Egy gímbika cserkelése itthon | Váratlan találka
Lassan lecseng a szarvasbőgés. Hamarosan írok róla. Csöndesen ment el a 2024-es bőgés a birtokon, persze nem annyira a bikák voltak csöndesek, mint inkább én voltam “passzív”. Nem jutott időm cserkelésre, hajnali lesezésekre, de az is igaz, hogy a szarvasok is kevésbé intenzíven jöttek fel az Angolkertig. De addig is, míg beszámolok az idei bőgésről, fogadjátok szeretettel életem legszebb cserkelésének történetét, az alábbi naplórészletet és fotókat 2018.10.27-ről
2018.10.27.
Először is gyónás:
pár napig nem voltak kint a vadkamerák. Elfáradtam. És kicsit lelombozott, hogy nem vettek vadat, s hogy nem tudom, az egyik miért nem szuperál. Épp az, ami korábban olyan szépen szállította a képeket, elsősorban a kis őzcsaládról, de ne felejtsük el, hogy vett már fényes nappal szökellő szarvasborjút is. Aztán, ahogy ITT írtam, az udvarban kísérletezgettem. Végül újraéledt a faültetési-függőségem (ITT), és miután elhatároztam, hogy nagyot lépek ez ügyben előre ezen az őszön, több körsétát tettem az udvarban, jó alaposan átgondolva megint, mit hová (és mennyit) ültessek.
A vadkamerázás miatt eddig kerültem a csatangolást, s főként kerültem a terület északi végét, amely a legháborítatlanabb, s ahol a legtöbb vad jár.
Ezúttal kivételt tettem,
mert az északi saroknak fontos szerep jut a fásításban is; úgy gondolom, ott lehetne telepíteni gyertyánt és némi bükköt leginkább, szóval tegnapelőtt ott is bejártam mindent. Vadakkal nem találkoztam, ám a forrásoknál (egy helyen ugyanis 23 forrásból csordogál a víz), ahol jókora dagonya is van, meghökkentő pusztítás nyomaira bukkantam. A források alatt, a dagonyánál sok helyütt fűszál sem maradt a szarvasok miatt, az ágak lehantolva, kisebb bokrok tövig irtva, az egész hely letarolva. Ez a zug egyébként egy kis ékszerdoboz a területen belül, ez ugyanis – bár valóban szokott volt lenni dagonya is – elsősorban nőszirmokkal és gólyahírekkel díszített kis zöld „virány”.
Az idén azonban mindent letapostak, kijártak, feltúrtak, leirtottak a vadak.
Először kissé elszomorodtam,
ám aztán úgy okoskodtam, hogy tavasszal kihajt újra minden. Bántam kissé azt is, hogy nem oda raktam ki a bőgés idején a kamerákat. Szemlátomást ott volt az egyik bika bőgőhelye, jól látszik most is, hol kaparta a földet, hol fente az agancsát, hol volt a párviadalok színtere. Sebaj. Erről lecsúsztam. Bár évek óta az a helyzet, hogy ebbe a zugba húzódik be a legnagyobb bika, akit én is csak pillanatokra láttam eddig, s aki onnan nem jön ki soha. Ezért is fordulhat elő, hogy a kamerák sosem vették, se a 4. se a 5. álláson, holott azoktól mindössze 100 lépés a dagonya. Érdemes tudni azt is, hogy
a szarvasok bőgés idején élnek az optikai tuning lehetőségével is, többek között rendszeresen forgatják az agancsot is a sárba, majd hagyják rászáradni, hogy ennyivel is nagyobbnak tessék az ellenfél szemében (egyszer erről is írtam már).
Miután alaposan körbejártam a környéket,
feltérképeztem a fő csapásokat az északi végben, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy oda, a dagonyához kellene kirakni a kamerákat. Bár az is igaz, hogy a bőgésnek vége, ráadásul a melegnek is, vagyis mostantól aligha dagonyázik ott szarvas. De kit tudja? – gondoltam –, egy próbát azért megérne.
Tegnap végre erőt vettem magamon, beszedtem a kamerákat, kiglancoltam őket, és végre döntöttem: kirakom mindkettőt a dagonyához. Ez lesz az új, a hetedik kameraállásom. Kicsit nyomott volt a kedvem, mert előző este is körsétát tartottam, csodálatos fényekben fürödtek az őszi lombok, de fényképezőgép nem volt nálam, csak egy jegyzetfüzet. Elhatároztam, hogy a következő nap szétfotózok mindent, ám tegnap borús időre ébredtem.
Fáradt, nyűgös, és szétszórt voltam. Háromszor kellett visszajönnöm a lakásba.
Egyszer az egyik kamerát hagytam itt, aztán a másik kártyáját, végül, amikor felvettem a kártyát, az első kamerát felejtettem az asztalon. Visszajöttem negyedszer is. Bosszantott, hogy a tervezett nagy fotózásnak az időjárás miatt lőttek, ezért, mintegy dacból, és mert háromszor is vissza kellett jönnöm, felmarkoltam a fényképezőgépet, gondolva, ha mást nem is, legalább a dagonyáról, a szarvasok pusztításáról lövök pár képet a vadkamerás beszámolókhoz.
Élénk déli szél fújt, és szinte fekete felhők takarták az eget.
Újabban fokozott óvatossággal járok, főként, mióta belefutottam a vadmacskába, s különösen az 4. és 5. állás közelében, mert ott többször is megugrasztottam őzet, s szarvast fényes nappal. Jobb halkan kilopni a kamerákat, hogy ne azért ne legyenek felvételek, mert a kameratelepítéssel messzire űztük az utolsó pockot is. Amint leértem a völgybe és ráfordultam az észak felé vezető nyiladékra, először szemügyre vettem a nyalósót, s úgy tűnt, soványodott, vagyis még mindig rájárhatnak az őzek. Akkor még nem tudtam, de szerencsém volt – hisz a 4. állástól már végiglátni az egész nyiladékon,
s ha előrenézek, rögtön láttam volna: nem vagyok egyedül.
Miután a nyalósót megszemléltem, indultam volna tovább, ám akkor szemet szúrt, hogy nem is olyan messze tőlem, valahol az 5. állás táján, valami kilóg a bozótból. Méghozzá valami nagy. Amikor leesett, hogy mit látok, földbe gyökerezett a lábam. Ilyen esetben először jobb nem mozdulni.
Miután megállapítottam, hogy egy szarvas legelészik ott, de úgy, hogy a fejét takarja a kanadai aranyvessző,
vártam kicsit, hogy lássam, milyen gyakran emeli fel a fejét, és ha felemeli, akkor vajon lát-e engem? A szél keresztbe fújt, attól tehát nem kellett tartanom, hogy szagot kap. Ennek ellenére szinte biztos voltam abban, hogy hamarosan megugrik, ezért bekapcsoltam a fényképezőgépet, és lőttem párat az irányába, de voltaképp csak vaktában. Hogy legalább valami meglegyen belőle.
Ám a fejét sokáig fel sem emelte.
Ezt kihasználva óvatosan letérdeltem, s látva, hogy még mindig nem figyel, lefeküdtem. Így, ha végre felnézne, talán észre sem vesz, vagy ha igen, nem tudja rögtön, hogy mi a bánat az a nyiladékban. Fekve is próbáltam fotózni, de a belógó gezemicék miatt nehéz volt fókuszálni.
Végül, végre – hogy a szívem majd kiugrott a helyéből – felemelte a fejét. Végre egy bika!
És nem a fiatalok közül az egyik.
Nem az például, akit pár hete ugyanott felvett a kamera. A fotózás miatt levettem a szemüvegemet, így viszont nem láttam tisztán az agancsot, de mintha szép agancságak villantak volna, és a mozgásában is volt valami lassú, komótos, súlyos.
S megkezdődött életem legeredményesebb cserkelése.
Sokszor lopakodtam vadak felé, főként gyermekkoromban, de cserkeléssel igen nehéz egy nagy bika közelébe kerülni. Azt viszont tudtam, hogy mire kell figyelnem. Hamar rájöttem, hogy a bika azért nem vett észre, mert fújt a szél, és zörgött a sok levél és száraz lomb, így nem hallhatta a lépteimet. A szélirány pedig, ahogy írtam az imént, nekem kedvezett. Ja és a legfontosabb: amikor befordultam a nyiladékra, épp lent volt a feje. Ha akkor épp nem legel, akkor talán észre sem veszem, csak elinal.
A szél változó intenzitással fújt, s én mindig akkor próbáltam pár centit előre kúszni, amikor megélénkült, így nem hallatszott, ha megroppant alattam egy-egy szolidágó-szár. Minden fázisnál igyekeztem újabb és újabb képeket lőni. A bika egyre többször emelte fel a fejét, már jól láttam:
még ha nem is kapitális példány, de igen szép, középkorú jószág, és az agancsa sem gyönge.
Néha vakarózott is, akár láthatott is volna, ám ilyenkor mozdulatlanná dermedtem. Hogy semmi se akadályozzon, hátra hagytam a kamerákat is, sőt, levettem a kalapot is, hogy minél kevésbé látszódjam.
És akkor persze eleredt az eső.
Láttam, ahogy a bika megáll, megrázza magát, hallottam a rázkódás hangját, aztán lassú mozdulattal felnézett, majd a fej megint vissza, ismét legelt. Az én kezem meg annyira remegett, hogy biztos voltam benne, hogy csupa homályos fotót lövök.
Maximális zoommal, kevés fény mellett,
remegő kéznél ez könnyen megeshet. Végre olyan közel értem hozzá, ahonnan már igazán szép kép lőhető, nem lógott be semmi,
csakhogy a bika kicsit beljebb lépett, és a feje már akkor sem látszott, ha felemelte, csak az agancs ágvégei villantak ki.
Talán türelmetlen voltam, talán nem.
Gondoltam, előbb-utóbb visszafordul, s megint kilép a nyiladékba, de aztán rájöttem, hogy ugyanennyi erővel akár fel is ballaghat az égeresbe, s akkor már aligha lőhetek több képet. Ezért úgy döntöttem:
kihasználom, hogy most már végképp nem lát belőlem semmit, a háta mögé settenkedem, olyan szögbe, ahonnan rálátok, és olyan helyre, ahol még közelebb vagyok.
Kockázatos volt, mert ott nekem is kevesebb volt a takarás, de gondoltam: mi baj lehet? Ha a bika feje lent volt, előre surrantam kicsit, ha a bika felemelte a fejét, megdermedtem. Végül is így, apránként elértem azt a pontot, amit akartam. Lehettem tőle úgy 15 méterre. Fedezékem ott épp nem sok volt, de rájöttem, ha még két lépést sikerülne megtennem, elbújhatnék az egyik éger törzse mögé. Guggolva ugyanis én nem látom és fényképezni se tudom, ha meg felállok, rögtön megugrik, ám a fa mögül talán lőhetek még egykét közelit – s olyat, ami egészében mutatja a bikát.
Felvettem a rajtpozíciót,
vigyáznom kellett nagyon, mert olyan távolságból már egy kis nesz is kiütött a szél zajai közül, s épp indultam volna, amikor a bika ismét felemelte a fejét, majd szinte katapultált.
Úgy felszökkent az a hatalmas állat, mintha pihéből volna,
és bármily hihetetlen is, szinte zaj nélkül és két másodperc alatt úgy eltűnt a dagonya irányába, mintha az egész csak álom lett volna. De szerencsére itt van bizonyosságnak néhány fotó. Ezek itt életem leközelebbről lőtt szarvas-fotói. A fények nem kedveztek, voltaképp akár siralmasnak is érezhetném, hogy itt élek húsz éve, és ez a legjobb fotóm, de eddig nem is igen hajtottam rá a szarvasokra. Talán itt volna az ideje. Hozzá kell tenni azt is, hogy bár mindig azt hiszik, hogy milliós profi cuccokkal dolgozom, valójában sohasem volt professzionális gépem és objektívem. Sőt. Objektívet sosem használok. Merthogy nincs is.
A cserkelés után visszamentem a kamerákért,
és az eredeti tervnek megfelelően kiraktam mindkettőt a dagonyához, méghozzá ugyanarra a fára, ugyanabba a pozícióba, hogy összevethessem majd a működésüket. Ezt mutatom is, mert ahová a kamerákat rögzítettem, nem akármi. Azaz nem akárki.
Ő a húsztörzsű éger.
Az éger gyakran fejlődik több törzzsel, de azért ez még nála is ritkaság. Ennek a fának kereken húsz törzse van! Büszke vagyok rá – nem mintha bármi részem volna az ő húsztörzsűségében. Maradjunk annyiban: Szeretem. Számon tartom, és remélem, hogy majd sokáig él.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több szarvas
