Írói lét | Nem kaptam fel a vizet, de nyugodtabb se lettem

Írói lét | Nem kaptam fel a vizet, de nyugodtabb se lettem

---

Válaszom egy ma reggeli hozzászólásra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ventiláljak. Amit nem szoktam. De nem akarok úgy dolgozni tovább, hogy belül meg rág a csalódottság. Az a feszültség, amit orvosi javallat szerint is kerülnöm kellene az infarktusom óta, de még jobb lett volna kerülnöm-kivédenem még előtte. Tehát: érkezett ma reggel egy hozzászólás:

„Titkos a terület is- nahát azért ezt nem gondoltam, hiszen élő kapcsolatod van a vadászokkal, meg gondolom az önkormányzattal is, meg nyilván vannak szomszédok is. Ki fogja elhinni neked, hogy ezek a te birtokodon történtek, ha ennyire rejtett? Hiszem, hogy sokkal több támogatód lenne, ha bíznál az olvasóidban és nem csak a hátad mutatnád nekünk. Ne kapd fel a vizet- értjük, hogy miért van így.
Szóval akkor ez is a dark side- milyen jó írások vannak ott, kár, hogy itt az új oldalon elment az egyensúly másfelé. No nem mintha ettől nem lenne még érdekesebb, csupán hiányoznak a te jó kis novelláid, vagy regény részleteid.”

---

Az, hogy a rezervátum is „inkognitóban” van,

annyit tesz, hogy nem széles körben ismert, így például nem jelennek meg a területen természetfotósok, akik közül sokan szívesen jönnének ide (rendszeresen kapunk ilyen leveleket). Nem kétséges, hogy akadnának, akik egyeztetés nélkül, kéretlenül jönnének ide, az újságírókról nem szólva. Így is előfordult, hogy valaki egy madár miatt idejött – szerencséjére nem találkozott velem, csak utóbb tudtam meg, hogy itt járt. Szerintem ez nem akkora szám. Számos közéleti, ismert ember lakhelye például ismeretlen, mert nem akarják, hogy a kapujuk előtt dekkoljanak páran. Ez szerintem jogos, a mi esetünkben pedig még inkább az. Szerintem.

Hogy ki fogja elhinni? Miért, te nem hiszed?

Egyébként – őszintén – nem érdekel, ki hiszi, ki nem. Aki nem hiszi, és most még finom leszek, kötözni való bolond, de legalábbis oszlopos idióta, mert elég egy kicsit körbenézni a blogok között, a videók és fotók között, videók ezrei, fotók tízezrei, térképek százai, és körülbelül 5000 blog között, és ha azután is azt hiszi valaki, hogy mindez vetítés, akkor az elmeállapota vetekszik a legvadabb laposföldhívők tragikus állapotával is. De tegyük fel, hogy nem hiszi el senki (ahogyan találkoztunk már évekkel korábban is olyannal, aki megkérdőjelezte a Zafír-túra valódiságát, sokkal korábban meg olyannal, aki azt hitte, hogy Centauri nem létezik, hanem valójában Esterházy Péter). Engem az sem zavarna. Ha egyszer arra ébrednék, hogy általános a nézet, hogy a rezervátum csupán fikció, talán még meg is könnyebbülnék. Számos tehertől és feladattól szabadulnék meg, nem dokumentálnám tovább, és végre kifeszíthetnék egy függőágyat a patakparton, kivennék egy nap szabadságot, és egész nap heverésznék (amire évek óta nem volt példa).

Néha leülök 5-10 percre; akkor szoktam érezni, hogy én ezzel tökéletesen boldog volnék. Hacsak üldögélhetnék ott. Nézhetném a vizet és a szitakötőket. Nos, ha kiderülne, hogy nem hisznek a rezervátumban, és bennem (amúgy a közösségi oldalakon tömegével vannak olyanok, akik mindent megkérdőjeleznek, de ez csupán egy tömeg trollá válásának manifesztuma, nem pedig a kritikai szellem jogos tömegesedése), többet kaphatnék ezekből az 5-10 percekből. Már nem kellene sietnem, hogy beszámoljak bárkinek bármiről. Akár el is költözhetnék északra, ahogyan azt sokszor a szívem diktálja, hogy többé ne halljon felőlem senki semmit.   

---

---

Bizalom és támogatás.

A napokban jön ki velem egy hosszú riport, ahol erről is szó lesz. Először nézzük a bizalmat, mert emiatt sokat gyötrődöm az utóbbi időkben. Célozgatok is rá, néha egy-egy rövid, visszafogott esszét is írok, de nem mondom ki, mert alapvetően sértő, de most mégis kimondom, illetve megkérdezem: bízzak azokban, akik szemlátomást tömegesen támogatnak idiótákat, szélhámosokat és kalandorokat? Valahol az utóbbi hetekben írtam már: szerintem a populáció 80 százaléka biztosan nincs eszénél újabban. Ma azt mondom, több az, mint 80 százalék! Félőrült, igénytelen, agresszív, ősbunkó társadalmak irányítják és rombolják tovább a világot. Annyira szar a helyzet, annyira undorító, annyira reménytelen, hogy a legtöbbször úgy érzem, nincs értelme írni erről, mert csak arra volna jó, hogy a keveseket is vérig sértsem – amikor bevallom, hogy a Homo sapiens iránti undorom sosem volt olyan elsöprő erejű, mint újabban. Az ember, a mai formájában, és abban a formában, amivé most már nap mint nap alakul, nemcsak tiszteletre, de bizalomra se méltó.

Naivitás azt gondolni, hogy az inkognitó az akadálya a támogatásnak.

Erről is beszélek az interjúban: az irodalmi élet sem ad – és nem is adott – sosem megfelelő támogatást, ebből a szempontból kisstílű, és pontosan annyira alantas és undorító, mint a társadalom nagy egésze. Ebből a szempontból viszont az legalább elmondható róla – mármint az irodalmi életről –, hogy remekül reprezentálja a társadalom siralmas állapotát. Látszat csak, hogy az irodalom felülemelkedne, vagy valamiféle magasabb minőséget képviselne az általános állapotokhoz képest. Én épp ellenkezőleg látom: a kortárs irodalom és annak résztvevői – akik közül ti is, te is sokakat olvastok és szerettek – tevékenyen és súlyos (eddig még soha senki által fel nem vetett és be nem hajtott) felelősséggel tartoznak a mai állapotok miatt. Az írók ott voltak, amikor meg lehetett volna akadályozni alantasságokat, de legalábbis lassítani a közösség romlását, de úgy segítettek csak, mint a sportszeletes csávó. Annyira hülyék voltak, hogy évtizedekig csak tátott szájjal bámultam. Ezért írtam úgy 20 évig, hogy nem publikáltam.

1985 óta írok novellákat, 1989-ben fejeztem be az első regényemet. Publikálhattam volna 1995-ben. Nem tettem. 1996-ban. 1997-ben vagy 1999-ben. Esetleg 2000-ben. De nem tettem. 2001-ben sem, 2002-ben se gondoltam. 2003-ban még mindig nem… Rengeteget írtam, komplett regényeket is, K27 barátom a megmondhatója, de még 2004-ben sem publikáltam egy sort sem. S mindvégig (főként) azért, mert nem akartam ebben részt venni. Mert nem akartam fejest ugrani az árnyékszék aljába. Mert a hátamon a szőr is felállt, ha csak az irodalmi élet távoli érintésére gondoltam.

Amikor 2006-ban végre publikálni kezdtem, akkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy javul a helyzet; egy pillanatra úgy tűnt, hogy talán friss levegő tódulhat az irodalmi élet árnyékszékébe. Mára már világos: nem, nem javulhat a helyzet, sőt. A kortárs irodalmi élet súlyos felelősséggel tartozik azért, amiben ma vagyunk. Épp azért, mert még mindig sokan feltételeznek az írótársadalomról valamiféle elfogulatlan minőségérzéket, holott a kortárs irodalom „java” csapnivaló, és se esztétikai, se erkölcsi szempontból nem méltó az irodalom megnevezésre.

A kortárs irodalmi élet sokáig vindikálta magának a jogot,

hogy a társadalom úgynevezett lelkiismerete legyen, a minőség és emberség és ki tudja mi mindennek a felkent képviselője, de amikor elcsúszott minden, szarrá ment minden, elegánsan visszahúzódott (mintha mosná kezeit, mintha korábban úgy került volna bele a közélet centrumába, mint Pilátus a Krédóba). Micsoda képmutatás! Micsoda gyávaság! – Míg a szabadságharcos és bátor látnok álcáját ölti magára. Ma a kortárs irodalom alapvetően visszavonulóban van a közéletből, anélkül, hogy bárki bármikor feltette volna a kérdést: ha a magáról feltételezett minőségnek és hatalomnak csak a töredékét is birtokolta, akkor vajon mi a felelőssége abban, hogy ilyen lett a világ köröttünk?

De még mindig jobbak azok, akik már inkább csak lapulnak (páran pedig már meghaltak a nagyhangúak közül), mint azok, akik makacsul továbbosztják az esztelenséget.

Pofázás ment és megy, arcoskodás és veretés, ma is, és ez rohadtul nem inspiráló a magamfajtának. Ha sokat gondolkodom mostanság, akkor nem azon, hogyan kellene kiadni egy újabb könyvet, mint inkább azon, hogy meddig kísérletezzek még ebben a szarviharban?

De rinyálni sem akarok, utálom az éhező művészeket is. Ha én éhezek, kussolok. Nem érdekel, ki ért vele egyet és ki nem. Nem házalok magamért. Valamiért házalok, a Cenwebért, egy rezervátumért, fajokért. A többi meg az én dolgom. Azon agyalok inkább, hogy meddig tartsam életben ezt a küzdelmet, és mikor kellene azt mondani: jó volt, szép volt, ennyi, vége – ennél több nem fér bele, de ez még megérte.

Ami a novellákat (és regényrészleteket) illeti.

Normális esetben úgy működne az úgynevezett kultúra, hogy a magamfajta író novellákat és könyveket ír, és abból legalább elemi szinten megél. S nem úgy, hogy mindehhez kapcsolatokat kell kiépíteni és benyalni másoknak. Tetszelegni és szépelegni (vagy ilyen, vagy olyan) írói társaságokban. Megtartani a hetvenedik, hatvanadik születésnapot, századszor is köszöntőket mondani, ezredszer is hálálkodni, és tízezerszer felemlegetni, amikor együtt ültünk az alkotóház teraszán, s kölcsönösen felterjeszteni egymást (magunkat) fiszfasz-díjakra. (Miféle irodalom felfogás az, ami rendszeresen gyakorolja egymás tömjénezését, ahelyett, hogy nap mint nap kisebb forradalmakat vezetne, akár a többi író esztétikája ellen is.) Tökéletesen értem Rimbaud-t, aki tizenhét évesen otthagyta az egész irodalmi életet (és elhúzott a sivatagba), amely már az ő korában sem volt mentes a belterjességtől és a középszer ünnepelt uralmától.

A nagy keretet én nem tudom megváltoztatni.

Nem tudok azon változtatni, hogy az irodalmi élet ilyen, és azon sem, hogy több irigységet és gáncsoskodást kaptam, mint támogatást. Nincs befolyásom arra, hogy az irodalmi életben is épp oly kevés az igazán jószándékú, nyitott és minőségérzékkel is megáldott emberfő, mint bármelyik pártgyűlésen. Nem én intéztem úgy, hogy olyan támadások érjenek, melyek évekre elvágnak a közösségi oldalamtól, és ezzel „belekényszerítenek” a weboldal építésébe.

Én nem akarok és nem leszek „meg nem értett” művész. A művész szót alapból is rühellem. Éhező író sem. Ha éhező leszek, akkor éhező dokkmunkás, éhező kubikos, éhező proletár, éhező bolti eladó, éhező földműves, éhező ökológus, éhező hontalan leszek. Éhező író soha.

Ha eltekintek attól, hogy az irodalom létjogosultsága szerintem egyre kevésbé evidencia, legalábbis talán javára válna, ha pár száz évre alábukna a mélybe, és szinte megsemmisülne, hogy aztán egy minőségibb ember vegye elő, mint régi-új alternatívát 2227-ben. Ha abból indulok ki, hogy szeretnék még novellákat írni és regényeket befejezni és kiadni (Mara a tanú rá, hogy regényen is sokat dolgoztam az utóbbi hetekben), akkor is az a helyzet – amint azt roppant szellemesen már évekkel ezelőtt megjegyeztem –, hogy

lehet úgy élni, hogy nem írunk, de nem lehet úgy írni, hogy nem élünk.

Vagyis a Cenweb, és voltaképp minden, amiről nálunk szó van, végső soron a túlélésről szól. Abban a pillanatban, hogy a Cenwebet sikerül hosszútávon is fenntarthatóvá tenni, „hátradőlhetek” és írhatok több (sok) irodalmat is.

Vagy menjünk vissza oda, ahol volt egy hónapban két novella, három blog és két fotómontázs?

Napi 16 órát dolgozunk (nem ritkán megvan az 18-20 óra is)

– jó ideje már mind a ketten –, hogy eljussunk oda, ahol az irodalom az én életemben ismét domináns lehet. Apró titok, de Mara is készül könyvvel, sőt közös kötetet is tervezünk. De az élet vérlázítóan egyszerű: nem tartunk még ott. Ez egy út, haladunk, szemlátomást szinte minden nap lépünk valamit, igyekszünk, harcolunk – szerintem elég kitartóan, elég kevésért, elég nagy odaadással és invencióval, de most nem tartunk még ott, hogy a Cenweb stabilan működne, és emiatt több időt szánhatnék az írása. Azt meg épp csak említve – mert hiszen elhatároztam, hogy nem panaszkodom, és valóban nemigen tettem az utóbbi egy évben –, hogy egy hónapban ha akad 2-3 fájdalommentes nap, akkor már boldog vagyok. Nem, a 2023-as infarktusom nem múlt el nyomtalanul. Árva szót sem szóltam róla, de 2024 szeptember óta romlott a helyzet. Kussoltam, csak csináltam, csak csinálom, csak tűröm, mintha szöges zubbony volna rámlakatolva, és nekem ebben kellene minden nap táncolnom – a rezervátumban, a Cenweben, és az irodalmi életben.

És tocsogjak naponta a saját vérhigítós véremben, ami pontosan annyira undorító, mint amilyen a sok agresszív, köztereket és közéletet ellepő, hiperaktív, ám csekély értelmű troll vére volna, azért én – ha csak egy mód van rá – táncolok. Táncolok ma is, talán még holnap is táncolok. Táncolok talán még egy évig, bárhogy is fúródnak a szegek a húsba minden mozdulattal, minden mondattal és szóval, minden munkával és tervvel, minden sikerrel és kudarccal egyre mélyebbre és mélyebbre – táncolom ezt a rondót, de sosem táncolok úgy, ahogyan mások fütyülnek.

Köszönöm Mara, hogy még te is táncolsz….       

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Centauri

---

---

még több blog