Végre megvan az ideális testsúly! | blog
Hadd osszam meg veletek a legújabb apró örömöt. Azt az örömöt, amiről őszintébb hangnemben azt kell mondanom: hatalmas.
Talán csak időleges, de boldogság.
Csak épp én magam vagyok az, aki nem hagyja ünnepléssé fajulni az újabb súlyhatár átlépését. Valójában talán posztot sem írok róla, ha nincs egy orvostanhallgató, aki tegnap gratulált az eredményhez. Tegnap ugyanis először csúsztam le a 76 kilós súlytartományba.
Ez egyrészt nem igazán jelentős fogyás ahhoz képest, hogy legutóbb 79-nél írtam erről (június 15-én), és azóta eltelt másfél hónap (2024 júliusában a havi fogyás volt 13 kiló!), szóval 45 nap alatt 3 kilót elfüstölni nem igazán kiugró teljesítmény. Azzal együtt sem, hogy legutóbb a hőhullám idején muszáj volt orvosi tanácsra felfüggeszteni a fogyókúrát, és persze edzéseket sem tarthattam negyven körüli hőségben.
Másrészt nem is a 76 kiló a végső cél, hanem a 70-72 kiló közötti tartomány, s ez még kicsit odébb van.
A fogyókúrás program kemény szüzséje
csak annyi, hogy 93-ról kell elvergődni 71-ig. Még rövidebben: le kell adni 22 kilót. Ennyi. Esetleg annyit tennék hozzá sokak rosszallására: amilyen gyorsan csak lehet. Tudom: gyorsan fogysz, gyorsan hízol vissza. Ebbe én kevésbé hiszek. Biztos így van, amúgy, de nálam nem. Erre már bizonyítékom is van. A tavalyi rapid, kegyetlen fogyást sem füstöltem el pár hónap alatt. Vesztettem belőle egyéb egészségügyi okok miatt, de alapvetően maradt.
Mondanám nagy arcoskodással: fegyelem kérdése az egész.
De bármennyire is kísért a lehetőség, hogy lenézéssel gondoljak azokra, akik képtelenek az efféle fegyelemre, újra és újra felidézem: nem mindenki regényíró, én pedig a regényírás (és a kutatás) miatt már kamaszkoromban megtanultam tudatosan kikapcsolni mindent, ami hátráltathat, nemcsak az éhségérzést, de még a szomjúságot is (utóbbi veszélyes is).
Vagyis inkább azt kell mondanom: nekem könnyű – másoknak nehéz. És ha nekem is annyira nehéz volna, talán én is elbuktam volna ezeket a próbákat.
Van itt azonban még valami.
Egy tartomány a két szélső érték, a 93 és a 71 között. Az ideális testsúly tartománya. Ezt nemigen szoktam számolgatni, de a testsúly-kalkulátorok szerint az ideális testsúlyom 65 és 77 kiló között van valahol. Ennél közelebbit azért nem tud mondani a kalkulátor sem, mert az ideális testsúly nemcsak a kor és a magasság függvénye, hanem az izmoltságtól és alkati tényezőktől is függ. Elvileg 64 kilónál már soványnak számítok. Kövér, elhízott sosem voltam, de 77 kilónál már túlsúlyosnak sem számítok.
Vagyis a napokban – először az infarktusom óta – ismét ideális testsúlyúnak tart az irodalom.
Valójában – orvosilag – talán ennek a határnak az elérése az igazán fontos eredmény. Ami ezután következik, már „csak” finomhangolás.
Mivel az átlagnál izmosabb vagyok, és az átlagnál jóval nagyobb fizikai igénybevételnek vagyok kitéve még most is, az infarktusom után is, akkora terheléseknek, amivel sokan egészségesen sem találkoznak egész életükben, így nyilván az ideális testsúly tartományán belül (65-77) indokolatlan megcélozni az alsó határt, hisz akkor valószínűleg az izomzatból is érzékeny tömeget veszítenék; abból az izomtömegből, ami a szénát hordja, ami egész nap átvisz a nádon, a patakon, a mocsáron, hidegen és melegen, ha kell az udvaron, ha kell a fél tájon. Vagyis 70-72 közé menni valószínűleg a legpontosabb, alkatomnak és izmoltságomnak leginkább megfelelő beállítás.
Csodálatosnak tartom azt is,
hogy egyrészt ennyit tudunk már az emberi testről, hogy ennyire pontos számokkal kalkulálhatunk, és nem kevéssé fantasztikus, hogy a test is – legalábbis amíg valamelyest működőképes – beállítható, akár egy okos gép. Beállítható rajta a fogyasztás, a fordulatszám, a nyomás, a terhelés és ezernyi alkalmatosság. Megjegyzem továbbá – bár ezt leginkább már ordítanám – ugyanígy trenírozható és beállítható az elme is, és ha élnénk ezzel a lehetőséggel, illetve tudnánk-akarnánk az ideális tartományban tartani a pszichét, nem volnánk ennyire hülyék.
Esdeklem bocsánatért, ha egománnak tűnök most, de azért van most bennem egyfajta lelkesültség; olyasfajta lelkesültség, ami ezúttal nem a bioszférára irányul, nem egy lepkére, nem egy madárra, nem Dantéra, nem Paul Austerre vagy Konrad Lorenzre, hanem önmagamra. Végtére is kőkemény harcokat vívok, és vívtam meg már.
- Talpra álltam, életben maradtam egy halál után.
- Úgy raktam le a cigarettát, hogy egyszer sem inogtam meg, holott még ma is álmodom vele.
- 15 hónap alatt leadtam 17 kilót, és elértem az ideális testsúly tartományát.
- Nekem az is nagy eredmény, hogy képes vagyok fegyelmezetten szedni a gyógyszereket.
- Ma fizikailag, izomerőben is erősebb vagyok, mint a tavalyi halál pillanatában.
- Mindez idő alatt – főként október óta – progresszíven viszem Marával a Cenwebet.
- 2024-ben annyit kutattam és dolgoztam a birtokon, amivel behoztam 2023 lemaradásait is.
Bocsánat, ha emiatt most lelkes vagyok.
És igen: maximalista. Mindig kapom az ívet tőletek, sokaktól, mintha azt hinnétek: én sosem örülök, sosem állok meg, ez nekem rossz, ez a pörgés valójában káros, ennyi energiát tolni bele mindenbe nyugtalanító… vagy ilyesmi.
Nem tudom, lesz-e még alkalmam és tehetségem elmagyarázni, hogy ez egyszerűen egy másik létforma. Nem másik életmód, hanem a létezés egy másfajta megnyilvánulása, és mint ilyen, nem is lehet káros. Csak elüt a megszokottól. Intenzívebb annál, mint amit a Homo sapiens egyedei élnek. Ez egyfajta cápalétforma.
A cápa csak akkor tud elég levegőt kivenni a vízből, ha folyamatosan úszik. Ezért a cápa nem állhat sokáig. Mert megfullad.
De idézhetném Einsteint is,
aki zseniálisan kötött össze egy életbölcsességet a fizika törvényeivel, ami egyúttal csodaszép példa arra is, hogy az elme képes megjeleníteni, egy metaforában összefoglalni azt a sejtését, hogy a világ egészét, az anyag világát épp úgy, mint a szellem világát ugyanaz az egyetlen törvény irányítja; szóval Einstein a cápalét lényegét így foglalta össze:
Az élet olyan, minta biciklizés: addig van egyensúly, amíg tart a lendület.
Igen, maximalista vagyok – ugyanakkor önző is. Megadom például magamnak azt az örömöt, hogy végül elmondhassam: nem egyszerűen belefogtam egy fogyókúrába, nem egyszerűen a túlsúlytól szabadultam meg, hanem precíziós eszközökkel az ideális testsúly tartományán belül is a lehető legdurvább finomhangolással vittem rá a testemet a következő évtizedek ideális működésére. Szeretném valamikor legkésőbb október végén elmondani:
Beállítottam a testsúlyomat, gyakorlatilag grammra, tűpontosan, olyan könyörtelenül, akár egy biomechanikus gépezetet.
Welcome to the machine
És még valami, amiről még nem írtam, de nagyon fontos, és aminek talán azok is örülnek majd – legalábbis pár ember biztosan –, akik elborzadva olvasnak most erről a szadisztikus maximalizmusról.
Szóval: Miután többször is írtam arról, hogy a birtok előrehaladása egyre inkább lehetővé teszi majd, hogy újra több időt töltsek az irodalom térfelén – bár továbbra is fenntartom, hogy az irodalmi élet, illetve a kortárs irodalom szánalmas minimalizmusa és képmutatása, azon belül pedig a nyomorult posztmodern épp annyi vonzerővel bír, mint egy újabb infarktus –, szóval megszületett bennem az utóbbi hetekben egy szégyenteljesen primitív, de gyémánt keménységű felismerés.
Most már nem úgy van, hogy bírok mindent.
Eleve. Bármit, bármeddig. Héroszi életemnek vége. Egyfelől. Mert már nem huszonnégy évesen és harminckét évesen ülök oda egy regény elé, és ha kell írok három nap és három éjjel megszakítás nélkül. Ez már a múlt. Ebbe ma már belehalok. Ez ma már – ideális testsúly-tartomány ide vagy oda – kurvára kinyírna. Már ha kipróbálhatnám még egyáltalán. De a test okosabb nálam. Mielőtt bármi effélét kipróbálhatnék, kidől alólam, és lazán cserbenhagy. Ezt helyeslem is kivételesen. Ebben egyetértek vele – hogy ismét visszahozzam a lassan már megszokott dualizmust, amelyben a testet és a pszichét két önálló entitásnak látom (döbbenetes volna egyszer színről színre látni: a kettő valóban két külön entitás, és a psziché csak a test parazitája).
Héroszi létemnek tehát annyi.
Elmúltam ötven éves, és bár még most is 15-20 évvel fiatalabbnak néznek néha, valójában nem vagyok az, és nem vagyok már képes azokra az embertelen csúcsteljesítményekre, melyekre harminc évig minden gond nélkül képes voltam. Pontosabban – és ez volna újdonsült felismerésem lényege
– felkészülés nélkül már nem.
Úgy is fordíthatom mindezt, hogy héroszi életem épp most kezdődik. Épp mostantól lesz szükség héroszi küzdelmekre ahhoz, hogy továbbra is megfussam például a regényírások ultramaratonjait. Eddig abban a kegyben, abban az alkati kiváltságban részesültem, hogy bármennyit írtam, rohadt gyorsan, állati könnyedén, sokszor úgy, mint aki sosem fárad el. Mostantól elfáradok. Életemben először limitált az erőm. Adott napra elvileg se jut két vagy három napra való energia.
Nem marad hát más választás, mint épp úgy megtervezni a regényírásokat, mint ahogyan a birtokot tervezem, mint ahogyan a feltámadásomat vezénylem immár 15 hónapja.
Régen csak a regényt kellett megtervezni és levezényelni, az író, a szerző – szellemi és fizikai mivoltában is – adott volt. Mostantól a szerző sem adott.
Mielőtt regényt terveznék, meg kell terveznem a szerzőt.
Treníroznom kell az írót, akár a lovat.
Eddig gepárd voltam, aki önmagától, genetikai kiváltságából fakadón, „alanyi jogon” futott, méghozzá elég gyorsan. Mostantól csak egy ember vagyok, akinek tervszerű edzésprogramra, versenyétrendre, versenynapirendre, versenyedzéstervre van szüksége, hogy gepárdként futhasson még pár évtizedet. Úgy kell bánnom magammal, mint egy élsportolóval.
Már nincs kirobbanó forma „alanyi jogon”, már csak megharcolt csúcsformám lehet – és ha igényt tartok erre a formára továbbra is, kénytelen leszek az élet állandó velejárójának tekinteni ezt a trenírozást, a finomhangolások és durva beavatkozások sokaságát napi szinten,
amint a dohányzás elhagyása is napi penzum, lemondok róla minden nap, nemritkán naponta többször is, ahogy nap mint nap mondok le az éhség jogáról is. Tudomásul kell tehát venni, hogy héroszi életem megkezdődött, legalábbis hamarosan tényleg és igazán meg kell kezdeni.
Ez is mámoros érzés:
lőtávon belülre került valami, amiről eddig csak írtam. Valami, amire csak vágytam. Ami eddig csak teória volt – mint minden nagy terv, mint minden nagy regény. Nagyon más 71 kilóról ábrándozni 90 kilósan, és ráfordulni a 71 kilóra, amikor eljutottál már 76-ig.
Látom magam előtt a végső célt. Elvileg akár elérhetném most már pár hét alatt is. Ez mámorító. Ez egyszerűen – bocsánat a piszkos szenvedélyért – ki-bebaszottul jó.
Ha elértem
az ideális tartománynak is a kellős (matematikai) közepét, a 71 kilót, egy ordenáré ünneplés után, már másnap be kell indítani a legújabb és egyúttal talán utolsó protokollt, ami megteremti azt az egzisztenciális hátteret, azt a korpuszt, azt a testet, ami elbírja majd, hogy újabb nagyregényeket írjak meg.
Mindezt persze írom annak tudatában, hogy talán már a poszt végére vagy mire ezt elolvastad, ismét meghalok – esetleg végleg. De újhéroszi énem és életem lényege épp ez: mindent megteszek továbbra is, és annál sokkal többet is, hogy ne csak maradjak, hanem éljek, ha lehet új metódus szerint a régi hőfokon.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Én is gratulálok! Ehhez is! 🙂
Hmmm…és pont most, a dinnyeszezonban…. 😀 😀
A dinnyével tavaly nagyon pórul jártam – úgy híztam tőle, mintha étolajba tunkolt szalonnás kenyeret zabáltam volna napi huszonnégyben minden mennyiségben. 🙂 Azóta nem eszek dinnyét sem – pedig hatalmasan szeretem, szerintem király zöldség-gyümölcs, a legjobb, jéghidegen, roppanósan, hasadósan, kristályosan, vörösen és illatosan.
Kérlek, Cen’, nyugodtan egyél görögdinnyét amennyi csak beléd fér, csak akkor már ne vacsorázz! Értékes gyúmölcs, üdít,….
Komoly esszét kanyarítottál legújabb súlyodhoz, amihez szívböl gratulàlok! Át fogom tanulmányozni.
Én ma a nulldiétából áttérhettem a dinnyére, magok nélkül természetesen. Mondhatom kész feltámadást éltem át. Persze nem egyszerre egy fél dinnye, hanem aprózva egy nagy szelet egy fél napra elosztva. Simán ellennék egész nyáron dinnyén meg kenyéren(ezt még nem lehet). Amúgy minden magas cukortartalmú gyümölcs csak akkor hizlal, ha étel mellé eszik mondjuk desszertként. Egy főfogást kedves Cen simán megadhatsz megadnak egy kis dinnyéből. Az összes cukorbeteg ismerősöm nehezen értette meg, hogy az étrendben a gyümölcs nem a második vagy a harmadik fogás, hanem egy főétkezést kivált.
👍 köszönöm, erröl van szó.
További javulást kívánok!
Gratulálok a legújabb súlyodhoz! 🙂 Nem baj, ha nem gyorsan változik, csak mindig egy irányba történjen: lefelé!
A kaszálás, a traktor előtti futás láthatóan jó módszer a fogyáshoz. 🙂
Bocsánat, hogy vitába szállok veled, de a szerzőt nem kell megtervezned, mert a szerző már nagyon jól ki van találva! Ne változtass rajta, ha kérhetem!
Új regényírási módszert kell kidolgoznod. Nem baj, ha nem olyan gyors, mint a régi, csak működjön, és eredményes legyen!
“De a test okosabb nálam. Mielőtt bármi effélét kipróbálhatnék, kidől alólam, és lazán cserbenhagy..
a testet és a pszichét két önálló entitásnak látom (döbbenetes volna egyszer színről színre látni: a kettő valóban két külön entitás, és a psziché csak a test parazitája).”
Jajjj- ez fájt. A tested nem cserbenhagy, hanem te kidöntöd magad alól. Ezt tettem én is az agyament fanatizmusommal, hogy mindent meg tudok oldani- meg is, csupán a határokat és a mértéket tévesztettem el. Hála az égnek, hogy van a testünk s benne minden egyes sejtjében azt átitatva “parazita” ahogy a pszichéről írsz- nos pont ez a lélek az aki leköveti a testet és ledönt. Semmi köze a tudathoz.
Gratulálok a súlyodhoz, fantasztikus eredmény és annyira jellemzően Cenes, hogy még grafikon is van a testsúly ingadozásokról. :-))))))
Nos koplalásban én is profi vagyok, nem érzem az éhséget most, hogy nulldiétára fogtak- na jó már ma ettem egy darab banánt egész napra szétosztva:-))))
Úgy van ahogy Edit írja- az író megvan, csupán kérlek ne tekintsd magad élsportolónak ugyanis a sportoló szívben gyakori a malignus rhitmus zavar, sokszor végzetesen, váratlanul…. Nem is hoznék példát- a fiatal focisták halála pl. a pályán. Szóval seniornak lenni jó azzal a tempóval:-))).