Ismerd meg önmagadat, ismerd meg a nagyvilágot!
Bölcselkedővé váltam volna? Ha igen, az kissé veszélyes. Legalábbis sokan tartják veszélyesnek vagy sekélyesnek, fontoskodónak a bölcselkedőket. Vagy inkább arról van szó, hogy az ember egy idő után próbálja megérteni, mi történik vele, mi történt a múltban, és mi az, ami ezután történik majd.
„Túl az életút felén”,
igyekszik megérteni azt is, hogy miben is áll annak a világnak a lényege, amelyben eddig élt, és amiben, jó esetben még dupla annyit él. Mi értelme volt itt lenni ilyen sokáig, megharcolni minden napot, és mi értelme itt maradni, ha nem vállalja fel a megértés és akár a gyanús bölcselkedés kockázatát is?
Ráadásul ez a generáció olyan korban él, mely nem ad már kapaszkodót. Nem aranykorokat sírnék vissza, de azt mondani talán nem merész, hogy akadtak olyan időszakok, amikor az emberek több evidenciával dolgozhattak. Jöhet majd egy olyan kor is, amikor a kételyből, a kérdésekből lesz hiány, s az a kor ránk gondol majd vissza sóvárogva:
Ó, voltak korok, ahol több kérdéssel dolgozhattak eleink.
Nincs nap, amikor ne próbálnék rendet rakni a fejemben; amikor ne igyekeznék megérteni valamit abból a világból, mely szétesik alattunk. Miért esik szét most? Miért így? Miért nem történt semmi, ami egyben tarthatta volna?
Sok válasz létezik, de bármelyik kérdésből, bármelyik válaszból indulunk ki, mindegyik alapja ugyanaz a kérdés:
Ismerjük a világot egyáltalán?
Ismerjük önmagunkat eléggé ahhoz, hogy kérdéseket tegyünk fel, s vagyunk annyira önmagunk birtokosai, hogy néha válaszokat is találjunk? Valószínűleg nem, így aztán előáll az a paradoxon, hogy míg kérdezünk és válaszolunk, végső soron erre való képességünket és jogunkat kérdőjelezzük meg.
Mégsem mondhatunk le erről a jogról, mégsem mondhatunk le képességeink pallérozásáról. Néha e paradoxon szorításában is találhatunk gyújtópontokat, talán épp azt az alapkérdést, amely minden más kérdés origója.
Önmagunk megismerésének igénye egyre erősödő igény, az önismeret fejlesztése jó ideje trend, önismereti kurzusok és terápiák hada verseng a lelkekért, gombamód szaporodnak a módszerek és technikák, ezer és egy műhely kínál lehetőséget rá, hogy ne csak megismerjük önmagunkat, de ha lehet, generáljunk önmagunk számára megváltást is. Sokszor tűnhet úgy, hogy itt vannak végre a biztos megoldások, ám azt gyanítom, hogy e módszertani túlburjánzás, a megváltási-önismereti kurzusok elszaporodása nem megoldás, mint inkább tünet.
Értem az embert
– vagy inkább érteni vélem –, a magányos és bizonytalan embert, akinek sosem volt a kezében gyeplő, aki sosem bízott önmagában és másokban, aki bódultan bolyong egy szétbombázott világ romjain, aki ebben a káoszban, ebben a törmelékké lőtt világban attól is boldog, ha csak meglát egy épen maradt ajtót.
Értem, hogy mérlegelés nélkül, védtelenül sétál be szinte bármelyiken, minden látszat ellenére nem érdekli, mi van odaát, kap-e tényleg valamit vagy épp ott húzzák le róla majd a legutolsó bőrt. A lényeg számára ugyanaz: visszahúzódni valahová. Ebből a nyugtalanító, pusztító káoszból.
Visszahúzódni, ha nincs máshová, akkor a saját énbe. Ez a trend, ez a divat épp ezt kínálja. Foglalkozz magaddal, bíbelődj a magad bajaival végtelenül hosszan. Persze, ki merné megkérdőjelezni ennek jogát? Ki merné azt állítani, hogy ezek az emberek bajban vannak? Ki merné azt mondani, hogy ne segítsünk a bajbajutottakon?
Senki.
Én viszont azt mondom, ez az út nem vezet sehová. A legtöbb esetben. Mert a motiváció ugyanaz, ami a problémát létrehozta. Épp önmagunk és a világ megismerésének hiánya – megismerhetőségnek lehetetlensége? – áll a világ, helyesebben világszemléletünk összeomlásának hátterében. Gondjaink oka épp az, hogy az ember talán még sosem tárta igazán szélesre a psziché ajtaját a világ előtt, a civilizáció létrehozásával is barikádot épített a világba, valamit, ami elválaszt minden mástól, ami – úgy tűnhetett – megóv minket a fagytól, széltől, áradástól.
Épp ez a civilizáció hivatkozik aztán arra, hogy egy embernek két feladata biztosan van:
- meg kell ismernie önmagát,
- és meg kell ismernie a nagyvilágot.
Ebben egyet is értünk.
De ha megnézem, mit jelent ez a gyakorlatban, hamar rájövök, mennyire alantas célkitűzés ez valójában; mennyire a tudatszűkítés eszköze, épp úgy, amint számos népszerű, univerzális megoldást adó, önmegvalósító, öngyógyító kurzus.
Mit is értünk az alatt, hogy megismerni a nagyvilágot?
Általában azt, hogy ismerjünk meg más kultúrákat, más országokat, más embereket. Tudjuk meg, hogy más emberek ugyanebben a kérdéskörben mit tudtak meg; tudjuk meg, hogy más emberek mennyit tudtak meg önmagukról, s ennek fényében milyen életet alakítottak ki. Legyünk világlátottak. De mit jelent ez mostanában? Mondhasd el magadról, hogy jártál már Londonban, s bár New Yorkot nem ismered olyan jól, mint például Párizst, de azért, ha egy jó kávé kell, ott is tudsz egy tuti helyet.
Tájékozott vagy a világ dolgaiban, ismered az aktuális politikai helyzetet, felvilágosult vagy, követed a mainstream nézeteket, olvasol, moziba és színházba jársz, hétfőn olasz kaját csinálsz, kedden kínait, és így tovább, oldalakon át folytathatnám, addig-addig, míg végül szánalmas paródiává züllene a felsorolás, és a világutazó urbánus karikatúrája rajzolódna ki előttünk.
Hol itt a gond?
– hisz mindez voltaképp valóban klassz. Mi volna abszurd vagy parodisztikus abban, ha valaki mindezt így gondolja, és így teszi? Igaz is.
Amikor azt mondjuk: ismerd meg önmagad, és ismerd meg a világot, ráadásul ennek igyekszünk is megfelelni (nagy vonalakban a fenti leírás szerint), akkor rögtön meg is nyugszunk, hisz azt gondoljuk és érezzük, hogy volt két kritérium, s mindkettőnek megfeleltünk, legalábbis igyekszünk mindkettőnek megfelelni. Ez a nyerő párosítás:
a nagyvilág és én.
E kettő megismerése. Csak azt nem értjük igazán, hogy ha egyszer egyre többen hódolnak e kettősségnek, vagyis egyre több a felvilágosult, önmagát és a nagyvilágot is jól ismerő ember, mi több, az ilyen emberek száma az internet elterjedése óta exponenciálisan nő, akkor, hogy a francba lehetséges, hogy mégis széttart és széthullik a világ, és legégetőbb gondjaink megoldásában egy tapodtat se jutottunk előre? Mégis hogyan létezhet ez?
Íme az ok, íme a megoldás (íme a legrosszabb értelemben vett bölcselkedő): A nyerő kettős, az önismeret és a nagyvilág ismerete valójában nem kettő dolog, hanem egy.
Mindkettő esetében az ember áll a központban,
s van még ugyan egy csöppnyi kollektivitás bennünk, akkor nyugodtan fogalmazhatunk úgy, mindkettő RÓLUNK szól. Ha van különbség önismeret és a nagyvilág megismerése között, akkor az épp annyi, mint amennyi az „én” és a „mi” közötti különbség. Persze ez sem elhanyagolható, van az a nézőpont, ahonnan a totális „mi” elérése is forradalmi előrelépés lenne a számunkra, ugyanakkor ez akkor csak egy rendkívül szűk kör, s vétek ezt egy tágas, univerzális térnek vagy működésmódnak beállítani. Az „én” és a „mi”, így vagy úgy, de ugyanarról, a Homo sapiensről szól.
Úgy tűnik, hogy harcainkat is ez generálja, amikor az „én”-t igyekszik bekebelezni a „mi”. Hol az egyik, hol a másik „mi”. Ennek úgy lehetne csak vége, ha egyszer az egyik végleg győzne. Ha én dönthetném el, akkor az „én”-t pártolnám, hogy az kebelezze be a „mi”-t, így a Homo sapiens megismerése az „én” belsőjébe kerülne, a „mi” pedig többé nem terrorizálhatná az „én”-t.
Ha „én” és „mi” már egy, akkor kinyílik egy egészen új lehetőség, és nemcsak az önismeret nyer új értelmet, hanem egészen más fénytörésbe, sőt, merem állítani, hogy új dimenzióba kerül a nagyvilág megismerése is. Már nem Velence a cél. Nem egy képtár, nem egy mozi, nem egy pláza, nem egy újabb repülőút. Nem is egy új regény. Semmi abból, amit ma műveltségnek, tájékozottságnak, világjártasságnak mondanak. Nem lesz cél egy új idegennyelvtudás. Mindez, és ennél is több, bőven elfér az „én” berkein, az önismeret körén belül.
Ekkor az ember más állapotba jut.
Nem kívülről várják el tőle, hogy ismerje meg a nagyvilágot, hisz kívül már senki sincs. Belső, elemi erejű igénnyé válna ez, már csak az a kérdés, hogy mi volna akkor a cél. Ez az ember, szemben a felvilágosult emberrel, megvilágosult lesz, és a megvilágosodottak csodálkozásával és erejével hajolna le a lába elé, ahhoz, ami megvilágosodásának első pillanatában épp a szeme elé kerül; lehajolna az első fűszálhoz. Végre feltenné a legfontosabb kérdést. Azt a kérdést, ami csakugyan a nagyvilág megismerése felé vezet, s amikor fűszál csiklandozza, légy kerülgeti, madár repül fölötte – bármi az útját keresztezi, bármi, ami él –, először az emberiség történetében, őszintén, önmagáról megfeledkezve, végre megkérdezné:
Ki ez?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több publicisztika
“visszahúzódni valahová-ebből a nyugtalanító, pusztító káoszból”. Milyen klassz írás megint. Azt hiszem el kell telnie az egyéni életútban legalább ötven évnek, amire az ember megfejlődi, hogy így gondolkodjon és érezzen. Az én mesterem mindig az mondta hogy kiszakíthatatlan részei vagyunk a körülöttünk lévő hatalmas morfogenetikus mezőnek(ez lenne a közös tudtaháló) s bármit teszünk vagy éppen nem teszünk az hatással van az egészre. Valóban tengernyi módszer létezik akár terápiás akár önismereti céllal- az utóbbi pedig egy soha véget nem érő történet, melyhez az egyik legjobb forrás a feloldódás a természetben – ahogy írtad-visszahúzódni valahová:-))ami kiszámítható, szép és teljes- milyen sokat adtok a “mi”- nek, szóval úgy tűnik abban a térben sikeresen megtörtént a “mi” internalizációja az “én”-be.
Örülök 🙂