Szombat reggel Mara egy Kalifornia-nótával indította a napot, és én már szombat este is Kalifornia-nótával akartam felelni rá, de tegnap ezt a tervet elmosta, hogy 50 éves lett a Pink Floyd Dark side of the Moon című albuma (lásd tegnap esti himnusz és búcsúzene).
Kaliforniában van valami különös, csak rá jellemző erő és aura,
mit ne mondjak, Jack London is Kalifornia szülötte. Nem egy, nem két dal született Kaliforniáról, én most egy régi kedvencemet hozom, bár ez nem igazán esti zene. Kaliforniáról azonban aligha juthatott volna eszembe más. Személyes emlékem fűződik ehhez a dalhoz, de most nem elevenítem fel. Az a pár ember, aki most az oldalt olvashatja, talán emlékszik is rá.
Mara valamikor a hét elején azt írta az egyik Lana Del Rey dal kapcsán, hogy olyan, mintha valaki nosztalgiával gondolna egy olyan múltra, amit csak elképzelt magának. A Hotel California is áraszt magából egy olyan mélabús párásságot, mintha az Eagles már a dal születésének pillanatában nosztalgiázott volna – mintha olyasmit búcsúztatnának, ami sosem történt meg.
és ami soha senkivel, soha sehol, soha semmikor nem fog megtörténni.
Illusztráció forrása: Pixabay
Bevallom, a poszt születésekor nem emlékeztem rá, hogy milyen személyes emléked fűződik ehhez a dalhoz, de most éppen olvasgatok a régi oldalon, és véletlenül rátaláltam. Ahol mesélsz a barátodról, aki hasonlított Dan Coolbirth-re…
🙂 🙂