mi is kivonultunk, díszben. Mondom, fehérség, téli derű keretezte történetét. Letaposott hóban lépkedtünk, vastag takaró borította a temetőt, a sírokat csak enyhén hepehupás sorok jelezték. Oldalt helyeztek el bennünket, a temetésből csak egy sáros-havas buckát láthattam, a felhányt földet. A végtelen csendben, miután a vezényszók halkan elpattantak, a pap hangja hallatszott csak, visszhangtalanul, beleúszva a széles vidékbe. Mindnyájan megilletődve álltunk. Megemelték a koporsót.

– Ekkor felrémlett előttem Drugeth Balázs csontos arca, a szomorú ádámcsutkája, a barkó, a kese bajusz, az előkelő orra. Úgy gondoltam, világosan, hogy az utolsó történelemórán láttam így az arcát. Oktalan szorongást olvastam ki a szeméből.

– Honvágy? Nem volt ez honvágy – miért mondom ezt? A honvágyat én is nagyon jól ismerem, az magas láz, heveny kínszenvedés, felgyújt és összeroppant, hamar elcsendesedik, nem is bírná sokáig az ember; aztán még évekig vissza-visszajár, már ismerjük, és meghajtjuk előtte a derekunkat, beletanul, aki gyakorolja. Hiszen Drugethnek még annyira sem volt hazája, mint nekem.

– Aztán eszembe jutott egy régi előadása, a szavai, a nyöszörgő hangja. Csak felfigyeltünk, mit beszél, mi nem tetszik már megint neki. „Rákóczi – magyarázta -, Rákóczi Ferenc nem is akart a lázadás élére állni sohasem, adatokkal igazolható, hogy birtokait ki akarta cseréltetni ausztriai birtokra, német ruhát viselt, hogy ellenszenvessé tegye magát a nép előtt… aztán Lengyelországba menekült, ahol többször felkeresték a lázadás vezérei. Ő elzárkózott, végül kénytelen volt mégis tizenkét zászlót küldeni, de a szigorú utasítással, még ne bontsák ki.”

– Tudod, szinte hallottam ott a panaszos-keserves hangját. „A tarpai országos vásáron, május huszonegyedikén, Esze Tamásék mégis kibontották a zászlókat, és felcsendült Ugocsában, Beregben a szörnyű, velőbe markoló Rákóczi-induló, ez a tébolyító muzsika, ez a szomorú riadó, ez űzte a mezítlábasokat és a művelt, józan Rákóczit is, saját felkelése kényszerűségének engedett ő is, ennek a zenei-hősi-indulati kényszernek, noha tudhatta, mire vezet a lázadás… de elsodort mindent a gonosz, iszonyatos muzsikája…” Szegény öreg, micsoda indulatba jött, nyöszörgött a kíntól. Tudod, nem mondtam, hogy az egyik könyvével külföldön is sikere volt, haladott szellemét tisztelték, korát megelőzte, így tartották Nyugaton. A morva-fehértemplomi temetőben olyan izgatottság fogott el. Látni véltem Drugeth Balázst, amint görnyed, görnyed, és a Rákóczi-induló kísértetiesen pereg fölötte, s végül lerogy a hóba. Az az ostoba legendája biztosan szemenszedett hazugság csak, talán elvadította őt, nem tudom, mi történt az utolsó napjaiban, de ez – mikor a fekete-sárga, puha morva földbe lezuhant a teste, a halálos fehér csendben -, ez igaz, ezt oly világosan láttam: a két enyves szem, s bennük valami oktalan szorongás, valami tétova… oktalan… gyötrelem…

– Sokáig álltunk a hóban, de nem éreztem, hogy fázik a lábam. Végül mégiscsak eltemettük őt… „Kettősrendek-jobbra-át! Század-in-dulj!” Csillogó rézgombos köpenyeinkben büszkén meneteltünk a városon át.

– Aztán most eszembe jutott ez az egész. A szép fekete „fegyverkabát” helyett ez a fekete-fehér, ingmelles egyenruha van rajtam… hiszen szeretem ezt a pincérviseletet… Na, gyerünk!

Frissen pattant fel. A bár még éldegélt, a zene azonban már régen elvonult.

– Te… – fordult hozzám, a szememben kutatva.

– Te, nehogy azt hidd, hogy ezt az egész történetet most találtam ki… nincs nekem semmi bajom. Csak olyasmit mondtál, hogy humánus tevékenység…

– Hiszen imádom a trente-et-quarante játékot, a langusztot, a jó ruhát… de egyszer meghal az ember… és nekünk valami fűszeres, erős keserűség is kell, kicsit rongyosnak és véresnek is kell lenni… nem vagyok én langyos sehonnai, keresztény dzsigoló…

– Nézd, gyerekem sincs, csak meghal az ember egyszer, és… bizony isten félek ettől a… szem alján kigyúló, ismerős lángtól… azért is mondtam el a Drugeth-dolgot, talán így kibeszélve, elvetélődött a mérge, talán nagy jót tettél velem…

Magam

„Részeg fővel – gondoltam ekkor – verset is csak a részegek számára lehet írni.” Először elképedtem: milyen értelmes ez a szép fiú – aztán megrökönyödve, egyre jobban elzárkóztam oldott érzelmessége elől. És – minthogy szervesebb kötelékkel volt hozzám kapcsolva, semhogy ezt egykönnyen elszakíthattam volna – erősen szégyenkeznem kellett gyengeségén, helyette is; s el kellett utasítanom ezt a laza, értelmének csak az imént megismert erejéhez annyira méltatlan, salakosan renyhe belső magatartását. Elfordultam szégyenünktől, takargattam magam elől is, hogy feledjem a kínos, szemérmetlenül rossz ízű emlékét, s nem is bolygattam mind a mai napig. Megtudtam-e azóta valamit is a dagály erejéről, igazságáról, titkairól? Csupán Ervinről kaptam végső híradást.

Ma délben, tehát tíz évvel fenti esténk után, itt Budapesten, a Belvárosban, pontosan a Váci és a Régiposta utca sarkán összeakadtam egy közös rokonunkkal. Az örvendező kérdezősködések közben egyszerre csak elkomorult az arca:

– Igaz is… Emlékszel te Ervinre?

– Mi van vele?

– Hát… én is csak pár napja tudtam meg… karácsonykor meghalt Oloronban…

Egy régi vers sorai indulnak meg a fülemben: „…s állunk zöld gőzökbe, míg – légcsőnk lassan mállik -, így érkezik a dagály – és elborít állig…” Ervin előredőlve, idegenes kiejtéssel, a szavakat tétován keresgélve, még okosan magyarázza: „…tudod, nem vagyok én langyos sehonnai… keresztény dzsigoló…” S a végén már csak nyöszörög: „…ez a szörnyű muzsika…”

Bizonyára – így remélem – csendesen, békén hunyta le a szemét, hogy mi a hamisság, és mi az igazság az ügyében – „nem álltam ágyánál ezüstkanállal” -, azt csak ő tudja, mint ahogy a Drugeth-legenda nyitja is nyilván a birtokában van már.

Semmi egyebet nem közölhetek róluk.

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MTI | Illusztrációk: Pixabay

---

---

még több történet és novella