Épp így fogok elmenni egy szép napon, Gilmour után szabadon
Most is azt gondolom, hogy Roger Waters a Pink Floyd ősmotorja; ő adja azt a progresszivitást, ami a Pink Floydot kiemelte sok száz progresszív zenekar sorából; ő hozta azt a vadságot, azt a lázadó hajlamot, ami a Pink Floydot semmihez sem hasonlítható regiszterbe helyezte. A Pink Floyd ettől lett annyira mással össze nem vethető módon komplex, de a többiek is kellettek ahhoz, s nem kevéssé, hogy ne csak komplex legyen, hanem kompakt is. Kvázi önálló műfaj. Valami, ami ezer szállal nő bele a hagyományba, a blues, a rock mindenféle hagyományába, és mégis: önálló és mindentől független. Hogy szinte azt a benyomást keltse időnként:
a zenét a Pink Floyd találta fel.
Ez itt a Földön nem állja meg a helyét, de ha egy távoli bolygón a semmiből, úgy találnák fel a zenét, mint ahogyan nálunk az atombombát vagy az izzót, akkor az biztosan úgy szólna, mint a Pink Floyd. Mindennek középpontjában Roger Waters van, mégis, régóta mondom, ha választhatnék, ki legyen a nagyapám – mert én nem ismertem a nagyszüleimet –, Waters vagy Gilmour, akkor Gilmourt választanám. Mert ő emberibb. És amikor meghallgatom ezt az új zenét, és elnézem, ahogy végül Gilmour ismét befordul, ismét magára marad – amiként ezerszer maradt már magára hosszú élete során –, csak ő meg a gitárja abban a pár percben, mert persze e kettő lényegileg egy és ugyanaz, a zene és Gilmour egylényegű, mindkettő kerek és egész, külön-külön, s együtt még inkább, amikor őt és őket hallgatom, azt is tudom:
szívemből szól ez az ember,
ha lehet, úgy akarok megöregedni, ahogyan ő. Lehet-e nagyobb ajándéka egy életnek, ha végül ez az autonómia, ez a bölcs nyugalom, ez a végső és elégedett magány uralkodik mindenek fölött; amikor az alkotásban már nincs kényszer, munka és becsvágy; amikor a játék az ismerős érzések otthona, a lassuló szívverés foglalata csupán – egy könnyek nélküli, szépen akadozó búcsúzás.
Leválás a világról, és lassú, de biztos távolodás önmagunktól is.
Így akarom befejezni majd, így akarok magamra maradni akkor
de azért ne engedd el majd a kezem, míg én el nem engedem
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Centauri
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több zene
Nagyon szép és milyen mélységes nyugalom van ebben a dalban. Szerencsés az a gyermek akitől nem veszik el azt az érzést, hogy büszke lehessen az apjára.
A zene összekapcsolja őket valami lágy hullámzással. Milyen öreg lett David Gilmour s milyen gyönyörű és tehetséges a lánya.
Ez a dal olyan amit szívesen fogok hallgatni.
Ez a vallomás olyan szép volt, Cen’ mint Gilmourék dala. Picit hasonlítasz is a mesterre ès szerintem ő se bánná ezt a rokonságot veled. 😊
Milyen gyönyörűt írtál! <3