Hanglajtorja a posztmodern-előttbe | Boogie woggie
Erről már le kell tennem. Sosem jár már így a kezem a zongora fölött. Ezt elszúrtam annak idején, gyermekkoromban, amikor megbuktattam magam a zongoravizsgán. Szándékosan úgy mellé klimpíroztam, hogy a tanárnőnek muszáj legyen megkeresni anyámat, és azt tanácsolni: ne erőltessük ezt a dolgot. Mindezt csak azért, hogy többé ne nyagassanak a zongoraleckékkel. Azt kockáztattam ráadásul, hogy akkora verést kapok, amit egész életemben emlegetni fogok, hogy – anyám kedvenc szavajárásával élve – „szíjat hasítanak a hátamból”, holott valójában imádtam a zongorát. Emlékszem, órákig játszottam, ma már azt mondanám: „pszichedelikus” magándarabokat, saját kútfőből, de félve lestem, mikor érkezik haza anyám, jaj, meg ne hallja, hogy már megint nem a Bartókot „gyakorlom ki”.
Brutálisan egybites akkordozások voltak ezek,
amolyan bepörgetős hangulatfestések, hullámzó, misztikus, a végtelenségig ismételhető futamok, de ha ezekért nem kaptam volna a fejemre, meg a hátam közepére, akkor talán egy idő után továbbjutok, és életre kelnek azok az egyszerű, de erősen tudatmódosító kis etűdök. Hová jutott volna ez a dolog a zenével meg a zongorával, sosem tudom meg. Megbuktattam magam, vagy talán kaptam egy kegyelem kettest, nem emlékszem már pontosan, viszont a tanárnő csakugyan beszélt anyámmal. A verés – legalábbis az a verés – elmaradt, és többé nem kellett zongoraórára járnom. Elértem a célomat. Helyette, amikor csak lehetett, az erdőn-mezőn lógtam, és belevetettem magam a madarak szintén hipnotikus világába.
Úgy gondolom, a kettő nem zárta ki egymást, de talán épp a madarak feledtették el jó időre a zongora iránti szerelmet. Így talán fordítva is elsülhetett volna a dolog, vagyis a zongora feledtette volna a madarak iránti szerelmet. Ki tudja már? Nem tudni meg soha, mivel jártam jobban, csak azt tudni: így jártam. „Ezt dobta a gép.” És bár nemrégiben hozzám került egy némiképp öreg és itt-ott hibás szinti, és kezdtem is gyakorolni rajta, de az már világos: legjobb esetben is már csak odáig juthatok el, hogy képes leszek eljátszani mondjuk Beethoven Holdfényszonátáját (ezzel kezdtem zongoratanulásom második, kései körét).
A Holdfényszonáta épp olyan delejes, hipnotikus, beforgató zene, mint amire gyerekkoromban vágytam, ezzel tehát megvolnánk, már ha tényleg betanulok pár ehhez hasonló darabot, esetleg filmzenéket, de arról már le kell tenni, hogy valamikor még nagy bulit csapjak a zongorán, és elérjem, amire mindig vágytam, hogy őrületes boogie-t játsszak.
Imádom, ha valaki megdolgozik a figyelemért – mint ez a lány. Itt aztán van hang dögivel. Ez nem egy megúszós cucc. A boggie sosem az.
A boogie még nem posztmodern, spórolós, minimalista műfaj. Amúgy is: a minimalisták nagy része egyszerűen csak sóher vagy tehetségtelen. Aki egy ilyen boogie-t letol, ott már nem vetődik fel a gyanú, hogy valójában nem is tud zongorázni, míg egy posztmodern „művész” esetén gyakran ott motoszkál az emberben: jó, jó, értjük, hogy formabontó hatalmas nagy művész, de vajon képes volna lejátszani egy tisztes boogie-t is?
Értjük a „festő úrnál” a totális absztrakciót, értjük az „író úrnál” a „sallangmentességet” meg a tőmondat imádatát, mindenféle úrhölgynél értjük, miért nincs érzés, forma, történet, szín, burjánzás, mesélőkedv, életkedv, és semmi egyáltalán, de azért néha gyanús az egész „kar nélküli átkaroló hadművelet”, és ha csak kicsit is peregni kezd valahol a sznobizmus vakolata, ha csak kicsit is felfeslik az alakoskodás sima bársonya, akkor könnyen felvetődik a bűnös kérdés:
a műből hiányzik az érzés, a szenvedély, a forma, vagy mindez hiányzik az úrhölgyekből is?
Amint sosem derül ki, hová jutottam volna a zongorával, játszanék-e most egy óceánjáró bárjában vagy sem, úgy általában a posztmodern művész valódi tudására sem derül fény soha, sejtelmeink sejtelmek maradnak, gyanúink rosszmájú vagy primitív gyanúsítgatások, de semmi vész, egy ilyen elbizonytalanító világban még mindig itt van és velünk marad még jó darabig a lét, az életöröm és a tudás valódiságát és igazát megerősítő boogie-woogie.
Hajrá!
Borítókép: Pixabay
még több zene
még több blog
Hú, ez tényleg nem semmi! 🙂 Közben odalent vajon táncolnak az emberek? Mert ezt nehéz ülve hallgatni.
Amíg néztem a videót, én is arra gondoltam, hogy jó lenne, ha mutatnák a közönséget is, hogy hogyan reagál erre a zenére. 🙂